Egész este a gyerek nevén agyaltunk. Vadabbnál vadabb ötletek merültek fel, oda-vissza zongoráztunk a családfákon, aztán sutba dobtuk az egészet azzal, hogy most kivételt teszünk. Most aztán olyan név lesz, amilyen még nem volt. Új ágat indítunk. Aztán ezt a gondolatot is sutba dobtuk. És most megint ott tartunk, ahol két órával ezelőtt.

Azért annyi eredménye maradt a dolognak, hogy néhány név továbbra is ott motoszkál a fejünkben. Ilyen például a Dénes, amely az utónévkönyv szerint: "Dionüszosznak ajánlottat jelent. Dionüszosz a bor és a szerelem istensége - egyben a tivornya és a vad kicsapongások jelképes megtestesülése is."

Hát igen, khm, azt hiszem nálunk is, velünk is valami egészen hasonló történt. És ahogy elnézem a hasamat, nem is olyan jelképes ez a bizonyos megtestesülés...

Kíváncsi lennék egyszer egy olyan tudományos értekezésre, ami azt fejtegeti, hogy miért is kelnek a kölkök hétvégén hamarabb, akár órákkal hamarább a hétköznapokhoz képest.

Ez egyébként egy kiváló téma lehetne bizonyos unatkozó tudós csoportoknak, konkrétan ha a brit tudósok esetleg már kifogytak volna az értelmetlen projektekből, akkor hozzáfoghatnának ehhez is. Szerintem nem én vagyok az egyetlen szülő, aki érdeklődéssel olvasgatná a tudományosan alátámasztott magyarázatot.

Akár így szombat hajnalban, alvás helyett.

Általános krízis van. Ez egy ilyen világ mostanság, krízishegyek, csalódás-völgyek, apátia-tavak, hol én kerülök bele, hol L vagy valamelyik gyerek, esetleg mindnyájan benne tapicskolunk, egész megszokottá kezd válni a dolog.

Palkónál alvás-krízis van, esténként komoly közelharcot kell vívni vele, hogy lefeküdjön, mert ahogy ágyba dugjuk, azonnal pattan is ki belőle. Annyira elszemtelenedett, hogy már azt sem várja meg, hogy bezárjam magam mögött a gyerekszoba ajtaját, ugrik is ki az ágyból, veti magát szegény, rongyocskáját markolászó Micire, és hatalmas sikolyokkal gördül keresztül a fején, hasán, mintha a csendben tűrő nővérkéje egy matrac lenne. Ezen kívül Palkó szabálytalan időközönként fel-felordít, mint egy oroszlán, bömböl, mint egy elefánt és csutkára eresztve a hangját énekel, hogy a frászt meg az ideget hozza az emberre. Jó lenne tudni, hogy mikor fogja kinőni ezt a szokását, legalább számolhatnám vissza a napokat.

Lackó szerelmes, egyszerre két lányba is, és nincs igazán könnyű dolga, hiszen mindkét leányzó készségesen viszonozza a lovagias érzelmeket. Néha verekedés megy Lackó kezéért, amit az én ártatlan fiacskám csak szemérmesen pillogva figyel, néha pedig ő hisztizik őrjöngve, hogy most pedig menjünk a játszótérre Hangáékkal, Rékáékkal, vagy mindkettővel, néha már követni is nehéz. A lányok szeméből egyébként látom, milyen szerencsés nő vagyok, hogy még sosem kerültem hasonló helyzetbe. Mert ezek bizony veszedelmes viszonyok.

Mici napok óta játssza a kibírhatatlan perszónát, amivel aztán még állandó imádóját, az apját is sikerült olyan szinten felhergelnie, hogy valamelyik nap, miközben szélsebesen igyekezett minél hamarabb elhagyni Mici hisztijével csurig telt gyerekszobát, súlyos szavakkal illetve házunk díszét közölte, hogy menjek és csináljak ezzel a copfos boszorkával valamit, mert ő most már úgy megveri, mint az a bizonyos szódás a lovát, apai türelem ide vagy oda. Én éppen akkor varrogattam össze az idegeimet a lakás egyik nyugodtabb sarkában, aminek hála viszonylag nyugodtan tudtam elkapni a nekem hajított gyeplőszárat, és kiszedni Miciből, ami akkor már magától is bugyogott belőle, hogy bizony Kali barátnője, az a bizonyos legjobb és egyetlen, akivel egymás nélkül levegőt sem tudnának venni, csúnyán kicsúfolta, kiközösítette és úgy általánosságban is undok módon bánik Micivel. Aztán az is kiderült, hogy a probléma még ennél is összetettebb, tekintve, hogy Mici azért lett Kali gúnypontja, mert nem kapott meghívót Zsombor szülinapi bulijába. Zsomboréba, akit viszont egyetlen fiúként Mici annak idején aranyosan meghívott.

Kölökdolog, legyintenék bosszúsan, ha nem fájna ennyire a házi királylány lelke, így viszont az én lelkem is sajogni kezd, és másnap Zsombor mamájával összeakadva úgy viselkedem, mint egy hosszúra nyúlt jégszobor. Mikre rá nem viszi egy kis szoknyás világfájdalom a felnőtt embert, elképesztő.

Kali aztán még napokig keseríti Mici életét, aki kezdte teljesen elveszteni a lába alól a talajt, míg aztán ma végre talán-talán úgy tűnt a délutáni játékból, hogy helyrebillen a lányok közötti egyensúly.

L krízise az autóvezetésben tornyosul ki, az utóbbi napokban nem egy alkalommal lépett közbe a gondviselés, hogy itt ne maradjon három és fél gyerek árván, de ezen nincs is mit csodálkozni. L a felújítás és itthon segítés mellett még dolgozni is próbál, aludni így aztán nem nagyon marad ideje, és az "atyavilág, majdnem nekimentél" szürke autók bizony beleolvadnak az aszfaltba körülötte, de ha így folytatja, nemsokára a citromsárgák is.

Ami pedig engem illet. Nos, hát csinálok most már egy pocakfotót, hatalmas lett a hasam, kezdjük a végsőket rugdosni Félgyerkőccel. Ma például elvonultam levetetni a remélhetőleg utolsó laboromat. Hogy a vizeletmintához hogy jutottam hozzá reggel, azt a blog széles nyilvánossága miatt inkább nem részletezném, de talán ad némi támpontot az, ha úgy elképzeljük, mi történik akkor, ha bekötött szemmel próbálunk egy pálinkás pohárba kancsóból vizet tölteni.

Jövő héttől pedig CTG, és cidri, mert a szülést utálom, a bőröndöm sehol, a kiságy szétszedve, a bébiruhák valahol, csak sejtett helyen egy zacsiban elrakva, a kölök pedig még mindig harántfekvésben nehezíti a mozgásomat, nem lesz ez így jó, gondolom az ágyban heverészve, és eszembe sem jut, hogy akár fel is állhatnék tevékenykedni. Apátiás fészekrakó-krízis.

Azt hiszem, sürgősen ennem kell egy kis csokit. Valamivel csak oldanom kell ezt a rettenetes feszültséget.

Lackóval nemrég beüzemeltük az erkélyt. Kisöpörtük a téli koszt, beültettük a ládákat virágokkal, rendbehoztuk a muskátlikat, levittem két hatalmas zacskónyi szemetet (azóta is hüledezem, hogy gyűlhetett ennyi össze a zsebkendőnyi balkonon), aztán kiültünk csacsogni meg napozni.

Mindennek már jó két hete. Ám a lébecolás az erkélyen azóta is az egyik kedvenc foglalatosságunk.

Sosem gondoltam, hogy képes vagyok két négyzetméteren ilyen szabadon érezni magam.

Enyém, tied, övé. Az én családom, a te családod, az ő családja. A barátnőm családjában történt. A sógoréban. Az ismerősömében. Az unokatesóméban, a nagybátyáméknál, a férjem rokonainál. Távoli családtagok között. Vagy csak egyszerűen a neten olvastam tegnap, és milyen megdöbbentő, hogy micsoda emberek vannak.

Az igazság azonban az, hogy ez a dolog nálunk folyik épp, és velünk együtt párhuzamosan majdnem minden más családban is, akárhova forgatom a fejem. Mert előbb-utóbb mindenhol meghalnak az idősek, és a temetés után előkerül a családokat szétziláló, szétromboló, örökös tüskéket elültető, sírig tartó haraghoz vezető téma: az örökösödés. Kihez kerüljön a holmi? Ki kapja meg a nagymama kredencét? Kihez kerül a üknagybácsi festménye? Mi lesz az ékszerekkel? És főleg: kié lesz a ház? A lakás?

Áldott esetben létezik egy végrendelet. Akkor aztán mindenki azt kapja, amit az elhunyt szerint megérdemel, és ezen lehet sűrűn rossebelni, féltékenykedni, de tartós haragot táplálni maximum csak posztumusz az elhunyt irányába. Akit ez immáron cseppet sem érdekel, vagy esetleg épp ellenkezőleg, csak arra volt kíváncsi, milyen arcot vágunk majd a végrendelet felolvasásakor.

Ám végrendelet csak a legritkább esetben létezik. Az emberek nem szívesen gondolnak a halálra, ha éppen vígan bokáznak az életben akkor azért, ha meg nagyon betegek, akkor meg éppen amiatt. Így aztán a temetés után a rokonok szép lassan letörlik a könnyeiket és megkezdődik a tülekedés. Különböző, néha igencsak meglepő csoportokra oszlik a társaság. Leghamarabb azok kapcsolnak, akik közelebb vannak a tűzhöz. Akiknek kulcsuk van, csak bemennek, és elvisznek ezt-azt. Akiknek a fejében már pontosan megvan a menetrend, akik már évek óta főzik a fejükben, érlelik a hogyan és mit. Az élelmesek, az erőszakosak, a magabiztosak.

Aztán ott vannak a naivak, akik azt gondolják, hogy majd minden szépen megy a maga útján, hiszen rokonok közt vagyunk. Még a hagyatéki tárgyalás előtt is mosolyognak, ugyan már, ez csak formaság. Persze. Ha nem térnek magukhoz gyorsan, tényleg csak az lesz. Formaság. Meg hápogás. Ahogy a balekoknak is. Vagy nevezzük őket békéseknek. Ők azok, akik legyintenek. Én már öreg vagyok, mit számít már ez nekem. És nem gondol arra, hogy nem neked kell, hogy számítson. Ők azok, akik azt gondolják, a család többet ér a viszálykodásnál. Pedig éppen ekkor hagyják elültetni a családi huzavonák, ellenségeskedések csíráit. A gyerekek, az unokatestvérek között. Akik közül a kárvallottak előbb-utóbb rádöbbennek, hogy nekik nincs. Míg a a másiknak, érdekes, ott van a régi közös, a nagyi kincse. A gyerekkori zugok. a régi ajtó kilincse. Amit ők már sosem foghatnak azzal a biztos, tudatos hovatartozással, mint eddig.

És vannak a meghunyászkodók. Akiknek kellene, akik emésztik magukat, de nem mernek szólni. Vagy azért, mert gyávák belemenni egy komolyabb konfliktusba, félnek a következményektől, vagy azért, mert még nem telt be teljesen az a bizonyos pohár.

S hogy hova tartozom én? Leginkább a tudatlanok, a várakozók közé. Azok közé, akik azt gondolták, hogy úgysem tudnak tenni semmit, itt minden el volt rendezve, és ha nálam erősebbek sem emelik fel a hangjukat, hát én hogyan merném?

De most egy pitiánernek tűnő, nekem fontos dolog kiborította a bilit. És csak remélni tudom, hogy ez most békésen elrendeződik, mert nem, én többet nem leszek palimadár. Soha többé. Mert most már látom, érzem, ez legalább annyira mérgezi a családi kapcsolatokat, mint a határozott fellépés. Fű alatt, igen, de hatékonyan.

Ó, hogy szeretnék néha visszabújni gyerekbőrbe!

Palkó hamarosan nemcsak öcs lesz, hanem báty is, és ennek tiszteletére az egyik hétvégén új ágyacskát kapott. Kicsit féltünk tőle, hogy mit fog szólni hozzá, de minden aggodalom feleslegesnek bizonyult. Palkónak rettenetesen tetszik az új ágyikó, bár természetesen fogalma sincs arról, miért kapta. Kis vattaagyával egyelőre még nem érti, mit hablatyolunk itt össze mindenféle kisbabákról, talán azt hiszi, valami előre hozott szülinapi meglepetést kapott, milyen édescuki szülei vannak, nahát.

Az új ágy egyébként nem is olyan új, hiszen Lackó kapta még annak idején Hollandiában, csak aztán ahogy bővült a család, Lackónak fel kellett költöznie egy emeletes ágy tetejére, az ágyacska pedig darabokra szedve pihent a mi ágyunk alá dugva. Egy igazi kis törpeágyról van szó, ami szükség szerint két méterig nagyobbítható. Palkó jelenleg keresztben is kényelmesen elfér benne.

Palkó tehát egy nagyfiús ággyal, mi pedig ezzel párhuzamosan rengeteg új ősz hajszállal lettünk burzsujabbak. Az új ágy ugyanis nem tette könnyebbé az életünket, sőt. 

Az elmúlt pár hétben az ágyacska, eredeti funkcióján jócskán túlmutatva, elsődleges buliforrássá nőtte ki magát. Ott van rögtön ugye az első észlelhető különbség, a rácsok hiánya, ami valahogy azt közvetíti le a kis kókuszdiófejnek, hogy a továbbiakban nem kötelező aludni, azt csinálunk esténként, amit akarunk. Így aztán nem meglepő, hogy villanyoltás után nem belenyugvó helykeresgélés zajlik a kiságyban, hanem élénk felpattanás, vad játék, illetve időről-időre a már nyugalomba vonult szülők kísértése  hosszú, fehér hálózsákban.

Aztán ott van az is, hogy az új ágyba az ember azt cipel be, és akkor, amit és amikor akar. Az akkor és amikor pedig az utóbbi időben feltűnően sok esetben jelenti a lefekvés utánt meg az éjszakát. Így növekedett meg a plüssállat-állomány Palkó nyughelyén egyik napról a másikra, így találtam többször is az alvó fiatalembert kezében egy képeskönyvvel és sok másikkal körberakva délutánonként, sőt, este is. Nyilván Palkó is hisz abban, amiben Lackó annak idején, hogy az ember szeme éjszaka világít, azaz a sötétben olvasás a tehetséges kölköknek egyáltalán nem jelenthet semmiféle akadályt.

Ahogy a szülői háló felé tartó reggeli zsákban futások sem. Mikor Palkó, aki a nap első sugaraival, de sokszor akár azok hiányában is egyszer csak megjelenik az ágyunk mellett, és hangos "mama" kiabálással adja az apja tudtára, hogy most már pedig mellé fog feküdni. Ha pedig a férjem nem mozdul elég gyorsan, akkor Palkó a tisztánlátás kedvéért pontosít is, és a kissé univerzálisabb mama mellé odatársítja az "anya" szócskát is. Ezen kizárólag L-t hajlandó szólítani. Néha még hallom L erőtlen tiltakozását, hogy "dehát én Papi vagyok", ám egyre ritkábban. Inkább csak röhögünk. Nálunk tehát mama van, és anya is. Külön. Modern család vagyunk.

Mondanom sem kell, Palkó befészkelődése nem édes szuszmákolást jelent, hanem izgés-mozgást, játékra provokálást, hangos énekléssel és gügyögéssel kísérve. Persze az igazi öröm az az, mikor nyakig pisis hálózsákkal érkezik a fiatalember, akkor még dagonyázásra sincs lehetőség, pattanni kell.

Azt egyébként sosem értettem, hogy tudnak a gyerekek állandóan ebben a pattanó üzemmódban funkcionálni. Mert ezek a kölkök ahogy kinyitják a szemüket, másznak ki az ágyból, akármi van, piros pofikkal, imbolyogva, a szemük is már csak menés közben tisztul ki, és a második szobánál már futnak, ordítanak, játszanak, hemzsegnek. Ezt nagyon irigylem tőlük. Erre a programra nekem sokkal nagyobb szükségem volna, de egyik gyerek sem hajlandó kiírni nekem.

És már jön is. Már eléri a kilincset, gond nélkül kiereszti magát a szobából, léptek topognak, aztán egyszer csak itt áll. Mama, mondja, és rámutat a délutáni kávém maradékára, átgázol a laptopomon, hogy megkaphassa a cukros habmaradékot. Én hülye meg még oda is adom neki.

Első számú szabály: csak hiszti ne legyen.

Úgy hatodszor vágok bele ebbe a bejegyzésbe, de most úgy döntöttem, véglegesen. Nem fogok kertelni, legalább itt a blogomban nem. Ahová be sem tettem a lábam immáron egy bő hete...

Igen, ez a helyzet, kedves feleim, jól látjátok szümtükkel, és köszönöm az aggódást, isa pur es homu vagyok előttetek szégyenemben. Mert a blog felelősség, pláne ennyi nyávogás után amit itt csaptam a kedves közönségnek, de nézzük kedves feleim az életet habos oldaláról, ezzel a bloggal is kevesebb idő ment el a netezésből, és esetleg több maradt a családnak. Tiszta haszon. Vagy esetleg nem folyt szét a sminketek nap mint nap, bő könnyáradatot zúdítva a monitorra, amely élő egyenesben adja a hajdan talpraesett kismama (Panzej) szerencsétlen visszakapaszkodási próbálkozásait egy "Hétköznapi Élet" -nek nevezett hajóra, miközben a feje fölött időről-időre nagy, habos hullámok csapkodnak át, egyre és egyre messzebb sodorva a néha-néha kihajított mentőövektől.

Mert kétlem, igen, hogy valaki élő egyenes tudósításban akarja virtuálisan kínozni magát a ma reggelemmel, például, mikor egyszerre két gyerekem, Mici és Palkó is bepisilt. Mindezt természetesen reggel hat órakor közölte velem az ágyam mellett, félhomályban álldogáló Lackó, és nekem elég volt egy kósza pillantással felmérni a mellettem tátott szájjal horkoló, éjjel kettőkor ágyba settenkedő, ájult valóságot ahhoz, hogy rájöjjek, az én szunyálásom ezen gyönyörű hétfő hajnalon határozottan véget ért. Ha pedig mindez nem lenne eléggé (meg)terhelő vallomás, elárulom, hogy tegnap is fél egykor keveredtem az ágyba, miután két órán keresztül csempéket vadásztam az új lakás új fürdőszobájába, amely ugyan még csak a képzeletünkben létezik, lévén, a hétről-hétre odázott felújítás megkezdése már csak újabb elodázott hetek kérdése...

De ne csupán rólam szóljon a nóta, majdnem kétéves Palkóm is megjelent a színen, alvástól piros pofival, és miután kétszer is elsétált mellettem, kába szemekkel, engem keresve, beütemezte szokásos programját, és hatalmas rámolásba fogott. Ennek első lépéseként másodpercek alatt lepakolta a cd állványt, külön kezelésben részesítve a Chemical Brothers korongokat, második lépésben pedig épp a könyveket tologatja beljebb a polcon, hiszen tudja, ez az egyik olyan dolog, ami a legjobban idegesít a világon. Így biztosan odafigyelek rá, naná. És ha netán mégsem, akkor jön a következő fázis, a legókockák egyesével történő szanaszét hajigálása, engem sem kímélve.

Jelen van még rajta kívül a lakásban negyedik magzatom is, aki éppen a húgyhólyagomon végez apró kis ugrásokat. Megbocsátóan figyelem az izgő-mozgó egyedet, biztosan én sem hagynám ki a helyében, hogy egy vízágyon ugráljak.

És biza, kedves feleim, még egy felelős személy malmozgat értem nikotinsárga ujjakkal a szomszéd utcai rendelőben. Igen ő az. A mérőnő. És lesz itt minden, súlymérés, vérnyomás mérés, Palkómérés, szívhang hallgatás, kiskönyv-hümmögés, bő beszéddel és jó tanácsokkal fűszerezve. Például, hogy a múltkorit idézzem: - Ugye nem emelget, anyuka? - Ááááá, hova gondol... Egész nap az ágyban pihenek. - válaszoltam könnyedén, szerencsére neki is leesett a tantusz.

Az idő pedig száll, negyed négy, épp ideje, hogy rászabadítsam ezt az egyveleget a világhálóra. Este pedig majd szívnám vissza az egészet, hogy mekkora marha voltam.

Bocsássatok meg hát, kedves feleim, a málhás nőnek. No meg saját szümtöknek. Esmént.

... de valójában nem érdekel! :-)

családinet.hu/hirek/csaladtervezes/terhesseg_szules/16035/mindegy_csak_egeszseges_legyen_(cikkiro_palyazatra_bekuldott_iras)

Ültem a villamos lökhárítója előtt és fura mód úgy éreztem, hogy igazából mindegy, nem is bánom annyira. Eszméletlenül fáradt voltam. Kimerült, hajszolt. Nem volt kemény a föld, igazából azt sem érzékeltem, mikor és hogyan kerültem oda. Minden olyan marha gyorsan történt.

Mikor leszálltam a villamosról, rögtön az első ajtónál, szememmel rögtön a jelzőlámpát kerestem. Sietve kerültem meg a villamost, tapasztalataim szerint ilyenkor épp zöld szokott lenni, én meg már megint késésben vagyok. Leléptem a járdáról. És egy irgalmatlan nagyot zakóztam.

Kábán felkönyököltem. Vajon látta a villamos vezetője, hogy a sínek közé pottyantam? Vajon tudja-e, hogy még mindig ott üldögélek, vagy épp a visszapillantót figyeli és az ajtókat zárja?

Hirtelen valaki elkap a vállamnál fogva. Segít feltápászkodni, meg van ijedve, együtt poroljuk a táskámat, kabátomat.

- Nincs, nincsen semmi baj - mondom gépiesen, ideges vagyok a rám ragadt mocsoktól, a tehetetlenségtől és legszívesebben visszafordulnék, haza. Helyes a fickó, átkísér a zebrán, közben folyamatosan magyaráz, nem is tudom már mit. A buszmegállóba már egyedül baktatok. Sosem fogok odaérni a rendelőbe.

Február óta nem találkoztunk, néz rám zordan a dokim. Rosszkor teszi, így is a sírás fojtogat az esés óta, remegő hangon mentegetőzöm. Hogy nincs aki vigyázzon Palkóra, míg én idejövök. Hogy most is épp az orvosnál ülnek L-lel, aki már jó ideje képtelen a munkáját végezni a gyerekek körüli rengeteg teendő miatt. Hogy majdnem kútba esett ez a mai vizit is. És amúgy is, képzeld, majdnem meghaltam.

Látom rajta, hogy nem érti az esést, faggat, hogy szédültem-e, mert ha igen, az baj lehet. Nem, nem szédültem, nyugtatom meg, van is nekem arra időm..

Méret a nővérrel gyorsan egy vérnyomást, 130/90. Elámulok, nekem sosem szokott 100/60-nál több lenni. De persze most zaklatott vagyok. Igen, igen.

Ultrahang, gyerkőc harántfekvésben, hurrá, végre megfordul, eddig faros volt. Minden rendben, legkésőbb június 10-ig meglesz a baba. Én pedig három, de legkésőbb négy hét múlva legyek szíves megjelenni. Ha reng a föld, akkor is. Jó, mondom, holnap elkezdem szervezni.Szólok a gyerekeknek is, hogy ne legyenek se bárányhimlősek, se mandulagyulladásosak.

Megértően, de továbbra is szilárdan cseng a válasz. Értsem meg, ő felelősséggel tartozik értünk. Szeretne ránk vigyázni. Szépen kér, hogy tartsam be a játékszabályokat.

Jó. Megígérem.

Kilépek, és nem bírom tovább. Felhívom L-t, aki persze megijed. Aztán megérti, mi történt, és gyorsan megnyugtat, hogy ez egy ilyen nap. Képzeljem, ő is elesett. Mici pedig megint nehezen öltözött fel az oviban, Palkónak szerencsére nincs semmi komoly baja, csak náthás egy kicsit, Lackónak meg végre kiesett a foga, ami már olyan nagyon mozgott tegnap.

Szóval négy bal lábunk meg egy fogatlan gyerekünk van. Vagy ez is csak a front?

Ma este a villamoson hazafelé zötyögve valahogy hirtelen rájöttem, hogy miért is kell nekem minden égetően sürgős nyűgöm esetén feltétlenül találkoznom a barátnőmmel.

Nem azért, amit úgy általánosságban hittem, meg képzeltem, hogy ő az, aki ahogy tud, jön, meghallgat, együttérez, bólogat meg kölcsönadja a vállát sírni, nem. Egyszerűen azért jó vele találkozni és azért jó neki elmondani, hogy mi nyomja aktuálisan a szívemet, mert ő homlokegyenest másképp látja a dolgokat, mint bárki más. Olyan szemszögből, ami nekem eszembe sem jut, vagy egyszerűen nincs rálátásom.

Ma például nem adott tanácsot, nem hozott ellenpéldákat, nem hülyézett le engem, sem másokat, csak szimplán, elismerően annyit mondott, hogy én milyen körültekintően és okosan csinálom a dolgokat. Mert így kell, így helyes.

Nekem pedig éppen ez kellett. Rögtön elszállt minden kétségem, gyámoltalanságom, hirtelen újra tele voltam önbizalommal, míg a bosszúságok ripsz-ropsz feloldódtak a kis kávézó füstmentes levegőjében és apró bárányfelhőkként tovaúsztak az azúrkék égen.

Mi pedig áttértünk az élelmiszerárak elviselhetetlen emelkedésére, csak a kenyér árára szentelve egy kényelmes fél órát. Mert a barátnőmmel még ezt a témát is úgy tudjuk átrágni, hogy utána mind a ketten úgy érezzük, kellően magasröptű, érdekes és fordulatos beszélgetést folytattunk.

Még akkor is, ha ebben a témában speciel tökéletesen egyformán, ugyanabból a szemszögből látjuk a dolgokat.

Nem vagyok egy nyavalygós típus. Szép csendben húzom az igát, csinálom a dolgokat úgy, ahogy régebben is, semmit nem lassítva. Ennek aztán meg is van az eredménye. A tegnapi egész napos konyhában álldogálás estére elhozta a keményedéseket, a hasfájást, az ólmos fáradtságot, a rosszullétet. Éjfélkor már nem bírtam tovább, öklendezve dőltem az ágyba, hogy aztán a már megszokottan gyakori kelésekkel tarkított éjszakát még Mici fűszerezze meg egy kis járkálással, aztán pedig Lackó keljen fel 38,6 fokos lázzal. Így aztán ma reggel sem élő sem holt nem voltam, még szerencse, hogy L a saját, és másokkal összevont nagy családos szülinapjára hajlandó volt elmenni egyedül. Én pedig dekkolhatok itthon lázrózsás arcú Lackómmal. (Zárójelben jegyzem meg, amúgy sem tudom, hogy lótnék-futnék most fájós hassal gálaruhában egész nap.)

Pedig megint csak a saját hülyeségemről van szó, kérem szépen. Meg arról, hogy megveszek az Eszterházy tortáért. Történt ugyanis, hogy anyósommal kitaláltuk, tartsunk egyben szülinapokat, névnapot. Én csinálok tortákat, hangsúlyozottan könnyű salátát, fűszervajat, ő meg levest és főételt. Örültem neki, úgy gondoltam ezzel is kicsit segíteni akar rajtunk, elég nehéz egy ilyen fajsúlyos eseményre hatalmas hassal, három otthon lévő gyerek mellett szombaton készülődni. Na de akkor már legalább a torta szóljon nagyot, gondoltam, és megálmodtam az Eszteházy tortát. Ez lesz L tortája, vidultam fel a kihívásra, és eszembe sem jutott, hogy valami egyszerűbb is elég volna. A gondolat pedig, hogy esetleg kudarcot vallok, végképp nagy ívben elkerült. Sajnos, csak a gondolat.

Nem tudom, hogy a csillagok álltak rosszul, eleve fáradt voltam, vagy csak a sok teendő között egyszerűen elveszett a gyermek, de tény, hogy a két torta megsütése mellett ott volt a szombat, a három gyerek, az ebéd készítése, a gatyámba kapaszkodó Palkó, a folyton beszélő Mici, és a fejemhez papírrepülőket vagdosó Lackó, akiknek úgy kimondottan jót tett volna egy kis játszótér, csak hát nem volt aki elvigye őket. De nem csak ők rontották alapból az én gondolatban biztosnak hitt esélyeimet. L ugyanis a délelőttöt házon kívül, először a piacon, majd a lakásban töltötte, ahol mesteremberekkel tárgyalt, és csak délután tért haza. Szumma szummárum alaposan félrebecsültem a lehetőségeimet, az erőnlétemet és a rendelkezésemre álló időt.

Mert hiába álltam neki az Eszterházy torta lapjainak még délelőtt, az ebéd összecsapása közben, délután fél-négykor, mikor Micit kellett volna szülinapi zsúrra vinnem, még mindig nem jutottam előrébb. Végül Micit L dobta el a buliba, miközben én a földön ülve (merthogy állni már nem nagyon bírtam) makacsul kapargattam le a ki tudja hányadik tortalapnak szánt ragacsot a sütőpapírról, igencsak elkenődve. Makacsul, mert én MEG TUDOM CSINÁLNI. Mert egyszer sikerült, és nagyon finom lett, itt van az íze a szájamban és kell most is, meg tudom csinálni. Tudom. Vagy mégsem? Már nem is tudom.

L visszatért. Én a konyhában álltam, potyogtak a könnyeim. Körülöttem az össze-vissza ragasztgatott tortalapok, kint tombolt a jó idő. A nap nagy része már eltelt. És akkor ott végül, végre egyszer csak elpattant valami. Feladtam. És utáltam magam. Hogy nemcsak egy kalap időt barmoltam el, nem. Ment a levesbe fél kiló dió, húsz tojás, egy csomó cukor, vaj, tej, mert a krém sem sikerült, ott meg a margarin csapódott ki, de ez volt a végső csepp a pohárban, kicsapódtam én is. És félresöpörtem ezt az utálatos tortát. Soha nem vallottam még ekkora kudarcot sütiben. És mintha ez lett volna a világ legfontosabb küldetése, úgy éreztem, hogy aznap már semmi mást nem szabadna csinálnom.

Pedig kellett. Még mindig hátra volt két torta, saláták, fűszervaj, anyámkínja. És egy óra múlva mehetek Miciért, mert a világ egyáltalán nem a sütögetésből áll. Amit amúgy is épp a pokolra kívántam.

Mint Bruce Willis az utolsó rohamra, úgy szedtem össze magam Mici névnapi csokimousse tortájára. Erre nincs pardon, anyósom már régóta noszogat, hogy legyen csokimousse, Micinek csak az kell, hogy csokis legyen a süti, így két legyet ütök egy csapásra, gondoltam, és ezzel nem is volt semmi baj. A tortaalapot még az Eszterházy álmok idején, azzal párhuzamosan legyártottam, a mousse-szal sok gondom volt, de egy kis zselatinnal reméltem, hogy meg fog állni a csokihab a tésztán, és nem hullik szét az egész atomjaira, amikor leveszem a süti oldaláról a tortaforma karikáját. Mindeközben legyártottam magamban a Sacher-torta ötletet, mint utálatos Eszterházy torta pótlékot, amihez még van elegendő alapanyag itthon.

Nem akarom hosszúra nyújtani, a torták Mici hazahozatallal, vacsoráztatással fürdetéssel és fektetéssel együtt éjfélre a hűtőben virultak, sőt. Az Eszterházy is közéjük furakodott gyertyát tartani. Mert L, ez az áldott lélek, látván a totálisan kétségbeesett mozdulatot, amivel a kukába akartam hajítani fél napos melómat, szép szelíden kivette a kezemből a cuccot, majd mint egy puzzle-t összerakta, megkente a szörnyű krémmel, nagyon finomnak nevezte és besuvasztotta a többi süti közé.

Én meg csak azért nem ájultam el egy életre férjem édescukiságától, mert már amúgy is önkívületi állapotban zuhantam arra a pár órás álommezőre, ami egy terhes háromgyerekesnek adatik - kegyelemből.

Nehéz, nagyon nehéz egy olyan lakásban élni, lélegezni, létezni, ahol bármerre is néz az ember, orrukat lógató férfiakba botlik a szeme. Nálunk pedig éppen ez volt a helyzet tegnap délben. Gyászhangulat, mély sóhajok, megfontolt léptek. És egy néma, sötét televízió, aminek lezárt dobozában a Forma-1 Ausztrál Nagydíj dübörgött.

Sajnos, nem ez volt az első makacs próbálkozása  tévénknek. Hétközben is gyakran rendetlenkedett, nem adott se képet, se hangot, csak akkor amikor neki kedve szottyant. Így maradt le a család az esti mesékről, Poirot-ról, meg Éden Hotelről (vessetek meg, de nézem), ám míg ezeknek a műsoroknak hiánya túlélhető, a Forma-1-es futam megtekintése, lehetőleg élő-egyenesben nálunk olyan alapvető fontosságú lételeme a férfinépnek, mint a víz meg a levegő. Sőt, talán még azoknál is fontosabb. A csutkára hangosított verseny alatt ugyanis a hangosabb levegővétel, mászkálás, köhögés, neadjisten beszéd kiszámíthatatlan következményekkel járhat az elkövetőre nézve.

Mindez most nincs, ám helyette van más, gyász és letargia, ami, egyre inkább érzem, sokkal inkább elviselhetetlen. Bevetem hát magam, hátha, néha beugrik a kép, ha valaki makacsul próbálkozik. Nekiálltam tehát életet csiholni a képernyőbe, némi mentalista "mukodj" elemet sem nélkülözve, és nem is telt bele sok idő, Massa tűnt fel a képernyőn, amint egy másik autóversenyzőt igyekszik ellehetetleníteni a pályán. A család férfitagjai, akik addigi önfeláldozásomat észre sem véve búsongtak a lakás különböző pontjain, a felbúgó motorhangra egyszerre, csapatokban rontottak be a nappaliba, mohó szemekkel nyelve a látványt, én pedig, amennyire gömbölyödő alkatomtól telik, elkezdtem a gyors és tapintatos visszavonulást. Ebben a percben, kicsit megkésve, egyenesen az ágyból, alvástól kipirosodott arccal Palkó rontott a szobába. Őrült izgatottság sütött róla, látszott, hogy most, na, most fogja fel igazán a Forma-1 lényegét, a tavalyi szezon még nem volt tudatos, most történik ténylegesen a beavatás, most szippantja be a mikrocsipet, kapja be a vírust, áll be a sorba, hiszen mint tudjuk, a kerék a legfontosabb, nincs ellene gyógyszer, oltás, ez egyszerűen genetikailag kódolt.

- Autóóóóó! - kiáltja menet közben, karlendítéssel kísérve tévés felfedezését, aztán körbenéz, hogy más is látja-e, végül lehuppan a párnára.

Attól a pillanattól fogva hozzá sem lehet szólni a verseny végéig. L viszont felfigyel. Ahogyan én is. És összemosolygunk. Mert megvan az első szó.

Autó.

Legyünk őszinték, nem vettem túl komolyan a dolgot, amikor L  hívására kelletlenül odasasszéztam a pelenkázóhoz két héttel ezelőtt pénteken. A pelenkázón az élénken vakaródzó Palkó feküdt, hasán egy nagyra virágzott piros pöttyel.
- Mi ez? - mutatott remegő ujjakkal Aggódó Apa a pöttyre, én meg persze nem tudtam a választ. Amúgy is mindig felbosszant, amikor úgy viselkedik, mintha nekem valami gyerek-orákulumként mindenről tudnom kellene, ami egy kölökkel valaha megtörtént vagy megtörténhet, de azért a békesség kedvéért most is adtam a magabiztos "anya tudja" attitűdöt.
- Valami csípés, mittudomén! - szerváltam vissza a problémát, majd, hogy mégis valami történjen, bekentem a kérdéses területet egy kis "mindenrejó" popsikenőccsel, és lezártam a témát.

Talán nem emlegettem még itt vastagon szedett dőlt betűkkel, de február eleje óta az új lakás alaprajzán kotlunk meg kotkodácsolunk építész ismerőseinkkel. Szeretnénk a lehető legjobbat kihozni az éppen most véglegesnek szánt kis fészkünkből, így aztán gondos mérlegelésnek vetettünk alá minden falat és szobát, lehetőséget és funkciót, míg aztán a sok hümmögés hétvégére meghozta az eredményt, és most a frissen ropogós papírokkal végre hozzáfoghatunk. Nekiállhatunk megnyirbálni a szaniter és burkolóáruházak készleteit, szabadon sorozhatjuk a mesterembereket, miközben egyre-másra jelennek meg az ősz hajszálaink és rohamosan fogyatkozik a spórolt pénzünk.

Még csak az első kapavágásnál tartunk, de én már hulla fáradt vagyok. És egy ikerszülésbe lefogadom, hogy nem lesz itt költözés félgyerkőc érkezése előtt.

Mostanában komoly gondjaim vannak az elalvással. És nemcsak azért, mert L külföldön havajozik, nem azért, mert megint annyira dühít valami, hogy inkább rázom a lábam a paplan alatt, mint REM fázisban rebegtetem a szempilláimat, miközben olyan rettenetesen igazságtalannak tartom a világot,  nem. És nem stresszelek pénzen, felújításon, Palkó hatszáz pöttyös bárányhimlőjén, amivel már lassan egy hete küzdünk, most már pszichikai tüneteket villantva a bezártságtól, nem. Nem és nem.

Engem a pocakom tart izgalomban. Az a titokzatos valaki, aki szétrúgja a beleimet, benyomul a bordáim alá, ötpercenként pisilni küld és tíz hét múlva megszületik. Előbújik, egyszer csak itt terem, úgy, hogy gyakorlatilag nem vagyok felkészülve rá, hogy nem foglalkoztam vele, nem gondolkodtam, álmodoztam róla, hogy nem simogattam a pocakomat gyengéden, nem loholtam az orvoshoz lelkesen. Itt lesz, ölelésre, gondoskodásra várva, úgy, hogy eddig bármilyen, vele kapcsolatos dolgot tehernek és nyűgnek éreztem, hogy utálom a szülés gondolatát, az egész terhességben csak a fizikai hendikepet látom, és folyamatosan rettegek attól, hogy mi lesz velünk négy gyerekkel. Valamikor június közepén egyszer csak felsír, úgy, hogy az egész terhességről mindvégig igyekeztem tudomást sem venni, mert így könnyebb volt elviselni, mert a hétköznapok hajszájában nem is volt időm hozzászokni, törődni vele.

Még mindig nem tudom, mi lesz a neve. És életemben először érzem azt, hogy kiver a víz a gondolattól, amit mindig olyan elképedve hallgattam más kismamák szájából, hogy vajon képes leszek-e szeretni őt, az idepottyant, váratlan kisbabát. És bár az eszem azt súgja, hogy ez egy felesleges agyrém, szerelembe esni egy kisbabával, pláne a sajátommal szerencsére elkerülhetetlen, még mindig tanulnom kell, hogy lesz még egy gyerekem. Kisbabám lesz, akire szeretnék várakozni, aggódni, szeretni, olyan igazi anyás, kapaszkodós majomszeretettel. Már most.

Nekiálltam tehát felépíteni magamban a kölök imázsát. Tudatosan. Ma lesz az ötödik este, amit a többi kölök ágyba kergetése után többé-kevésbé együtt töltünk az egyéb teendők mellett. Elalvás előtt átölelgetem a pocakom, figyelem, ahogy mocorog a hasamban,  elképzelem, ahogy babszemként fekszik majd az óriásinak tűnő kiságyban. Komolyan gondolkodom a nevén, nem utálom magam nyilvánosan az eldeformálódott testem miatt és elcibálom a családot sokdés ultrahangra. Még úgysem voltunk soha ilyesmin.

Palkó pedig záros határidőn belül új ágyacskát kap, hogy mire az öcsi megérkezik, kitörlődjön régi rácsos ágyikó a kis kókuszdiófejből, jobban bevonom L-t a rugdalózás és a névválasztás rejtelmeibe, előveszem az Elevitet, a magnéziumot, és pontosan tudni fogom az orvosnál, hogy hányadik terhességi hétben vagyok.

Mostantól várni fogok rá. Készülni fogok rá. Érte, értem, értünk. Hiszen egy család leszünk.

Micinél továbbra sem kopik a willendorfi vénusz szépsége:

- Mami, neked milyen szép naaagy combjaid vannak!! Nekem is ilyen lesz, amikor kisbaba lesz a hasamban?

Most mi a fenét lehet erre mondani?

- ... Hát persze, persze...

Aztán a többit szépen lenyelni, és újra csak bemászni a szekrényajtó mögé..

Lépkedek lefelé a lépcsőn és csak tördelem a kezem. Újabb nyílt óráról jövök, egy újabb iskolából, ahová járhatna gyerekem, ha akarnám. De vajon akarom-e?
Kezd elegem lenni ezekből a zsúfolt, osztálytermi nézőtereken töltött délelőttökből, a legjobb formájukat mutató tanítónénikből, a kiglancolt osztálytermekből. Minden alkalommal úgy érzem, hogy ez egy vasárnapi, ünnepi óra, ahol a gyerekek is tudják, hogy folyton jelentkezni kell és ahol természetesen minden tanító néni a mosoly nagykövete. Ám hiába ébredezik bennem az öntudat, hogy na, lassan felállok és megtartom én a következő matek- vagy olvasás órát, továbbra is figyelem a határidőket, és gondosan részt veszek minden olyan rendezvényen, amelyről úgy érzem, közelebb visz a Nagy Megoldáshoz, az iskolai beiratkozáshoz.

Az időkép szerint:  PÉNTEKTŐL KORA TAVASZ!

És még valami, hogy vidámabb legyen a hétfő, íme az egyik kereskedelmi rádió valós riportja :

 Aki rosszul érzi magát az utóbbi napok időjárása miatt, annak figyelmébe ajánljuk, hogy az erdélyi Bodzafordulón (300 lelkes falucska Kovászna megyében), már második hete folyamatosan mínusz 20 fok alatti a hőmérséklet.
Stábunk felhívta a polgármestert, és érdeklődött a megváltozott életkörülményekről, mivel ma hajnalban rekord hideget (-28,6) mértek a Román Meteorológiai Intézet kihelyezett műszerei.

Polgármester: "Fogas az idő az igaz, de itt ilyen a tél. Áram van, víz van, a hivatalnak van annyi fája, hogy a szükségeseknek odaadhassuk. "
 

Riporter: "És milyen rendkívüli intézkedéseket terveznek a nagy hidegre
tekintettel?"
 

Polgármester: ??? (azaz : nagy csend)
 

Riporter: "Ööö... arra gondolok tehát, hogy melyek azok a döntések, amelyek
eltérnek a normális életviteltől?"

Polgármester: (kis csönd után) "Éccakára bégyühet a kutya.."

Ma éreztem először úgy, hogy valóban melegít a napfény. Hogy nem akarok hazamenni a négy fal közé, hogy egész nap sétálni kellene a városban, kiülni egy kávézó teraszára, vagy épp ellenkezőleg, túracipőt húzni, és bevenni mondjuk a Hármashatár-hegyet.

És bár így, három és fél gyerekkel egyik program sem kivitelezhető az én lomhaságom meg a délutáni alvások miatt, azért múlattuk egy kicsit az időt a szabadban, meglestük a halakat a Millenárison és játszótereztünk egyet. Most pedig, miután a kölkök teljesítették a tátott szájjal ájultan alvás minden kritériumát, vidám játék folyik és bár a levegőben ott van már egy kicsit az az utálatos hétfő, addig azért még lesz egy vaníliapuding, meg sajttal töltött virslik és persze a Bud Spencer film, amire Lackó már egy hete hergeli magát.

Az apjával együtt.

 Itt az ideje, hogy végre tudatos vásárló legyek. És ne csak úgy lekapkodjam a cuccokat a polcról. Annál gyorsabban,minél akciósabbak. Mert megint ráfáztam, igen, bár szerencsére nem olyan tragikus a dolog - inkább egy kicsit komikus.

Egy jó ideje már testvajat használok. Jól kenhető, könnyen beszívódik, száraz bőrre ideális. És jó drága. Legalábbis én mindig drágán vettem, mert egy fajtát ismertem. Aztán pár napja a DM-ben egyszer csak belebotlottam a DM saját márkájú, akciós testvajára. Örvendeztem vala, és leemeltem a polcról az egyik szimpatikus dobozt, hogy aztán hazaérve dalolva kenegessem magam. Bőségesen, naná, hisz olcsó a cucc.

Míg egyszer csak fel nem figyeltem arra, hogy gyanúsan csillog a bőröm. Csillámlok, vagy mi. De ez is csak úgy átfutott az agyamon, nem foglalkoztam vele, egészen odáig, míg Mici egyik este el nem kezdte összeméregetni vékonyka kis karját az enyémmel.

- Mami, én miért nem ragyogok úgy, mint te? - kérdezte tőlem hatalmas szemekkel, én pedig nem értettem a kérdést. Aztán tüzetesebben megvizsgáltam az adott területet, és tényleg, a lámpafényben apró, csillámló szemcsék csillogtak a karomon. Feljebb húztam a pizsamát és ott is. Megnézem a hasamat. Ott is ragyogtam. Meg.. Meg mindenhol.

Kiszaladtam a vajamhoz. "Mit Schimmer", virít rajta a diszkrét felirat.

És azóta is. Legyen, ha már így alakult. Mutti mit Schimmer.

Újabb lépcsőfokot ugrottam a terhességben, reped rajtam a kabát, a hasam mindenbe beleütközik és csak békahelyzetben tudok guggolni vagy a földre leülni. A hasam nagyon fent van, alig kapok levegőt, ég a gyomrom és nem férek bele még a szoptatós melltartóimba sem

Minden olyan hirtelen történt, nem is értem. Nemrég még azon paráztam, hogy sehol semmi, most persze az a nyavalya, hogy túlságosan gömbölyödik, ez van. Nemhiába vagyok én terhes. Egyre inkább a környezetemnek is.

Meglepő módon ennek ellenére is akad még olyan, aki nem sajnálkozva, ijedten vagy együttérzőn figyeli elnehezedett énemet, hanem egyenesen rajong érte. Szám szerint két állandó csodálóm van. Az egyik L, hát persze, de ezen nincs is mit csodálkozni, L valahogy tökéletes, pont, ezzel meg kell tanulnom együtt élni. A másik az érdekes. Mici. Mici, aki az utóbbi időben hatalmas mellű királynóket (sic!) rajzol, kiguvadt szemekkel bámul, mikor kiterheskedem a zuhany alól, és fennhangon álmélkodik, hogy:

- Mami, neked MEEEKKORA feneked vaaaan!!!

-Mekkora? - ráncolom össze meglepve a homlokom.

-Hatalmaaaas! - mondja Mici elismerően, szemei a csodálattól ragyognak, én pedig hirtelen nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mici rajongva zabál a szemével. Zavarba jövök.

- Mi van, tetszik neked?? - kérdezem elképedve, mire Mici szégyellős vigyorral bólogat: - Igen, nagyon!

Zavaromban megfordulok. Én hülye.

- Mamiiii, neked a melled is megnőtt! - kerekedik Mici szeme, én meg kezdek bosszús lenni, hát eddig sem bújtam el öltözködni, láthatta a gyerek, ahogy terebélyesedem, tudják, hogy jön a kisbaba, most mi ez az ámuldozás?

- Tudom, kicsim, hát persze! - igyekszem természetesen kezelni a helyzetet és most már a szekrényajtó mögé bújva gyömöszölöm magam a ruháimba, nehogy még valami megnőjön rajtam. Nagy a csend, óvatosan kilesek a szekrényajtó mögül, Mici épp a pólója alá kukkol. Nem kérdezem, mit keres.

Máskor meg felhúzza a pulcsimat és nézegeti a hasam:

- Mami, ott van benne a kisbaba? És az enyémben is lesz majd? Mikor?

- Majd ha felnősz, neked is lesz! - vágok a gyerek szavába, mielőtt rákérdezne a hogyanra is, amit eddig valahogy mindig megúsztam. Hogy miként, az rejtély, hiszen a születést már kitárgyaltuk, tudják, hogyan jön ki a kisbaba, tudják, hogy ez egy izgalmas és fájdalmas folyamat, nézegettünk "véres" képeket, és Mici most már zavarbaejtő természetességgel kezeli a témát.

Nem úgy engem, meg a testem. És ez meglepő annak fényében, hogy Palkós terhességemet is végigasszisztálta már, sőt, meg is sértődött kisöccse születésén.

Azt hiszem, megint nekiállhatok elképzelni, micsoda segítség lesz az én nagylányom, ha megszületik a kisbaba.

És remélem, ezúttal nem fogok pofára esni...

Három napja ezen röhögünk. És természetesen már én is így, svédül főzök. De ez még semmi. Mert L ma reggel svéd mintára öltöztette fel a kölköket az oviba. Majd összepisiltük magunkat a nevetéstől. Mindnyájan. Aztán Mici este egy arcmosást is kapott, svéd mintára, ami annyira bejött neki, hogy aztán svéd fogmosásért is reklamált...

Ezek a nokiák pont olyanok, mint Afrikában vagy Közel-Keleten a Toyota dzsippek. Egyszerűen mindent kibírnak. Még Palkót is, aki az elmúlt szűk öt percben kábé nyolcszor csapta a földhöz, falhoz, asztalhoz satöbbi a megszerzett telefont, mire sikerült kicsavarnom a kezéből.

Egyszerűen be van zsongva a telefonomtól. Elcsórja, ide-oda el- és bedugdossa, kiveszi a táskámból, sms-t küld vele az apjának, és volt már, hogy idegességtől gyöngyöző homlokkal állítottam le, amikor egy kád víz felett lóbálta a rajta csüngő kis díszénél fogva, de játszott már vele az erkélyen is, centikre a második emeleti zuhanós valóságtól.

És ha már második emelet.. A kitudjamelyik színház előadásán, ahol a nézőtérként funkcionáló lelátó tetején, a leghátsó sorban ültünk, nekem is sikerült a sötétben a pad alá ejteni a mobilt, ahonnét még úgy hat métert zuhant földet érés előtt.

Szegénykém, nagyot csattant, én meg hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a darab valahogy rám terelődött. Legalábbis mindenki engem bámul. És volt, aki viccesnek találta az előadást, mások pedig legszívesebben egy paradicsomot vágtak volna hozzám, aztán egy másodperc múlva minden visszatért a rendes kerékvágásba. Minden, de nem mindenki. Mert én csak vörösödtem, és nem igazán tudtam figyelni a finálét, az igazat megmondva máig nem emlékszem, hogyan ért véget a kacifántos darab.

Viszont a lenémított és kijelzőjével a padlóra borult telefont az előadás után szerencsésen megtaláltuk. Igaz, hogy nehezen, a nézőtér alatti faállványzatban bukdácsolva, de azért meglett. És működött.

Mondjuk nincs is min csodálkozni. Ha Palkót kibírja, akkor akár a szemben lévő tízemeletes panel tetejéről is ledobhatnám..

Ma csupán kétszer hallgattam végig a fenti ominózus mondatot. Egyszer akkor, amikor azzal a végtelenül kedves nénivel összefutottam a lépcsőházban, és udvariasan meg kellett tekintenem az elszörnyedős performanszát a "- Jééézus, maga már megint terhes???" - kezdetű felkiáltástól a "- Már megint egy fiú!" - folytatású "- Nem baj, csak egészséges legyen.." - nel záródó fordulatos befejezésig, másodszor pedig telefonon, ahol az egyébként negyedik gyerekemnek rendkívül örvendező rokonom vált egy pillanatra csalódottá a harmadik fiam miatt.
Most azon gondolkodom, vajon mit is jelent ez a mondat valójában. Mert hogy azt éppen nem, amit közvetíteni akar, azt már világosan látom.

Nektek mi a véleményetek? Őszintén érdekelne.