Panzej 2011.04.25. 18:09

Örök-ölök

Enyém, tied, övé. Az én családom, a te családod, az ő családja. A barátnőm családjában történt. A sógoréban. Az ismerősömében. Az unokatesóméban, a nagybátyáméknál, a férjem rokonainál. Távoli családtagok között. Vagy csak egyszerűen a neten olvastam tegnap, és milyen megdöbbentő, hogy micsoda emberek vannak.

Az igazság azonban az, hogy ez a dolog nálunk folyik épp, és velünk együtt párhuzamosan majdnem minden más családban is, akárhova forgatom a fejem. Mert előbb-utóbb mindenhol meghalnak az idősek, és a temetés után előkerül a családokat szétziláló, szétromboló, örökös tüskéket elültető, sírig tartó haraghoz vezető téma: az örökösödés. Kihez kerüljön a holmi? Ki kapja meg a nagymama kredencét? Kihez kerül a üknagybácsi festménye? Mi lesz az ékszerekkel? És főleg: kié lesz a ház? A lakás?

Áldott esetben létezik egy végrendelet. Akkor aztán mindenki azt kapja, amit az elhunyt szerint megérdemel, és ezen lehet sűrűn rossebelni, féltékenykedni, de tartós haragot táplálni maximum csak posztumusz az elhunyt irányába. Akit ez immáron cseppet sem érdekel, vagy esetleg épp ellenkezőleg, csak arra volt kíváncsi, milyen arcot vágunk majd a végrendelet felolvasásakor.

Ám végrendelet csak a legritkább esetben létezik. Az emberek nem szívesen gondolnak a halálra, ha éppen vígan bokáznak az életben akkor azért, ha meg nagyon betegek, akkor meg éppen amiatt. Így aztán a temetés után a rokonok szép lassan letörlik a könnyeiket és megkezdődik a tülekedés. Különböző, néha igencsak meglepő csoportokra oszlik a társaság. Leghamarabb azok kapcsolnak, akik közelebb vannak a tűzhöz. Akiknek kulcsuk van, csak bemennek, és elvisznek ezt-azt. Akiknek a fejében már pontosan megvan a menetrend, akik már évek óta főzik a fejükben, érlelik a hogyan és mit. Az élelmesek, az erőszakosak, a magabiztosak.

Aztán ott vannak a naivak, akik azt gondolják, hogy majd minden szépen megy a maga útján, hiszen rokonok közt vagyunk. Még a hagyatéki tárgyalás előtt is mosolyognak, ugyan már, ez csak formaság. Persze. Ha nem térnek magukhoz gyorsan, tényleg csak az lesz. Formaság. Meg hápogás. Ahogy a balekoknak is. Vagy nevezzük őket békéseknek. Ők azok, akik legyintenek. Én már öreg vagyok, mit számít már ez nekem. És nem gondol arra, hogy nem neked kell, hogy számítson. Ők azok, akik azt gondolják, a család többet ér a viszálykodásnál. Pedig éppen ekkor hagyják elültetni a családi huzavonák, ellenségeskedések csíráit. A gyerekek, az unokatestvérek között. Akik közül a kárvallottak előbb-utóbb rádöbbennek, hogy nekik nincs. Míg a a másiknak, érdekes, ott van a régi közös, a nagyi kincse. A gyerekkori zugok. a régi ajtó kilincse. Amit ők már sosem foghatnak azzal a biztos, tudatos hovatartozással, mint eddig.

És vannak a meghunyászkodók. Akiknek kellene, akik emésztik magukat, de nem mernek szólni. Vagy azért, mert gyávák belemenni egy komolyabb konfliktusba, félnek a következményektől, vagy azért, mert még nem telt be teljesen az a bizonyos pohár.

S hogy hova tartozom én? Leginkább a tudatlanok, a várakozók közé. Azok közé, akik azt gondolták, hogy úgysem tudnak tenni semmit, itt minden el volt rendezve, és ha nálam erősebbek sem emelik fel a hangjukat, hát én hogyan merném?

De most egy pitiánernek tűnő, nekem fontos dolog kiborította a bilit. És csak remélni tudom, hogy ez most békésen elrendeződik, mert nem, én többet nem leszek palimadár. Soha többé. Mert most már látom, érzem, ez legalább annyira mérgezi a családi kapcsolatokat, mint a határozott fellépés. Fű alatt, igen, de hatékonyan.

Ó, hogy szeretnék néha visszabújni gyerekbőrbe!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr902854577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

IxChel 2011.04.28. 10:20:27

Fúúú, mi történt?
Nagyon ismerős a sztori, nálunk a nagyanyám halála után ment ez a rablás, anyám és a húga utána vagy 5 évig nem beszéltek egymással... A keresztanyám halála után tanultam meg, hogy nem szabad várni sajnos, lépni kell, tolongani, mert mások még jobban tolonganak és akkor cseszheted. Nem lopni, hanem "becsületesen tolongani". Nem tudom egyébként, létezik-e ilyen fogalom.
De az mindenképp döbbenet, hogy emberek (rokonok) képesek összeveszni minden szirszaron, ami egyébként sosem kéne, ha az elhunyt illető oda akarná ajándékozni.
És amire én figyelnék: megkérdezném a kölke(i)met, hogy van-e olyan dolog, amit szeretnének, amiről emlékeznének, amihez ragaszkodnak, kötődnek és próbálnám kiegyezkedni a többi rokonsággal. Hülyeség, de én pl nagyon szerettem volna emlékbe a nagyanyám karácsonyfaizzóját (szép csillag alakú volt), de nem tudom, mi lett vele. Valszeg kuka... :(

minkamunka 2011.04.28. 13:27:57

IxChel: "becsületes tolongás": igen jó kifejezés.

Bár remélhetőleg én nem kerülök ilyen helyzetbe (mivel patchwork család vagyunk, végrendelkeztek anyuék, hogy mindenkinek egyenlő arányban jusson majd az ingatlanból és ez így van jól) az ilyen esetekben a következőket tartanám fontosnak:

1. alapvető jogszabályok ismerete
(ugyintezes.magyarorszag.hu/ugyek/410001/420004)

2. Annak feltérképezése, hogy mi maradt. Ismerőseim elmondása szerint már az elhunyt életének utolsó időszakában meg szokott kezdődni arra hajlamos rokonoknál a tárgyak elvándorlása, ami ugye, a halál bekövetkeztét követően már fokozódik.

Tehát együttesen lenne jó számba venni minden nagyobb dolgot, hogy mi maradt (és a mi maradt nem egyenlő a mi maradt a lakásban körével, lehet, hogy azt már szemfülesék elvitték, de akkor is lehet feléjük jelezni, hogy tudod és figyelembe veszed, hogy ők majd kiszolgálták magunkat.

3. Minden bizonnyal van egy kép a fejedben, hogy mi jár neked és mi az, amit esetleg érzelmi okok miatt elkérnél. Érdemes ezt a szerint súlyozni, hogy mi az, ami fontos neked és mi az, ami nem éri meg a tülekedést, legyen boldog vele, aki viszi. Ez a játszma ugyanis arra megy, hogy ki fárad el előbb. Érdemes ezért arra összpontosítani az energiát, ami igazán szükséges.

Egyébként ilyen szempontból a megelőzés híve vagyok: a felmenőim békés, majd csendben anyázós típusúak , rólam meg azért lehet tudni, hogy nem félek a konfrontációtól. :)

kutyáslány 2011.04.28. 21:26:31

Másik oldal, mikor az örökösök egymás javára hülyék.
Így történt, hogy férjem és a testvére nem hozták el a nagymamájuk házából azt a kistányérkészletet, amiből gyerekkorukban a tejbegrízt ették nála, mert hátha a másik megharagudna. Az, hogy mindenkinek jutott volna három-három, mellékes. Eladták a házzal együtt és azóta is sajnálják. Néha a piti dolgok a fontosak.

Panzej 2011.04.28. 22:24:12

Becsületesen tolongani, igen. Ezt én is megtanultam. Jobb későn, mint soha.
A ciki az, amikor a haláleset régebben történt, a lakásban még lakik leszármazott, aki ugyan csak haszonélvező, de teszem azt, nem egy olyan egyszerű eset. És van, aki felhasználja őt, meg van, aki csendben várakozik a háttérben, gondolva, hogy nyilván szól a rokonság, ha a lakás szétkapásáról volna szó, bennlakó ember ide vagy oda.

Aztán egyszer csak azt látja, hogy mások mindenféle egyezkedés és tapintat nélkül markolnak a lakásból, se szó, se beszéd. És hipp-hopp, már be is üzemelték a cuccokat maguknál. Mert ők akarják a régi holmikat kegyelettel őrizgetni. Kicsit úgy, hogy én még legyek is hálás érte.

Nagyon cseles.

Panzej 2011.04.28. 22:25:26

Minkamunka, milyen az a patchwork család?

minkamunka 2011.04.29. 00:14:42

@Panzej: Van anyumnak egy nagylánya (ez volnék én). A párjának meg van egy fia az előző házasságból. S nekik kettejüknek van egy lányuk, a húgom. Hát ezért hívják patchworknek/mozaiknak az ilyen típusú családot,mert mindenféle darabkák állnak össze egésszé.
süti beállítások módosítása