Csak és kizárólag azért maradtam fenn mostanáig, hogy élvezzem a mát és ne legyen még holnap. Aztán persze mindennek vége van egyszer, és rinyálhatok itt, akkor is már négy perce holnap van, de azért mégis, most még tart a nyugalom, most még olyan valószínűtlen, hogy holnap…

Hulla, hulla, hulla fáradt vagyok. A negyedik mosás van benn, a kölkök meg csak pakolják, pakolják szét a játékokat, és én még csak rájuk sem szólhatok, hiszen úgy örülnek a régen látott kis szobájuknak. Legszívesebben menekülnék a káoszból. Idő kell, míg nekidőlhetek…

Ülünk Palkóval az asztalnál, és pihegünk. Azt hiszem, egy kicsit túlettem magam, aztán hátradőlök, és rájövök, hogy az érzés sajnos már vizuálisan is testet ölt: újra és újra vissza kell húzkodni a pólómat kibuggyanó pocakomra. Jó-jó, azért ez valljuk be, nem is csoda…

Annak idején, mint minden rendes menyasszony, én is megfogadtam, hogy követem a férjemet jóban-rosszban, betegségben, egészségben. Karakán nő vagyok, amit  mondok, azt be is tartom. Mit nekem Vlagyivosztok, vagy Ulánbátor, ha hív a kötelesség, megyek, még ha a szájamat húzva…

 Kaptam egy telefont, hogy haldoklik a blogom. Aztán hazaértünk, várt az email is, hogy tudom-e, hogy haldoklik a blogom?Tudom, tudom, hát persze, nem is vetek cigánykereket miatta, csak hát sajnos két gyerekkel több van itthon, nem mellesleg pedig két hétig esélyem sem volt…

Mindig csodálkozva néznek rám az emberek, ha azt mondom pl. egy vendégségben, hogy fáradt vagyok. Nem úgy a férjemre, akit viszont ugyanezen mondat után mindenki kötelességének érez sajnálkozva meglornyonozni. Persze, értem én, a férjem dolgozik, én meg itthon vagyok, vagyis nem…