Ültem a villamos lökhárítója előtt és fura mód úgy éreztem, hogy igazából mindegy, nem is bánom annyira. Eszméletlenül fáradt voltam. Kimerült, hajszolt. Nem volt kemény a föld, igazából azt sem érzékeltem, mikor és hogyan kerültem oda. Minden olyan marha gyorsan történt.

Mikor leszálltam a villamosról, rögtön az első ajtónál, szememmel rögtön a jelzőlámpát kerestem. Sietve kerültem meg a villamost, tapasztalataim szerint ilyenkor épp zöld szokott lenni, én meg már megint késésben vagyok. Leléptem a járdáról. És egy irgalmatlan nagyot zakóztam.

Kábán felkönyököltem. Vajon látta a villamos vezetője, hogy a sínek közé pottyantam? Vajon tudja-e, hogy még mindig ott üldögélek, vagy épp a visszapillantót figyeli és az ajtókat zárja?

Hirtelen valaki elkap a vállamnál fogva. Segít feltápászkodni, meg van ijedve, együtt poroljuk a táskámat, kabátomat.

- Nincs, nincsen semmi baj - mondom gépiesen, ideges vagyok a rám ragadt mocsoktól, a tehetetlenségtől és legszívesebben visszafordulnék, haza. Helyes a fickó, átkísér a zebrán, közben folyamatosan magyaráz, nem is tudom már mit. A buszmegállóba már egyedül baktatok. Sosem fogok odaérni a rendelőbe.

Február óta nem találkoztunk, néz rám zordan a dokim. Rosszkor teszi, így is a sírás fojtogat az esés óta, remegő hangon mentegetőzöm. Hogy nincs aki vigyázzon Palkóra, míg én idejövök. Hogy most is épp az orvosnál ülnek L-lel, aki már jó ideje képtelen a munkáját végezni a gyerekek körüli rengeteg teendő miatt. Hogy majdnem kútba esett ez a mai vizit is. És amúgy is, képzeld, majdnem meghaltam.

Látom rajta, hogy nem érti az esést, faggat, hogy szédültem-e, mert ha igen, az baj lehet. Nem, nem szédültem, nyugtatom meg, van is nekem arra időm..

Méret a nővérrel gyorsan egy vérnyomást, 130/90. Elámulok, nekem sosem szokott 100/60-nál több lenni. De persze most zaklatott vagyok. Igen, igen.

Ultrahang, gyerkőc harántfekvésben, hurrá, végre megfordul, eddig faros volt. Minden rendben, legkésőbb június 10-ig meglesz a baba. Én pedig három, de legkésőbb négy hét múlva legyek szíves megjelenni. Ha reng a föld, akkor is. Jó, mondom, holnap elkezdem szervezni.Szólok a gyerekeknek is, hogy ne legyenek se bárányhimlősek, se mandulagyulladásosak.

Megértően, de továbbra is szilárdan cseng a válasz. Értsem meg, ő felelősséggel tartozik értünk. Szeretne ránk vigyázni. Szépen kér, hogy tartsam be a játékszabályokat.

Jó. Megígérem.

Kilépek, és nem bírom tovább. Felhívom L-t, aki persze megijed. Aztán megérti, mi történt, és gyorsan megnyugtat, hogy ez egy ilyen nap. Képzeljem, ő is elesett. Mici pedig megint nehezen öltözött fel az oviban, Palkónak szerencsére nincs semmi komoly baja, csak náthás egy kicsit, Lackónak meg végre kiesett a foga, ami már olyan nagyon mozgott tegnap.

Szóval négy bal lábunk meg egy fogatlan gyerekünk van. Vagy ez is csak a front?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.