Ma megtettem Bent az elképzelhetetlent, visszautasítottam a visszautasíthatatlan ajánlatot. És nagy megdöbbenésemre megértéssel fogadta a vezetőség - a kollégáim kevésbé. Nem értik. Igazából én sem, nem is akarom megérteni, valahogy zsigerből jött, hogy nekem most pontosan hol is van a helyem. Aztán majd az idő igazol vagy sem, majd megmagyarázom magamnak. Semmi gond. Mindenesetre a főnök azt mondta, ő mindig olyan személyiségűnek szerette volna látni, olyanná akarta formálni a Benti világot, mint amilyen én vagyok.

Azóta ezzel a pár szóval kelek és fekszem. És persze lelkiismeretfurdalásom van, mert cserbenhagytam Benn azt az embert, akinek a szárnyai alatt nőttem, aki többet látott bennem, aki megértett. És aki jövőre nyugdíjba megy.

Sosem gondoltam bele, mekkora mázlista vagyok, hogy a gyerekeim sosem fakszniztak különösebben az éjszakákkal. Nem kérték, hogy az ágyuk mellett égve hagyjam a lámpát, nyitva maradjon éjjel az ajtó, égjen a villany a folyosón, vagy csak üldögéljek az ágyuk mellett kezüket fogva míg el nem alszanak, vagy le nem fordulok a helyemről. Persze a dolgok nem fekete-fehérek, így időről-időre én is felébredek arra, hogy a hálószoba legsötétebb sarkából egy kisebb vagy nagyobb méretű árnyék mamizik némileg kétségbeesve, a frászt hozva rám, majd mellém kucorodva eltöltsön egy jó fél órát az ágyamban, mielőtt vissza tudom kormányozni az övébe. Ilyenkor hárman szendvicsezgetünk az egy-negyvenen, és persze én vagyok az egyetlen, aki egy szemhunyásnyit sem alszik, no de ez legyen a legnagyobb baj, havonta egyszer kibírom.

Úgy egy héttel ezelőtt volt az utolsó rossz álom a gyerekeim körében, és a szoba legsötétebb sarkában ez alkalommal egy, most már igen magasra nyúlt árnyék mamizott óvatosan, kellőképpen rámhozva a frászt. Lackó volt a vendég, aki hezitálás nélkül bújt a paplan alá, majd alvás helyett szégyenlős sutyorgásba fogott. És nagyon hamar megértettem sok mindent, ami fura volt nekem az elmúlt napokban: Lackó, aki többszöri kérésre sem viszi le a hálózsákját a pincébe. Lackó, aki nem akarja este a sötétben levinni a szemetet, inkább gyorsan pizsamára cserél, hogy már ne is tudjam leküldeni. Lackó, aki véletlenül égve hagyja a gyerekszoba előtt a villanyt, és Lackó, aki nem hajlandó a házijához a neten keresgélni.

Lackó ugyanis a neten belefutott zombinénibe. Persze nem kimondottan őt kereste, hanem csomókat egy feladathoz, csak hát a hóhércsomónál sajnos valami másra is bukkant. Hogy képet is lásson a hóhércsomóról, átkattintott a google képkeresőjére, amit egyébként egyszer még én mutattam be neki, és ott, na, ott pillantotta meg "zombinénit".

Annyira bírom Lackót, ahogy egy szörnyetegnek is megadja a tiszteletet: egy zombi néni. Sajnos zombinéni tisztelet ide vagy oda, azóta is Lackót üldözi, aki nem tud aludni, nem tud a pincébe lemenni, egyedül lenni, mert mi van, ha zombinéni egyszer csak megjelenik valahol, felbukkan a háta mögött a tükörben amikor Lackó este fogat mos, szembejön vele a lépcsőházban mikor leviszi a szemetet, kibújik egy bokorból a kertben, vagy ráugrik a sötét pincében. Zombinéni...

Az első pillanatban nehéz volt nem röhögni megszólalni, pedig a gyerek várta, tágra nyílt szemekkel a sötétben a megoldást. Hiszen a szülők mindig mindenre tudnak megoldást. Én pedig keményen próbálkoztam:

- Lackó, zombik nincsenek, zombinéni nem létezik. Hét milliárd ember él a Földön, és még senki sem látott zombinénit. Se bácsit. Legalábbis az én ismerőseim közül. Na jó, a papi ismerősei sem láttak, és tudod mit? Senki, soha nem látott. Mert nincsenek. Ezért nem fog mögötted felbukkanni a tükörben, sem rádugrani a pincében, sem...
- Na de mami, én mégis félek tőle, mert az kép olyan félelmetes volt...
- Oké, akkor Lackó, képzeld el magad elé az aznapi legjobb élményedet. Este gondold végig a napodat, hetedet, válassz egy boldog pillanatot, és ha félni kezdesz zombinénitől, vedd elő az emlékedet, és űzd el vele zombinénit. - Na de amikor fogat mosok? És hirtelen az jut az eszembe, hogy felbukkan a tükörben? Vagy éjszaka egyszer csak bejön az ajtón?
- Lackó, az ajtó zárva van, alaposan bereteszelem esténként. És itt vagyunk mi, megvédünk, papi úgy leüti zombinénit, hogy az többet nem vonszolja magát sehová a gödrén kívül.
Csend. Megnyugszik? Á, nem.
- De Mami. Olyan gusztustalan, ha rágondolok, ahogy néééz...
- Lackó, az semmi, az csak egy maszk, alatta egy roppant csinos néni van, lehet, hogy épp akkora fia van, mint te, akit nem a tükörben ijesztget, hanem ölelget, szeretget, tanul vele, vigasztalja, ha fél éjszaka...

Upsz. Túlszaladtam, érzem. Lackó megfeszül, száján vacogósan bugyborékolnak a szavak:
- De mami, te ugye soha.. te ugye soha nem voltál zombinéni? Még viccből sem?

Lackó szerencséjére, én nem a férjem vagyok. Mert ő biztos, hogy nem hagyná annyiban ezt a jó magasra feldobott labdát, és kicsi nagyfiamban talán örökre megmaradna némi félelmetes tartózkodás a valaha-lehetséges-hogy-zombihoz-köze-volt-mami irányában. Nem, én csak megszorongatom tépelődő Lackómat. És megnyugtatom, hogy soha, semmi közöm nem volt zombinénikhez, és az én kisfiam sosem fog velem találkozni eltorzult arccal a háta mögött a tükörben. Félelme pedig komoly dolog, amivel én is nagyon komolyan foglalkozom. És amikor egy negyed óra elteltével visszakísértem a lehetetlenül álmos Lackót szobájába, kifelé jövet résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Majd minden meggyőződésem ellenére is felkapcsoltam a fürdőszobában a villanyt. A megnyúlt kamasz-árnyék az emeletes ágyról pedig nem kétségbeesetten, hanem hálásan suttogva mamizott köszönetet.

Azóta így alszunk. Zombinéni derengő fényben nem támad. Nyüszítve menekül. :-)

Szombat reggel van. Kinyitom a szemem, gyönyörűen süt a nap, és mintha nem is lennének gyerekeim. Végigfut az összes kellemetlen dolog, tennivaló a fejemen, próbálok valami kapaszkodót találni, elvégre szombat van. Nagy a csend. Itthon leszünk, vagy elmenjünk valahová? Szép az idő. No de egész héten csak halogattuk a tennivalókat. Majd szombaton, mondtuk, most pedig szombat van. Pesze van vasárnap is, de azután meg hétfő jön, vasárnap megmozdulni sem szeretek. Erőt gyűjtök a hétfőre. Nagy a csend. Ha most tele lennék két-három-négy éves kölökkel, nekiállnék aggódni. Mit főzzek? Főzzek-e ma? Mert szombaton arra is ráérek. Sőt, mivel szombat van, és közös, családi pihenőnap, nagyot főzök, finomat, minimum háromfélét, hogy mindenkinek jó legyen. Kezd elromlani a kedvem. Pihenőnap. Paprikás krumpli azt kész, legyen már egyszer valami olyasmi, amit én szeretnék enni. Nagy a csend. El kellene rakni a téli ruhákat, Lackónak matek dogája lesz, már három gyerekem hoz haza házit az iskolából. Melyik nap veszekedjek velük? Ma, vagy holnap? L a másik oldalára fordul. Mélyen alszik, az agyamban szinte kihúzódik egy láthatatlan damilszál, én pedig várom, hogy valami megpengesse. Szombat reggel hét óra van. Tegnap összeírtam a nyarat. Egy éve nem voltunk L-lel kettesben sehol, milyen jó lenne nyáron, csak egy pár napot. Három napot talátam, lehetne hat is, de ahhoz Micit el kellene sóznunk tábor után. Kit kérhetnék meg? Már senkit nem merek. A barátnőivel egész héten csak veszekedett. Nagy a csend, a szemem tágra nyílt, most már csak történik valami, szombat van, negyed nyolc, és én talán évtizedek óta nem aludtam nyolcnál tovább, mindig valaki sírt, kiabált, verekedett, kakilt, folyott az orra, éhes volt vagy beteg volt, iskolába, kirándulni, vagy a barátaihoz ment. Nagy a csend. Sorra veszem, miket ígértem meg jövő hétre. Dolgoznom is kell hétvégén, mindegy, azt biztosan majd inkább késő este, mikor a gyerekek már alszanak. Társasozni, azt mindenképp szeretnék velük. Ha kirándulunk, ha nem. De majd inkább vasárnap délután. Ott csak meg kell emelni a kezem, odébbtenni a bábut, a szájamat mozgatni, kukoricát pattogtatni, és néha síró, csalódott gyerekeket vígasztalni, ez így még egész jól is hangzik. Arról, hogy utána négykézláb szedegetem fel a földről a lehullott kukoricát, mert a porszívót előhúzni lusta vagyok, most inkább nem veszek tudomást. Igen, ebbe fogok kapaszkodni, a társasozás jó, némi magnézium és humor, és talán még a vesztes hisztijére sem fogom felkapni a fejem. Nagy a csend, jaj de jó, ahogy nőnek a kölkeim, tényleg egyre könnyebb, legalábbis én nem kellek minden csip-csup dologhoz, elintézik egymás közt. Nyilván egy szál pizsamában vannak, és persze hogy nem húzzk fel a zoknit, pedig mindig erre kérem őket, de most már meleg van. Csak nem fáznak meg, szépen süt a nap, a játékoktól már biztosan nem lehet belépni egyik gyerekszobába sem, dehát istenem, hétvége van, és nagy a csend. Igen, az, hogy nőnek, az vitathatatlanul sok előnnyel jár. Ellátják magukat (ha rájuk szólok), beágyaznak, (ha rájuk szólok), rendet raknak, segítenek (ha hússzor szólok rájuk), tanulnak (duzzogva, némi kiabálás és lelkifröccs után) jaj. Kutatgatom magamban, aztán rájövök, a számítógépet profi módon kezelik, a tabletet már Isti is, mind maguktól, kéretlenül is - na jó, ezt inkább hagyjuk. Hirtelen megrezzen a damilszál a fejemben. Recseg a parketta. Jön egy gyerek. Vajon melyik lehet a négyből? Úgy csinálok, mint aki alszik. Térdmagasságban figyelem az ajtót, bár a léptek nem szaladósak, óvatos, lassú lépések voltak, és tényleg, Lackó tekeri be a fejét, mint egy kis növendék zsiráf, aztán csendben visszahúzva, léptek el. Fejemben elpattan a damilszál, elernyedek. Kinyitom a szemem. Á, tiszta hülye vagyok. Most mit izélek, szombat van, a kölkök nem szépen játszanak, hanem biztosan megtalálták a tabletet,hiába dugom el minden este, és most békésen összebújva mesét néznek Mici ágyában. Ilyenkor még Mici függönyét is összehúzzák, Lackó is bepréselődik, mert hiába olyan langaléta, a lelke még egy gyereké, és én ezt úgy szeretem. Szóval ott ülnek, a rózsaszín függöny mögött, az emeletes ágy aljában, és ha odamegyek, majd gyorsan bedugják a tabletet Mici párnája alá, és úgy csinálnak, mintha Mici épp mesét olvasott volna, vagy kártyáztak volna. Ehhez minden kellék ott szokott lenni az ágyukban.

Nyújtózkodom egyet, eldöntöm, hogy mégis megsütöm reggelire a rántottát és összedobom a salátát. Elindulok. Fél nyolc van. És minden pontosan úgy, ahogy elképzeltem.

Azt mondják, a macskáknak kilenc életük van. És a nőknek vajon? Elég nekünk kilenc élet ahhoz, hogy az utókor kimondja felettünk: teljes életet élt?

Mindig van min aggódni. Lesz-e barátom, lesz-e munkám, lesz-e karrierem, lesz-e férjem, lesz-e gyerekem, lesz-e elég gyerekem, lesz-e munkám megint, jó anya vagyok-e, lehet-e még karrierem, hány éves is vagyok, vannak-e már ráncaim... Nem, nem sorolom tovább, már én is unom. Minden évnek megvan a maga aggódás-faktora, és sokszor nem is magunk miatt aggódunk, inkább az aggaszt minket, aki aggódik miattunk. Akár álszent módon, akár igazán. De vajon ki kell-e pipálnunk mind a kilenc életünket, hogy elégedetten haljunk meg?

Egyszer egy nagyon nyugodt, nagyon szimpatikus ötvenes nő azt találta mondani a nagy női nyilvánosságnak, hogy ne stresszeljünk, felesleges, minden életkor meg fogja érlelni a maga gyümölcsét. Éljük meg a pillanatot, várjuk inkább a következő, szívünknek kedves alkalmat, tegyük széppé, számunkra kedvessé azt az időt, amit magunkra pazarolhatunk. Ne rontsuk el aggódással. Minden meglesz, még ha mindenből csak egy kicsi is, megkapjuk, megszerezzük, valamilyen formában el fog jönni.

Próbálom elhinni. Mert persze most is egy fázisban vagyok, most a "még talán tudnék karriert csinálni, ha igazán nagyon megfeszülök" fázisban. Még ki tudja mi mindent tudnék kipréselni magamból, igaz, hogy körbeárkolt szemekkel, és igaz, hogy talán nem is őszinte akaratból, inkább "megmutatásból", de tényleg, fontos ez nekem?

Tulajdonképpen nem. És tulajdonképpen amikor valaki nekem szegezte, hogy most akkor miben is akarok, merre is akarok fejlődni, ha már nem akarok XY képzésre menni, mint terveztem, akkor egész lazán, gondolkodás nélkül ki tudtam bökni, hogy én tulajdonképpen most leginkább jobb anya szeretnék lenni. Pillanatnyilag és hosszútávon is. Ebben szeretnék fejlődni, hogy még jobban érezzem magam. És hogy majd visszanézve tényleg úgy érezzem, elég volt kilenc élet, teljes életet éltem. 

Én érezzem így. És ne más érezze helyettem.

Minden nap küzdöm a "milyenanyavagyokén" érzéssel. Küzdöm vele akkor, amikor L azon sóhajtozik, hogy több időt kellene tölteni a gyerekekkel, és persze épp kettesben vagyunk kimenőn; küzdöm akkor, amikor Benn a kollégáim faggatnak, hogy "ugyanhogybírodteezt?" (várnak rám, tudjátok) , aztán akkor, amikor szótlanul vagy épp habozás nélkül a fejemre olvassák, amikor én a fejemre olvasom, amikor főzök és nem dobok oda mindent, hogy közéjük üljek, vagy akkor, amikor miattuk nem ülhetek, csak a kötelességeket elvégezni melléjük. Értitek ezt? Én néha nem, de most van egy kamasz fiam, van egy erősen kamaszodó lányom, aki múltkor az utcán osztott ki úgy, hogy hang fennakad, lehellet megszegik, és van a "középső", aki folyamatosan produkál, nehogy elfelejtkezzem róla, meg a legkisebb, akinek a hangereje elegendő, hogy ne felejtkezhessek meg róla. Megoldják, ugye, mondjuk ezt. De attól még L sóhajtozik. Meg én is. 

Tegnap, kimenő után Lackó még fenn volt. Nagy véd- és dacszövetségben vannak Gizi nénivel, mindenható szomszédnéninkkel, ezért is eshetett úgy, hogy Lackó este tízkor még a klaviatúrát nyomogatta alvás helyett. Begurultam, pedig sejthettem volna, hogy így lesz. Lackó egész héten erre a napra készül, mint múltkor kifejtette, ez az ő szabadnapja. Mikor megyünk el? Még azért is felhívott, mikor jövünk meg. Én meg "jó" anya akartam lenni, meg viccesnek is találtam, hogy Lackó így bevallja a szabadnapját, sétáltunk itt, ettünk ott, tízre mentünk haza, hogy már a fél 10-es lefekvés is biztosan meglegyen, ne jöjjön zavarba ez a nagyfiúnak álcázott kisfiú. Hiába. Lackó fenn volt még, és persze még nekiállt feljebb, akkor is, mikor kiderült, a táskáját bizony elfelejtette összerakni másnapra, és állt volna neki nyugisan összekészítgetni, ha az anyja rá nem bődül, hogy aztán az egész szituból egy sértődött, méltóságát foltokban maga után hurcoló kamasz, és egy csalódott, feldühödött anya hátrált ki a tehetetlenségtől fuldokolva. Aki aztán öt percre rá már a szobájában rágja a körmét, hogy megérte-e, hogy megérti-e, hogy belátja-e, hogy megváltozik-e, hogy a francba, miért is nem tudtam ezt nyugodtabban abszolválni. Egyre nehezebb lesz vele, hiába igyekszik, és egyre nehezebb lesz nekem, akinek még jobban kell igyekeznem. Mert szükségem van a fiamra, és neki is szüksége van rám. Még akkor is, ha ezt most egy pár évig el sem fogja tudni képzelni.

Szétszórt nő vagyok. Nem találom a telefonomat, hatszor visszaszaladok a sapkámért és a bérletem, az mindig a másik táskámban marad. Az életem fele kereséssel telik. Előfordul néha viszont, hogy találok valamit, olyasmit, amit nem is kerestem. És mondjuk örülök neki, és kézbe veszem, és szorongatom, megnézem, kiporolom, kinyitom, kifényesítem, kiolvasom.

Nemrég saját íróasztalom lett, és ennek örömére elővettem egy csomó dobozt, kipakoltam egy csomó fiókot. És szortíroztam, meg fényesítettem, meg szorongattam, meg felpróbáltam, de a legtöbbször csak olvastam. Fedél nélküli könyveket, pad alatti levelezéseket, zeneszövegeket az öcsém bandájának, verseket, amiktől ha több eszem meg bátorságom lett volna, most én lennék Lackfi János, csak persze cicikkel, meg négy gyerekkel meg férjjel. És a naplóimat. Aztán a blogomat. Aztán leporoltam a kedvenc sorozatomat is, most arra vasalok, megint, és gondolkodom. Azon, hogy tulajdonképpen nem is változott semmi. Kicsit átalakult, tény, de a lényeg ugyanaz. Mert amikor gyerek voltam, tanulni kellett. A családom, a játékaim vártak rám. Középiskolában tanulni és dolgozni kellett. A családom és a barátaim vártak rám. A főiskolán meg az egyetemen kicsit javult a helyzet, ott bulizni kellett, és a család meg a tanulás várt rám, majd gyerekeim születtek, ekkor a férjem meg a munkám vártak rám. Most megint fordult a kocka, dolgozom itthon és Bent, a gyerekeim és a férjem pedig, nos, ők pedig várnak rám. 

Multifunkcionális nő vagyok. Nem pedig tökéletes.

Brékó, brékó! Itt Panzej, a négy gyerekes dolgozó anya, szerető férjjel és valóban megértő, új szomszédokkal. Bizony, nyár közepe óta csodálatosan megváltoztak a körülmények, a demenetorok már nem szívják alattunk az örömöt és a boldogságot, ami meg is látszik rajtam négy (na jó, nem fogok hazudni, legalább itt, a blogomban nem) öt darab plusz kiló formájában - kívülről is. Mert hogy belülről mit érzek, az elmondhatatlan. Mikor valaki évekig mocskol, köpköd, támad, veszélyeztet téged, a családodat, mikor önvédelmi spray-vel a kezedben közlekedsz a lépcsőházban, amikor a barátaiddal, rokonaiddal és üzletfeleiddel másról sem tudsz beszélni, mint a saját nyomorúságodról, mikor mindenhonnan őket hallod vissza, mert úton-útfélen beléjük botlasz, mert mennek, kutatnak utánad, a gyerekeid, a múltad, a jelened után, akkor úgy érzed, elvették az életed. 

Vége. Elengedtem, most már csak egy rossz álom. Most mást csinálunk. Más a módi. Most együtt kávézunk a szomszédokkal. A gyerekek együtt játszanak a szomszédokkal. A kertet, a házat együtt rendezzük. A szomszédokkal. A világ legjobb háza lett a miénk. A fejemben pedig újra vannak felesleges szabad gondolatok, érzések, képek. Mások, mint eddig, másokról, mint eddig. Sokat változtam én is. A hétköznapok már nemcsak a gyerekekből állnak, hanem van munka, van szabadidő, vannak gondok, hol kisebbek, hol nagyobbak. Amiket le kell írnom magamnak. Meg Nektek is. 

Nem megy, ne haragudjatok, nem megy.

Pedig a blog látogatottsága még most is elég magas, és mondanivaló is lenne bőven, de itt már nem megy. Nem arról van szó, hogy elhagyott az erőm, vagy teljes depresszióba hulltam, egyszerűen csak nem biztonságos úgy írogatnom ide, hogy akárki elolvashatja. A cirkusz a lakásunk körül továbbra is zajlik, a szomszéd naponta harmincszor is megveri a falat/padlót őrjöngve, agresszív. Bíróság előtt megy a mocskolódás, számos tárgyaláson túl vagyunk még, és minden egyes meghallgatás olyan, mintha újra és újra a legelejéről kezdenénk az egészet. 

Mindent felhasználnak, mindent félreértelmeznek, rosszindulatúan, a saját szájízük szerint. Ki tudja, életünknek melyik mozzanatát írom itt le naivan, amit aztán majd a bíró előtt visszahallok. Nem merem folytatni. Még akkor sem, ha nekem terápiás lenne az írás, segítene, örömet jelentene.

Nehéz nekem lezárni ezt a blogot, talán nem is tudom, talán máshol folytatom, csak azt akarom, hogy tudjátok, ez az oka az üres heteknek, hónapoknak. Nem az eseményhiány. Mert Isti most például beszélni kezdett, Palkó nagyon viccesen szereti a szépet és rendkívül okos kisgyereknek tűnik, Mici a három fiú mellett is büszkén hordja a rózsaszín csipkéket, még ha egy kicsit ezek a csipkék általában féloldalasak, szakadtak, csokisak és úgy egyáltalán, izé, szóval kissé fiúsak, Lackó pedig.. Nos Lackó körül zsonganak a lányok, még úgy is, ha Lackó szerint minden, ami a lányok körül történik az "hülyeség", és kiszalad a szobából, ha egy filmben a párocska megcsókolja egymást.

Ha valakinek van ötlete a folytatással kapcsolatban, hát írjon nekem bátran. Bezsúfolom a gondolatokat két mosogatás közé, aztán hátha kezdek velük valamit. Valahol.

Isti egyre izgalmasabb. Annyira más, mint a többi gyerekem.

Eddig ugyanis ilyen kis világpolgár kölkeim voltak, akik minden helyzethez rendkívül jól alkalmazkodtak, mindenkire szélesen mosolyogtak, ritkán szégyenlősködtek és általában minden földrészre telitalppal érkeztek. Isti ezzel szemben végtelenül bizalmatlan, erőszakos, kötekedős kis anyámasszony katonája, aki ha eltéved, megáll egy helyben és becsukja a szemét, hátha akkor nem veszi észre senki, ha pedig mégis, akkor emberevő szemeket mereszt, és egyáltalán, igyekszik olyan zord lenni, hogy senkinek igazán ne legyen kedve hozzá közelíteni. Azt persze nem tudja, hogy ilyenkor a legcukibb. Meg hogy vannak olyan nénik, akik ezt a nézést csak holmi kihívásnak tekintik, és még vadabbul próbálkoznak, amire a válasz a még zordabb nézés, elbújás a lábaim mögé, patthelyzet.

No de velem. Én a mami vagyok, akire csak vigyorogni lehet, akibe ha belekapaszkodunk, akkor teljes a biztonság, akinek a puszija rögtön gyógyít, ha a hatalmas szöszke buksi telibe találja az asztallapot alulról. És én vagyok a mami, aki néha-néha megvédi a hősiesen szorongatott játékát a nagyok támadásaitól, bár ilyenkor azért általában igen nehéz kibogozni, kinek a kezéből került ki csellel, erőszakkal vagy véletlenül, vagyis, hogy aki éppen szorongatja, az jogosan teszi-e.

Én vagyok a mami. És ez az én kis utolsó, nagy harcos, zord kis utódomnak a megoldás, úgy nagyjából mindenre. Funkcionálok is, rendesen, útilaput még a láthatáron sem észlelek, Isti még az apja kezéből is átkéretőzik, ha megjelenek. 

Nem könnyű meló ez. És bár nekem is vannak rosszabb napjaim, nem adom fel. Mert ilyen szempontból nagyon is karrierista vagyok.

Régen valahogy úgy írogattam, hogy észrevettem a pozitív dolgokat, kicsit elgondolkodtam rajtuk, aztán szépen megfogalmaztam a gondolatokat, érzéseket. Néha a negatív dolgokról is volt véleményem, ilyenkor búsongtam, emlékeztem, kritizáltam, de mindig megtaláltam a szavakat, összeálltak a mondatok, kikerekedett a történet.

Nos, hát ez már egy jó ideje nem így megy. Hanem úgy, hogy este, miután a napi rutint letettem a vállamról, hirtelen marha álmos leszek és semmi másra nem vágyom az alváson kívül. Minden úszik, minden tolódik, majd holnap, majd máskor és belehullok az ágyba, ájultan alszom, rosszakat álmodom, összetörve ébredek. És ennek valahogy sosincs vége.

Ma is, megint olyan sziklaszilárd voltam. Írok, ma írok a blogomba legalább, gondoltam, pedig témám az nincs, hiába figyelem napok óta még a galambok szöszölését is az utcán, azon túl, hogy nagyon jó érzés az én kis örömbonbonjaimat szorongatni (így hívom magamban mostanában a kölköket), nem nagyon van más esemény. A szomszédok (vagy felperesek) ma este is sikoltozva élik alattunk a nemi életüket, Palkó időnként megjelenik valami ürüggyel, mindegy mivel, csak halasszuk el még egy kicsit az alvást, L pedig, ha éppen nem azt mondja nekem, hogy csináljam én is csak azt, amit akarok (hogy aztán a gúnyos kacajomat hallva megsértődjön) a számítógéppel szocializálódik.

Én tényleg nem tudom, hogyan csinálják más, sokgyerekes mamák. Hogyan van idejük még este dolgozni, olvasni, értelmes dolgokkal törődni, tanulni. L mindig azzal jön, hogy most aztán itt van, a tengernyi idő, most csinálhatnám ezt meg azt meg amazt. Én meg csak ülni akarok, vagy még inkább, csak feküdni, nézni ki a fejemből, vagy még azt se, inkább csak aludni, aztán majd holnap... 

Majd holnap jobban beosztom az időmet. Nem fogok lazsálni. Na holnap majd igazán, tényleg. Egész nap pörögni fogok, és a végtelenül termékeny napom végén majd még frissen behozom az elmúlt pár hónapra betervezett, de végül csak elmaradt projektek nagy részét, hogy aztán eg yrövid, pihentető alvás után ott folytassam, ahol az előző este abbahagytam.

Istike meg a többi gyerek pedig az iskolával óvodával, éhes szájakkal, leckével, fürdetéssel, öltöztetéssel, mesével és különleges kívánságokkal persze a szoknyámba kapaszkodva két kézzel támogatják az én individualista törekvéseimet. Mint szerves részei az összes, létező projektemnek.

Én úgy szeretnék megint fiatal lenni. Lobogó hajjal, hátizsákkal, mappákkal a hónom alatt, világmegváltó gondolatokkal a fejemben, megint, újra fiatalnak lenni. Érezni a rám nehezedő súlyosnak vélt gondok gondtalanságát, az értetlenkedést, mikor valaki kimondja a felelősség szót, a biztonságot, amit az otthon fölém szőtt sátra jelentett, a szabadságot, a körülöttem forgó világot. Szeretnék megint, minden nap egy újabb kereszteződésben állni. Elindulni, visszatérni, újra és újra másfelé fordulni. Öntudatosan, bátran, alkalmazkodás nélkül önmagam lenni. Bőrdzsekit hordani, koleszban lakni, éjfélkor kávét majd boroskólát inni, reggelig tanulni, másnap vizsgázni. Langyos tavaszi estén randira menni, szívdobogva telefoncsörgést várni, szerenádot kapni. Hinni az elveimben, tudni, hogy a pénz nem számít. Könnyű lábakkal lépdelni az olvadó aszfalton. Dúskálni a lehetőségekben, az érzelmekben, a barátokban. Minden nap egy kicsit meghalni, mennybe menni, szilárdan a földön állni, tét nélküli csatákat vívni.

Mert jön a tavasz. És én úgy szeretnék megint, újra fiatalnak lenni.

Most már naponta hallom a "ha majd elkezdesz dolgozni" szlogent és idegesít. Mindenki elmondja, hogy úgyis nemsokára munkába állok, most már el kell mennem dolgozni és úgysem lesz időm magamat marcangolni munka közben, mert ugye nem akarok itthon maradni, az olyan negatív, nem illik hozzám, tudom-e már, mit fogok csinálni.

Hát őszintén szólva nem. Mert először azt gondoltam, oké, évek óta itthon vagyok, akkor először is el kellene menni és felfrissíteni, újratanulni vagy éppen megtanulni azt, ami ahhoz kell, hogy hasznos valaki legyek, mire Miranda és Samantha egy emberként ugrottak rám, hogy hülye vagyok, ez a vonat már elment. Tessék azonnal beállni a sorba, menetelni szépen a többiekkel, hajrá, a munka nemesít. Mások szerint, ha már kitaláltam pontosan, mit szeretnék csinálni, hát haladjak céltudatosan afelé, semmi egyéb dolgom nincs, csak a kitűzött cél érdekében mindent megtenni. Ha kell, hát beülni az iskolapadba.
De ugye elmegyek dolgozni, ugye?

Én meg persze bólogatok, de belülről az egész egy nagy halom szorongás. Mert az önbizalmam, ami pedig híresen nagy volt valamikor, azt most már így, hét év után csak nagyítóval lehetne megkeresni. Mert a komfortzónám a nemzetközi, határok nélküli csapongások helyett az otthon négy fala közé korlátozódik. Mert a napi rendszerességgel előkerülő Bogyó és Babócák meg a Boribonok, valamint a több ládányi kisautó sorbarakása, gurítgatása, a buszok, a mosógép, a lábosok ki-be pakolása a maradék agysejtjeimet is menekülésre készteti, felzabálja, elsorvasztja. A játszótérről, homokozóról, valamint a tyúklépésben megtett sétákról már inkább ne is beszéljünk.

Ahogy a depiről sem érdemes. Ugyan már, mégis ki akarna alkalmazni engem? Én úgysem értek már semmihez.

Meg persze ott van bennem az is, hogy mi lesz így a kölkökkel? Ki fogja majd cibálni őket iskolába, óvodába, különórára? Mi lesz velük szünidőben? Ki vigyáz rájuk, ha betegek lesznek?

Persze tudom, mindenre lehet megoldást találni. Pláne, ha egy jó állást kerít magának az ember. De előbb bátorságot kellene keríteni, tudást, ambíciót előásni, meg sok-sok időt, energiát.

És bár az egész végiggondolva teljesen kivitelezhetetlennek, már messziről is csődnek látszik, érdekes, a mélyben, ott visít bennem valami nagyon pozitív megérzés, vagy érzés, vagy önáltatás, mit tudom én, hogy ez is menni fog. Kerül erre is megoldás. Még nem látom, hogyan, és nem is teszek sokat érte, de szembe fog jönni, én pedig rá fogok ismerni.

És ez megnyugtat.

Már régóta azon fohászkodom, hogy véget érjen ez a 2012-es esztendő. Valahogy mindig úgy érzem, ennél már csak jobb jöhet. Aztán egy ismerősöm rávilágított, hogy dehát ez 2013 lesz, azaz szerencsétlen, mert 13-as ugye. Be is paráztam rendesen. Ennél ócskább? Valami nagy katasztrófa vár még ránk?

Persze hálátlan dög vagyok, nincs igazán semmi nagyobb baj. Ezek itt alattunk a dörömbölős korszakot élik, ha este kilenckor mosogatok, megy a dörömbölés. Ha húst darálok, dörömbölés. Ha a gyerek végigszalad a lakáson: dörömbölés. Ha belerúgok egy játékba: dörömbölés. Vadul, őrjöngve, minden dühöt beleadva. Nehéz így élni, stresszes, de azért mégsem egy tragédia, lassan meg is szokjuk.

A hétköznapok nehezek, a dolgaink nem mennek úgy, ahogy kellene, mondhatni a legapróbb dolgok sem sikerülnek. A nagyobbakról már szinte tudjuk előre, hogy előbb vagy utóbb befuccsolnak. Minden este, végignézve a napomon megállapítom, hogy nem lábalunk kifelé, várnunk kell még a felszálló ágra, a szerencsére, a normális hétköznapokra.

Aztán végignézek a kölkökön, és örülök annak, hogy egészségesen tömik a hasukat az asztalnál, vigyorognak, játszanak, suliba járnak, verekszenek. És jó látni, ahogy L is ott ül, töretlenül, pozitívan az asztal másik végén, mint egy nagy, erős szikla, amibe bele tudok kapaszkodni, ha már nem megy az úszás tovább.

Ezeknek örülök nap mint nap. És nem is akarok belegondolni, hogy holmi babonás 2013 ezen az egységen akár egy pici karcolást is ejthet.

Nem. 2013 már jobb lesz. Nekünk is, Nektek is.

BUÉK!!!!

Vergődöm a karácsonyi menü miatt. 

Régen, gyerekkoromban a rántott hal, általában ponty, krumplisaláta és valami torta volt a menü, aztán ahogy férjhez mentem, hol nálunk, hol a férjem családjánál vendégeskedve ettük amit kaptunk.

Anyósoméknál pulyka van, ezért amikor megszülettek a gyerekek, és már "saját" karácsonyunk volt, a hallevest és pulykát próbáltam megszoktatni a családdal. De egyiket sem ették nagy kedvvel. Minden évben ott izzadok a konyhában, locsolgatom a pulykát, amiből este alig fogy, másnapra meg úgy kiszárad, hogy senkinek nincs kedve hozzányúlni. A hallevesnek is leginkább csak a leve fogy, és idegesítő az is, nehogy a kicsik benyeljenek egy szálkát.

Süti az nem gond, csokis kell, és akkor mindenki megnyugszik.

Utálom a kérdésfeltevéssel végződő posztokat, de Ti hadd kérdezzem, meg, Ti mivel készültök karácsony estére? Mi vált be a kölköknek, hogyan csináljátok, hogy nem kell nyolcfélét főznötök ahhoz, hogy mindenki jóllakjon?

Napok óta karácsonnyal kelek, karácsonnyal fekszem. A célszalag pedig, ami eleinte olyan megnyugtató távolságban rejtegette magát egyre közelebb kerül, már-már az arcomba kiabál.

- Jön a karácsony! Hány nap van még karácsonyig? Mennyit alszunk még? - nyaggatnak a kölkök, és Palkó leül a legnagyobb díszpárnára, pufók kis arcát a bejárati ajtóra fordítva ölébe engedi a kezét, csodálkozó kérdésemre pedig a legnagyobb természetességgel csücsöríti a választ: - Várom a karácsonyt! Mindjárt jön! - mondja kerek szemekkel, csak úgy röpködnek a szempillák, és komolyan visszafordul, oda, az ajtó felé, ahol majd egyszer csak belép, betoppan a Karácsony.

Palkó nem viccel, és bár én nem látom, hogy az ajtó nyílna, mindez nem jelent semmit. Nem egyszer fordult már elő, hogy Palkó észrevette azt, ami felett az én felnőtt-szemem már kérdés nélkül siklik át.

- Ki az ott, mami? - bámult ki Palkó valamelyik nap a busz ablakán, én igazán oda sem figyelve válaszolgattam: - Emberek, fiatal pár, egy kislány kutyával..

- De ott, hátul az ott ki? És miért ül le, amikor "r" betűs hónap van? - idézte a "ne ülj le "r" betűs hónapban, mert felfázol" című örökzöldet Palkó, mire végre megértettem, hogy kiről van szó. Az öreg koldus bácsi ült ott, a szokott helyén, lábánál nagy, piszkos zsák, feketére aszott kezeivel fázósan húzza össze magán a lötyögő ruhát. Télen-nyáron ott ül a bácsi, néha elzavarják, de mindig visszajön, ez a sarok már az övé. Megszokta és mi is megszoktuk őt. Palkó még nem, neki még nem természetes, és nem magától értetődő, hogy a bácsi mellett el kell menni, lehetőleg úgy, hogy rá se nézzünk, bele se gondoljunk, miért ül itt naphosszat, miért nem tud hazamenni, miért van egyedül.

Palkó, velem ellentétben odafigyel a részletekre. És hiába kell hátrafeszítenie a fejét ahhoz, hogy jól lássa, azért alaposan szemügyre veszi az embereket. Megdicséri a szép cipőmet, óvatosan megnézegeti nagymama dísztárgyait, tud örülni egy szép alakú fadarabnak, és szívesen álldogál a gesztenyesütő bácsi finom illatú üstje mellett. Áhítattal hallgatja az adventi dalokat, szaggatja a mézeskalácsot, és néha leül arra a bizonyos párnára, ajtóra függesztett szemekkel, karácsonyt várni.

Palkónak nincs célszalag.

Míg én idegeskedem, rohanok, izgulok és kifáradok, neki, meg a testvérkéinek talán tényleg eljön a Karácsony. És akkor nekünk is.

Egyszerűen hányingerem van és fizikailag rosszul vagyok, amikor ránézek az első tárgyalás jegyzőkönyvére. Erre kell most választ írnom, így, péntek este, full magányosan. Persze valahol ott a lakás hátuljában ott szuszog a négy buksi, félreértés ne essék, de mégis... L már odacsapta a maga verzióját, most én jövök, mert elégedetlen vagyok, mert tökéleteset akarok és mert a fejemben egész nap ezt írom, mert fel vagyok háborodva és az undor már a torkomig ér. És olyanokra kell majd reagálnom, hogy egyszer éjjel mosni merészeltem. Az "éjjel", az este kilenckor volt, és igen az összehányt ágyneműt még beraktam. Aztán olyan vád is van, hogy klumpában járunk és dömperünk van. Egyik sincs, pedig az én lábammal és a három fiammal azt hiszem, mindkettő erősen indokolt lenne. Aztán, lássuk csak.. Szóval egyszer dobogás volt este fél tizenegykor a gyerekszobájuk felett. Azta! Na, ez már igazán valami, talán még le is fognak csukni minket ezért.

Na de félre a tréfát, a fő vád, hogy kiszedtük a salakot a parketta alól, és nem tettünk a helyére semmit. Természetesen a salakot nem szedtük ki, csak a parkettát szedtük fel, egy-két párnafát és a vakpadlót cseréltük ki. Persze ezt ők nem hiszik el, mi hazudunk, és egyébként is, ha felszedtük a parkettát, akkor mindegy, az is baj, ha nem szedtük ki a salakot, mert miért, hiszen veszélyes anyag. 

Hát azért, te ökör, mert nem vagyunk milliomosok.

Na, valahogy ezt kellene megfogalmazni, leírni, alátámasztani fényképekkel, és legyen már vége ennek az egésznek. Mert nem akarom, hogy nekem ezzel péntek estéim menjenek el. 

Karrierépítés, harminc évesen házasság, majd két gyönyörű gyerek. Na persze, bontom szét egy ironikus fintorral a harmadik és a negyedik kölkömet, majd elképedve nézegetem az ordító Palkó karján a szabályos, kör alakú harapásnyomot. Füstölögve csapom a hónom alá négyeskét, akinek ártatlanul nagyra nyílt szemében értetlenséggel vegyes kétségbeesés villan. Persze, hogy nem érti, hiszen csak a tanult mintát követte, tudom én is, dehát... Egy ilyen harapással csak kiérdemelte, hogy élete egyik első büntetéseként a kiságyban landoljon, "gondolkodni". Megjegyzem nehéz egy ilyen kiskölköt "büntetni". Egyrészt azért, mert egyelőre körülbelül a mohák és a zuzmók értelmi szintjén ficánkol, másrészt olyan cuki képe van, hogy elfacsarodva, bömbölve, könnyesen-taknyosan is megzabálná az ember. A nagynak viszont elégtétel kell, így megindulok kifelé a szobából, kőkemény nő vagyok, Isti meg oltári cuki, - még akkor is, ha mindeközben az alsó szomszéd összehúzott szemöldökkel vizslatja decibelmérőjét.

Közben Palkó könnyei már felszáradtak, tetszik neki a dolgok alakulása, elégedetten markolássza a mozdonyokat és mint általában, újra és újra megpróbálja megdönteni a legtöbb valaha összekapcsolt mozdony Guiness rekordját. Én dolgom végezetten a nagyobbak szobájába be, kiselőadást tartani a hülye, buta, dilis, pisis szavak gyakori használatának káros következményeiről, majd újra vissza Istihez, aki tulajdonképpen csendben van. Ami, mivel egy édescuki zuzmóról van szó, mindig különös izgalmakat rejt magában.

Aztán hamar félre kell tennem az aggályaimat. És gondolatban bocsánatot kell kérnem két kis szöszke zuzmómtól. Mert ott ülnek, mindketten, egyik a rácson innen, másik a rácson túl, a mozdonyok meg ki- s be vándorolnak a harapott kezecskéből a könnyektől maszatos mancsokba és vissza. És Palkó rendületlenül magyaráz, és Isti figyelmesen hallgatja.

Észre sem vesznek, ahogy támasztom az ajtófélfát. Világbéke van.

Miranda barátnőm mindig tudja, mikor telefonáljon. És hogyan rúgjon úgy belém, hogy ne csak fájjon, de még meg is köszönjem. 

Van egy hatodik érzéke, ami csalhatatlanul jelzi, ha megfelelő a pillanat, így aztán ma este, mikor a tegnap kézhezkapott bírósági jegyzőkönyv felett merengve merülni kezdtem a kellemes, langyos depressziómba, megkaptam tőle azt a lendületet, amely egyenesen idáig, a hetek óta ki sem nyitott valaha-volt blogomig repített.

És sok mindenre ráébresztett.

Például arra, hogy mekkora örömforrás volt nekem ide járni. Érdekes volt azt figyelni, hogy milyen sok embert érdekel a sorsom, akár így ismeretlenül is. Szokatlan érzés volt, hogy vannak emberek, akik tényleg szurkolnak nekem, akiknek szimpatikus vagyok, akik nem magukról mesélnek folyton, hanem akiknek én mesélhetek.

Mert az emberek, akikkel én találkozom, többnyire kimerülnek önmagukban. És én állok, udvariasan kérdezek, ők pedig mesélnek, majd megállnak, levegőt vesznek, és várják a következő kérdést, véleményt, vigasztalást, csak vissza, azt sosem kérdeznek.

Szerettem az én kis kukkolóimat. Hiányoznak. 

És akkor telefonál valaki, aki egy mondatban lerendezve a saját részét, felőlem érdeklődik.

- Nem késő, indulj már, állj már fel! - viszi be a lövést Miranda, nekem meg fáj, de idáig repülök. 

Köszönöm.

Bár továbbra is nyakig a trutyiban, és most már nem is panaszosként, hanem alperesként éljük a hétköznapjainkat, azért mindennek ellenére kötelességemnek érzem elmondani, hogy talán-talán sikerült visszakapaszkodnunk egy kicsit az örvény aljából. Financiálisan mindenképp, mert úgy tűnik, mégsem halt meg teljesen a budapesti lakáspiac, a pénz pedig, mint tudjuk, nem boldogít, ámbár igen jó közérzetet biztosít, így mostanában talán végre tényleg enyhíthetünk a szigorú családi megszorítóprogramon.

És ez nemcsak abból látszik, hogy L laptopján jelenleg is mintegy húsz autós apróhirdetés és különböző egyterűek műszaki adatairól szóló oldal van nyitva, hanem abból a sebességből is, ahogy tegnap leemelt a polcról egy csodálatos, rózsaszín hercegnős kulacsot. Érthető a kézremegős sietség egy olyan fontos tárgy esetében, amelyre Mici jó, ha negyedévente rászorul. Remélem átjött az irónia.

Persze a dolognak előzménye is van, kerek egy napos, kedden ugyanis Lackó kapott egy reklámkulacsot, amit kagylós tankolás mellé osztogatnak manapság. Egész heti ötös és csillagzápor előzte meg a kulacs átadását, volt is nagy öröm - no meg irigykedés. Mici összehúzott szemekkel figyelte az eseményeket, hisztizett egy lájtosat, de miután látta, hogy senki rá sem hederít, hirtelen taktikát változtatott, és mit sem sejtő apja ölébe huppant. Hogy neki is milyen jó lenne egy kulacs. Hogy holnap almát szedni mennek az ovival, s neki csak egy egyszerű vizespalackja van. Milyen ciki. Pedig ő már látott szép, lányos kulacsot. Ésatöbbi. Állok tőlük nem messze, nézem a produkciót, és nagyon mulatok. Mici elkezdi simogatni apja arcát, édesen duruzsolva mesél a kulacsról, ami eljövendő, az apja meg egyre jobban elveszve a szituációban csak mosolyog, szélesen, ködösödő tekintettel, Mici meg fűzi, fűzi, simogatva, cicásan, míg aztán egy gyors "vacsoraaaa!" felkiáltással véget nem vetek a szeánsznak.

Másnap, miközben a fenti jelenetet már rég feledve céltudatosan haladunk az utcán, a férjem hirtelen egy "várjcsak" felkiáltással eltűnik egy fancy háztartási boltban. Ott értem utol a tetthelyen, rózsaszín kulacsok között turkálva. Nem volt menekvés, királylányos kulaccsal tértünk haza. És bár az átadást némi nehézségek árán, de sikerült áttolni Mikulásra, állandóan ugyanaz a gondolat motoszkál bennem, ha Micire nézek: van már mit tanulnom a lányomtól.

Annyiszor, de annyiszor meg akartam írni, hogy hiányoztok. Hogy vége. Hogy mégsincs vége. Hogy gödörben vagyok. Aztán mire a mondatot leírtam, bejelentkezett a rákos ismerősöm a netre, kaptam egy hogyvagy sms-t a két gyerekkel frissen elhagyott szomszédasszonyomtól és inkább elszégyelltem magam. Lecsaptam a laptop tetejét, nem írtam, hanem tettem a kölkökkel egy kört a napsütésben, befőztem vagy húsz kiló barackot, harminc kiló paradicsomot, somot, fügét, néha hat gyereket pesztráltam, utaztam, sokszor csak egyedül cipelve a kölköket. Elmentünk vidékre, Balatonra, kirándulni barátokhoz. Már nem vittem a laptopot, mint régen, és ha mégis ránéztem a netre, az sohasem a blogom volt. Nem használtam az emailt, a szövegszerkesztőt, és csak néha néztem ki egy kicsit a virtuális ablakon, akkor is a függöny mögül, jaj,észre ne vegyenek.
Szakítottam az újsággal is. Kevesen tudják, de nemcsak a netre írtam. Eldobtam azt is. Nem akartam gondolkodni, mert minden gondolatom mögött, még ha csak valahol a tömegben hátul is, de ott voltak, ott vannak.
Nehéz elképzelni, milyen az, amikor három méterre alszol attól, aki a legjobban gyűlöl a világon. Sokan mondják, próbáld meg kikapcsolni, felejtsd el, koncentrálj másra. Én pedig próbálok. Hol megy, hol nem. De erről írni nap mint nap, azt hiszem nem túl érdekes. Úgyhogy megpróbálok másról. Lehet, hogy kicsit hamisan cseng majd, itt-ott fogcsikorgatósan, de csak belejövök előbb-utóbb. Mert most már muszáj, hogy másról szóljon az életem. Bárki másról, csak ne róluk.

Nos, hát mire éppen megírtam, hogy bajok vannak, de mégsem nagyok, frappánsan be is fejeztem, addigra éjjel egy volt. Aztán emiatt, vagy az általam valószínűsített rajtam ülő átok miatt, mindegy is, mert a lényeg, hogy az egészet  egy laza kézmozdulattal véletlenül kitöröltem.

Össze kell szednem magam atomjaimból. Amik egyébként megvannak, ne izguljatok..

Már két hete csend van. Hogy ez ideiglenes, vihar előtti, megrettent, beleunt vagy éppen háttérben nagyban szervezkedős csend, azt nem tudom, de mióta a birtokvédelmi tárgyalásról a fiatalok többszörös agyvérzéssel, szívükben rettenetes cslódással, szemükben a harag keserű könnyeivel távoztak, azóta csak kerülgetjük egymást a lépcsőházban, és várjuk a postást a határozattal. Mert nem, nem állítottak minket a szőnyeg szélére bűnbánatot tartani, mint ahogy azt a kedves szomszédok gondolták, hanem meghallgattak minket, leállították a hölgy ájuldozós nagyjeleneteit, és lényegretörően rákérdeztek pár dologra, például, hogy focizgatunk-e a lakásban, vagy van-e valami különösen hangos játékunk.

Nyugodt szívvel mondtam a nemet, majd távoztam a folyosóra, mert Palkóval és Istivel nem lehetett huzamosan benn ülni, hála Istennek. A szomszéd ezek után sóhajtozva és hatalmas orrát lógatva állapította meg, hogy mi hazug emberek vagyunk, és nyilatkozatunk számos valótlanságot tartalmaz, a világ bizony már csak ilyen, a férjem meg csak nézett maga elé derűsen, mert ugya mit lehet olyankor tenni, amikor azt mondják neked, hogy klumpával trappolsz egész nap a csecsemőjük feje felett, neked pedig a büdös életbe nem volt klumpád. Pedig van, csak te nem tudsz róla, a szomszéd hallja, úgyhogy van.

De az igazán nagy csattanó, az a zajnapló, amit a fickó nagyon komoly terhelő bizonyítékként nyújtott be a tisztelt hatóságnak, olyan arccal, mint aki most aztán a börtönbe löki az ellenfelet, hét év a minimum. Aztán csak a meghökkenést láttam az arcán, mikor az ominózus irományt frissen lefénymásolva megkaptuk - ez ugyanis a szokás az önkormányzatnál, minden papírba betekintést nyerhetsz.

Próbálok csatolni majd pár oldalt, sőt, lehet, hogy valahova az egészet felnyomom, mert ez, ez gyerekek egy igazi pszichopata napló. Mit csináltunk, mikor, kivel, hányan, hogyan mentünk, jöttünk stb. És szidalmaznak minket, és hülyeségeket írnak rólunk, lóbetűkkel, áthúzgálásokkal, éktelen írásképpel. Egy grafológusnak szívesen megmutatnám.

Mindenesetre fura, de én némileg megkönnyebbültem. Mert nem bennünk van a hiba. Hanem valahol az ő fejükben.

Nem múlik. Hiába telt el másfél hónap, hiába forgatom az agyam, igyekszem megváltoztatni a gondolkodásom, és hozzászokni a szituációhoz, egyelőre nem megy. Nyolc kilót fogytam, csak lézengek, és mindig az jár a fejemben, hogy mikor lesz ennek vége, mi lesz a vége, egyáltalán lehet-e vége, vagy inkább előbb nekem lesz végem.

Minden héten szakértői vizsgálatok zajlanak nálunk, hol az önkormányzattól jönnek, hol ez a kedves ember hoz műszaki ellenőrt, akusztikust, tanukat, akikkel mondvacsinált indokokkal próbál bejutni a lakásunkba mint közös képviselő (mert persze mit ad Isten, az), alig győzöm elverni az ajtóból. Elmegy a régi szomszédainkat kikérdezni, felesége hisztérikus hangú levélben jelent fel minket az önkormányzaton, levelében a gyerekei már idegroncsok, lakhatásuk ellehetetlenült, mi pedig gonosz, pökhendi emberek vagyunk - jé, én pont fordítva látom.

Mert mit gondoljak arról az asszonyról, aki nemhogy az én és a férjem, de még a gyerekeim köszönését sem fogadja? Mit gondoljak arról a meglett emberről, aki a ház közös homokozójából gyerekei segítségével kizárja Palkót? Aki gúnyos mosollyal jelzi, miután délután kettőkor ránk hívta a rendőrséget csendháborításért ( a csendháborítás alatt két gyerekből egy aludt, mi felnőttek békésen beszélgettünk), hogy "ő még hajlik a békés megegyezésre"?

Mit is mondhatnék. Szóval mindenkit irigylek, aki szépen, békében hazacammog a kis lakásába, aztán ott hátradől, megpihen, és kikapcsolódik. Mert megteheti. Én pedig nem. Mert ez csak pár epizód abból a zaklatáshullámból, amiben részünk volt a beköltözésünk óta. És persze nincs vége: holnap birtokvédelmi tárgyalásra megyünk, oda, ahová én eddig csak útlevélért vagy lakcímkártyáért álltam sorba, most mint panaszolt érkezem, aztán ki tudja, mi lesz még belőlem. 

Szóval jól gondoljátok meg, költöztök-e. És jól nézzétek meg, hogy hová.

Jobban, mint mi 

Sokan kérdeztétek, mi van velünk. Hát, kérem szépen, mélyrepülünk. Jó ideje. Már valahogy meg is szoktuk, fel sem vettük, hogy bármibe fogunk az nem sikerül, nem úgy sül el, a lehető legrosszabb verzióval végződik. A legapróbb dolgoktól kezdve egyre szárnyalóbb mínuszokba emelkedve írjuk baljós köreinket, én meg már minden egyes elromlott projektnél, pénzt, időt, energiát, érzelmeket igénylő nagyobb bosszúságnál azt gondolom, hogy na, most már tényleg vége, ami lehet, az már elromlott, legalább erre a hétre, hónapra, erre megint történik valami, megint összeomlik egy kis bástya, én meg rájövök, hogy lassan már tényleg csak az egészség van, amiért aztán a legjobban lehet rettegni.

Amikor egy hónapja beköltöztünk a gyönyörűen felújított, szép, tágas lakásunkba, azt hittük, most már legalább ennek a kútnak elértük a fenekét, betömtük rengeteg pénzzel, munkával, innen már csak jobb lehet az élet. Eleve vidámabban kel az, akinek a lakásán csak úgy söpör végig a napfény, a háza előtt nevetgélve jönnek-mennek a fiatalok, hétvégén a kirándulók, kert is van, meg szép terasz, meg, meg meg... De más is van itt. Mert itt vannak..

Itt vannak, alattunk laknak, a födém vékony, ők pedig betegek. Nem kérnek, követelnek. Nem beszélnek, ordítanak. Nem odafordulnak, hanem el, és erre nevelik a gyerekeiket is. Felkavaró módszerekkel dolgoznak. Nyomoznak utánunk, elmennek a volt szomszédainkhoz kérdezősködni, sms-t, leveleket küldenek. Tegnap pedig rendőrt. Délután kettőkor, azért, mert „dübörgünk” a lakásban. Igen, valóban, jövünk-megyünk, teszünk-veszünk, úgy, ahogy bárki más. Éppen csak két gyerekkel, akik közül az egyik alszik, magyaráztam a közegnek, aki azért körülnézett, és felvette az adatainkat. És bár bennem tegnap elszakadt a cérna, már próbálom megint összecsomózni. Mert kell, mert muszáj, mert hiába költöztünk, ahogy apósom fogalmazott, a Lipótmező fölé, élni kell. Most itt. Erősnek kell lenni. Most itt. Bármilyen nehéz, idegőrlő, bosszantó.

És meg kell rendezni Mici régóta ígérgetett zsúrját, még ha le is igazoltatják az egész vendégsereget, és össze kell harapni a szájat, mikor a szomszéd vádaskodik, feljelent és őrjöng és bízni az igazságszolgáltatásban, a megoldhatatlan megoldásában, a szebb jövőben.

Mert egyszer az is bekövetkezik. A dolgok ugyanis így működnek.

Egyszer fent, és egyszer lent.

A konyhám már odaát. De ma még itt alszunk. 

Nem írhatom azt, hogy végre költözünk, mert utálom. A dobozokat,a bizonytalanságot, az új környezetet, a változást. És ahogy sejtettem, az új helyen nem lesz zökkenőmentes az élet. De erről majd később, ha elsirattam végre ezt az életünket. A mi kis bejáratott, olajozott, sima életünket. Nagyon jó volt itt.

Vajon milyen lesz majd "ott"?

Ma még csak a holnapra gondolok. A holnaputánra ráérek holnap. Bőgni is ráérek majd holnap. Mintha a szívemet tépnék ki ezzel a lakással. Annyi minden történt itt. Minden zugban emlékek. 

Megyek, pakolok tovább. Utálom, utálom, utálom.