2011.04.18. 14:50
Látjátok, feleim?
Úgy hatodszor vágok bele ebbe a bejegyzésbe, de most úgy döntöttem, véglegesen. Nem fogok kertelni, legalább itt a blogomban nem. Ahová be sem tettem a lábam immáron egy bő hete...
Igen, ez a helyzet, kedves feleim, jól látjátok szümtükkel, és köszönöm az aggódást, isa pur es homu vagyok előttetek szégyenemben. Mert a blog felelősség, pláne ennyi nyávogás után amit itt csaptam a kedves közönségnek, de nézzük kedves feleim az életet habos oldaláról, ezzel a bloggal is kevesebb idő ment el a netezésből, és esetleg több maradt a családnak. Tiszta haszon. Vagy esetleg nem folyt szét a sminketek nap mint nap, bő könnyáradatot zúdítva a monitorra, amely élő egyenesben adja a hajdan talpraesett kismama (Panzej) szerencsétlen visszakapaszkodási próbálkozásait egy "Hétköznapi Élet" -nek nevezett hajóra, miközben a feje fölött időről-időre nagy, habos hullámok csapkodnak át, egyre és egyre messzebb sodorva a néha-néha kihajított mentőövektől.
Mert kétlem, igen, hogy valaki élő egyenes tudósításban akarja virtuálisan kínozni magát a ma reggelemmel, például, mikor egyszerre két gyerekem, Mici és Palkó is bepisilt. Mindezt természetesen reggel hat órakor közölte velem az ágyam mellett, félhomályban álldogáló Lackó, és nekem elég volt egy kósza pillantással felmérni a mellettem tátott szájjal horkoló, éjjel kettőkor ágyba settenkedő, ájult valóságot ahhoz, hogy rájöjjek, az én szunyálásom ezen gyönyörű hétfő hajnalon határozottan véget ért. Ha pedig mindez nem lenne eléggé (meg)terhelő vallomás, elárulom, hogy tegnap is fél egykor keveredtem az ágyba, miután két órán keresztül csempéket vadásztam az új lakás új fürdőszobájába, amely ugyan még csak a képzeletünkben létezik, lévén, a hétről-hétre odázott felújítás megkezdése már csak újabb elodázott hetek kérdése...
De ne csupán rólam szóljon a nóta, majdnem kétéves Palkóm is megjelent a színen, alvástól piros pofival, és miután kétszer is elsétált mellettem, kába szemekkel, engem keresve, beütemezte szokásos programját, és hatalmas rámolásba fogott. Ennek első lépéseként másodpercek alatt lepakolta a cd állványt, külön kezelésben részesítve a Chemical Brothers korongokat, második lépésben pedig épp a könyveket tologatja beljebb a polcon, hiszen tudja, ez az egyik olyan dolog, ami a legjobban idegesít a világon. Így biztosan odafigyelek rá, naná. És ha netán mégsem, akkor jön a következő fázis, a legókockák egyesével történő szanaszét hajigálása, engem sem kímélve.
Jelen van még rajta kívül a lakásban negyedik magzatom is, aki éppen a húgyhólyagomon végez apró kis ugrásokat. Megbocsátóan figyelem az izgő-mozgó egyedet, biztosan én sem hagynám ki a helyében, hogy egy vízágyon ugráljak.
És biza, kedves feleim, még egy felelős személy malmozgat értem nikotinsárga ujjakkal a szomszéd utcai rendelőben. Igen ő az. A mérőnő. És lesz itt minden, súlymérés, vérnyomás mérés, Palkómérés, szívhang hallgatás, kiskönyv-hümmögés, bő beszéddel és jó tanácsokkal fűszerezve. Például, hogy a múltkorit idézzem: - Ugye nem emelget, anyuka? - Ááááá, hova gondol... Egész nap az ágyban pihenek. - válaszoltam könnyedén, szerencsére neki is leesett a tantusz.
Az idő pedig száll, negyed négy, épp ideje, hogy rászabadítsam ezt az egyveleget a világhálóra. Este pedig majd szívnám vissza az egészet, hogy mekkora marha voltam.
Bocsássatok meg hát, kedves feleim, a málhás nőnek. No meg saját szümtöknek. Esmént.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek