Keringek a lakásban, egyik szemem sír a másik meg nevet. Egy vallomással tartozom: másfél hete egy gyerekes anya vagyok. Az életem gyökerestől megváltozott. Mondhatni a feje tetejére állt.

Tudok például aludni. Nem éberen, minden kis zajra felriadva, hanem mélyen, hosszan, valósnak tűnő álmokba simulva. Ébredés után aktívan lustálkodom, mert megtehetem, mert senki nem áll az ágyam mellett, hogy keljek már fel, nem bököd az idő, hogy ebédet kell főzni, játszóra menni, vagy ideje lenne a fél órája tartó és egyre hangosabb veszekedést közelebbről megszemlélni.

Akkor eszem, amikor akarok. Ha nincs ebéd egykor, akkor nem öl a lelkiismeret, hogy Palkó már nem fog enni, inkább hisztizni a fáradtságtól, aztán éhesen aludni menni. És bátran megtörhetem a húsleves, rizs valamilyen hússal, néha rakott krumpli unalmát egy jó kis csípős curryvel vagy wokkal, nem lesz nyavalygás, hogy nem ízlik.

Viszonylag szabadon mozoghatok, akár este hatkor is elugorhatok bevásárolni. Isti ugyanis meglepően békés gyerek, csak legyen tele a hasa.

Este nem kell mindent elrámolni az ebédlőben meg a konyhában. A pulton éjszakázhatnak a kint hagyott kések, az asztalon a majonéz meg a só, sőt, akár a csoki is. Nincs másnap reggel felügyelet nélküli lakmározás, fájós has, rettegés a kétpofára nyalogatott sószóró mellékhatásaitól; nincs bosszankodás az eltűnt csoki, a ragadós kezű kölkök, és a mindenhová odatörölt, csokitól csöpögő szájak felett, hogy a természetes úton kialakuló "kinek mennyi jár" elnevezésű igen zajos hajtépést ne is emlegessük.

Meg tudom inni a reggeli kávém! Nincs Palkó, aki az első adag elkunyerálása után a második, már dugdosva szürcsölgetett Maci kávénál is résen van és nagy, bánatos szemekkel szomorkodva célozgat a kezemben lévő bögrémre, míg aztán lelkiismeret furdalástól fuldokolva csak odanyomom neki. Harmadik bögrével már nem is próbálkozom.

Tudok L-lel beszélgetni. És nem csak távolról ordítozva, bár azért ha őszinte akarok lenni, hát mostanában az is előfordult. Még veszekedni is ráérünk. Ezt a luxust!

Egész héten mindössze kétszer kapcsoltam be a mosógépet. Teregetés kacagva, vasalás egy jó délutáni alvás után este, közben egy jó film, miközben a valószínűtlenül kisimult idegekkel rendelkező L a konyhában fütyörészve "főzi" a hamburgert.

Isti békés szemeitől kísérve eljutottam üzletekbe is, sőt. Képes voltam venni egy-két dolgot a nyári leárazásakon anélkül, hogy folyna rólam a víz, és kardigán keresés helyett a három szanaszét bóklászó kölköt, majd a legrövidebb hazavezető utat keresném. Házunk ékessége, Mici, aki minden egyes rózsaszín, hello kitty-s cucc előtt orbitális hisztibe kezd, valószínűleg édesen alussza délutáni álmát, mosolyodom el a gyerekosztályon. Aztán gyorsan lekapok neki a polcról egy lila, csingilinges felsőt. Szigorúan a spórolás jegyében.

És rend van otthon. Nincsenek életveszélyesen szétdobált játékok, nem lépek rá éjszaka egy véletlenül hátrahagyott üveggolyóra, nem keményednek a kézműves asztalon az otthagyott gyurmák, és nem kell négykézláb keresni a kiszáradással fenyegető filctoll kupakját. Nincs kenyérhéj, lepotyogott falat az ebédlőasztal alatt, nem ragad a kiömlött kakaótól az asztalterítő.

De azért...

Mikor bemegyek abba a sterilre takarított gyerekszobába, ahol még az ágyak is le vannak húzva, rendesen megmar a hiányérzet. És L-t is rajtakaptam már, amint fátyolos szemekkel begyűjt egy-két, még sarokban kószáló kisautót, vagy gondosan helyére teszi Mici egyik vidám kis nyakláncát.

Reggelente az eleinte élvezettel hallgatott csend egyszer csak ordítani kezd és folyton mehetnékem van a kiüresedett lakásból. És gondolunk rájuk, és beszélünk róluk és a képeiket nézegetjük. Ma pedig hazafelé az autóban azon nevetgéltem, ahogy Palkó mondja az igen-t, jammot meg a tojást, magam elé képzeltem Micit, ahogy kis szoknyában komolyan balettozik, és Lackót, ahogy komolyan beszélgetünk, ahogy hozzám bújik.

Szóval nyaralunk. Még szombatig. És bár úgy érzem, elmehetnénk még egy hét szülő-szabira, már nagyon várom őket.

(A frappáns befejezés pedig a késői órára való tekintettel ez alkalommal sajnos elmarad.)

- Jippíííí!!! - mondta a pünkösdi királynő, majd meghajolt, s örömkönnyeket ejtve szoptatni indult.

Ma reggel szembesültem a ténnyel, hogy L belökött a Goldenblogra. Kategória szerint az "egyéb blogok"-ba kerültem, ebből is látszik, mennyire behatárolható a működésem.

Nyerhetek egy mixerképzést. A gyerekek biztosan nagyon örülnének neki. (Na jó, L azért még összedobálhatna egy Golden Coconut-ot itthon, igazán nem lenne hátrány.) És azért még nyerhetek modemet vagy Samsung Galaxy Tab-ot. Az utóbbinak még tapsikolnék is.

Most pedig, miután minden fontosat elmondtam, leszállok a realitások rögös talajára, és felkérem a kedves közönséget, hogy szégyentelenül bökdösse a szavazógombot. Már  amennyiben késztetést érez rá.

Gyerünk, nyomjuk le együtt a Tékozló Homár-t!

(Gúnyos kacaj, szempilla rebegtetés, csók.)

El sem hiszem, hogy mindhárom a kamerába néz, nem pislog, nem bőg, nem mozog, nem fintorog, nem üti a másikat, nem nyújtogat nyelvet, nem bandzsít, nem lóg be a másik arca elé, nem durcás, nem akarja elvenni a fényképezőgépet, nem maszatos és nem lökdösődik, csak hogy egy pár hibalehetőséget említsek a rengeteg közül. És L is ügyes volt.

Jó kép lett, na!

 Palkó egy ideje csacsog. Az emlékezetes autóval kezdte, papival-mamival folytatta, amiből gyorsan papikamamiká-ra váltott, így, egyben. Aztán egyszer csak megjelent a Kakkó, amire mindannyian mosolyogva kaptuk fel a fejünket, hiszen Lackó is így hívta magát két évesen, sőt, Mici is így ejtette bátyja nevét, miután a bő két évnyi szerény, néma mosolygása hirtelen vad dumálásba csapott át. Hogy a "Mitzzzi" kit takar, ezek után talán már nem is kell ragoznom, de hogy a nagymamából hogyan lett papa, az máig egy megmagyarázhatatlan rejtély. De papa és kész.

Szóval így kezdődött Palkó beszédfejlődése, amely aztán egyre gördülékenyebben folytatódott, és most már a ragozás sem megdöbbentő, sőt, van kérem is, meg köszönöm is, bár én személy szerint legjobban az "igen"-t imádom. És nemcsak a jelentése miatt.

Palkó valahogy úgy mondja ezt az igen-t, hogy az ember menten elolvad az édescukiságtól. Az egésznek olyan odaadó, a kérdezőben totálisan megbízó, komolykodó hangzása van, hogy legszívesebben végtelenítve rögzíteném valami hanghordozón, vagy rátenném a mobilomra csengőhangnak. Hadd irigykedjen a villamos közönsége, mikor szép lassan előhúzom az édesen helyeselgető telefont.

És ez csak egy szó az aranyosan csengő-bongó hangocskán, mert Palkó szókincse napról-napra bővül, lelkesen jegyzi az új kifejezéseket és egyre tisztábban ejti is azokat. Ám vannak olyan babaszavak, amelyekhez következetesen ragaszkodik. A kutya például vau-vau, mindig és minden körülmények közt, és ha megkérem, hogy mondja azt: "virág", készségesen vigyorogva közli a saját kis nyelvén: jamm. Mondd azt, hogy virág, kéri erre a nagymama is, a papi is, a nagynéni, a keresztmama is rögtön, Palkó meg mindenkinek elmondja szépen, hogy jamm, azonnali szájcsücsürgetésre, cuppogásra, olvadozó mosolygásra késztetve a jelenlévő közönséget.

Persze Palkó nem véletlenül különbözteti meg a virágot egyedi, Palkó-szóval, nem. Palkó az első, út szélén kivirágzott tavaszi pitypang óta nagy virág rajongó, és bizony gyakran előfordul, hogy azért tart az utunk háromnegyed órát a tíz percre lévő játszótérre, mert Palkó jammot gyűjt, jammot keres, mutogatja lelkesen, letépi, szorongatja kis markában és így aztán a játszótérnek is hamar befellegzik. Mert mit is csinálna ott egy kislegény mancsok nélkül? Márpedig a mancsok reménytelenül foglaltak, így aztán némi téblábolás után általában hazaindulunk. Palkó büszkén, kinyújtott karral tolja maga előtt a virágcsokrot, mint valami győzelmi jelvényt, én meg már tudom, hogy hazaérve ezt sem tesszünk vízbe, később sem és soha sem, mert nem engedi ki a kezéből, egész nap cipelgeti, ágya mellé rakja, vele alszik. A jammokkal. Én meg, a beletörődés mellett csak annyit tudok tenni, hogy a jammot egy nagy csokorba kötöm, jó szorosan, így legalább nem lesz annyira tele a lakás szár- és levéldarabkákkal. A kötözés idejére persze ki kell csavarni a cuccot Palkó kezéből, és ez nem kis üvöltéssel jár, de a könnyek hamar száradnak, a jammot pedig tovább gyűrhetik a koszos kis mancsok, sőt, a virág arra van, hogy némi kreativitással autókba gyömöszöljék, dobozkákba tunkolhassák, zsebbe dugdossák vagy babakocsin tologassák. Míg végül megpihennek együtt, az ágyban, párnák közt.

A koszos, büdös jamm, meg a kis flower-power kölök.

 Muszáj új kocsit vennünk. Vagy mégsem?

http://www.multimac.co.uk/home

Ennek az ülésrendszernek beépítése a kocsinkba (7 éves Octavia, megkímélt állapotban) félmillió forint. Most az mellékes, hogy nincs ennyi kápénk (hitelre nem lehet venni, nem úgy, mint az autót), de azért mégis összességében olcsóbb, mint egy új/használt egyterű. Viszont még sosem láttam ilyet, nem tudom, hogy funkcionál, és ennyi pénzt kiadni egy némileg bizonytalan kimenetelű dologra, hát, szóval a vége nagy szívás lehet.

Mi a véleményetek? Tökjó vagy gáz?

Edzésben vagyok. Kőkeményen futom a köröket, pihenés nincs, sőt, mikor a sors úgy látja, képes vagyok fegyelmezetten, különösebb nehézségek nélkül teljesíteni a távot, akkor bekeményít, elküld még egy-két plusz, váratlan körre, hogy még erősebb, még szívósabb legyek. Mit szépítsem, ez alatt a négy hét alatt olyan állóképességre tettem szert, amelyet akármelyik vadnyugati hős, beleértve Charles Bronsont is - megirigyelhetne. Bronsonnal lassan egyébként közelebbi rokonságot is hazudhatnék, ha akarnék, már ha a fáradtságtól összeszűkült szemeimet és a rohamosan mélyülő ráncaimat tekintjük, sőt, a napcserzett arc is bejátszik már, no nem a Grand Kanyonban való nyargalászásnak, hanem a játszótéri homokozó melletti ácsorgásnak köszönhetően.

Köszönjük szépen, hektikusan bár, de megvagyunk, szoktam mondani úgy általánosságban az érdeklődő közönségnek. Még sosem nevettünk össze ennyit, mint az elmúlt pár hétben, szoktam mondani jókedvemben az érdeklődő közönségnek, és tegyük hozzá, ez igaz is, azt meg hallgassuk el, hogy többnyire kínunkban röhögünk L-lel, akivel vállt-vállnak vetve támogatjuk egymást, és ez szó szerint is értendő, mert egyikünk mindig éppen összecsuklik a fáradtságtól. És végül, te ez valami brutál, szoktam mondani az érdeklődő, belső köreimbe tartozó közönségnek rosszabb pillanataimban, aztán ontom, csak ontom magamból, hogy ezek a kölkök (beleértve Istit is, természetesen) mindig egyszerre kérnek és mindig mást, mindig egyszerre bömbölnek és mindig a másik miatt, és három puli nem lenne elég, mikor össze akarom terelni őket, mondjuk egy vacsora reményében. És a lakás a feje tetején áll, és a szennyesláda örökké tele, az igények mindig teljesen különbözőek, és ha játszótérre mennénk, akkor az egyik mindig hisztirohamot kap. És fordítva.

Óóó, szeretik ám, nincs különösebb probléma, szoktam mondani az érdeklődő közönségnek, mikor Isti és a többi gyerek kapcsolatára terelődik a szó. Aztán ha tényleg érdekli az illetőt, akkor részletesen is elmesélem, hogy Mici, aki pedig rettenetesen várta a kistesót, rögtön az első kórházi látogatáskor, egy röpke simit követően közölte, hogy na, akkor most vigyem vissza a gyereket oda, ahol volt. De ezen a csöppnyi zavarodáson, meg egy-két hallgatag "még nem tudom eldönteni, szeressem-e, vagy úgy egyáltalán, hogyan is reagáljak" momentum után Mici nagyon aranyos, jó testvér lett. Segít, ahol tud Isti körül, simogatja, karba kéri, kismamikáskodik felette.

Én pedig sosem fogom elfelejteni azt a várakozó arcocskát, ahogy tolom lassan a kocsit, benne a baba, Mici meg áll, mosolyog is meg nem is, tudja hogyan kellene fogadnia az új kistestvért, meg nem is, várja is meg nem is. Ám Mici végül legyűrte démonait és ötösre vizsgázott nagytesóságból.

Csakúgy mint Lackó. Aki még aznap, mikor szültem, este fél hétkor, Mici úszása után csak rávette az apját, hogy begaloppozzon velük hozzám, a kórházba, hogy örömtől ragyogó pofival lesse meg az öccsét, és utána belesúgja a fülembe, hogy milyen jó nekik, hogy ennyi testvérük van. Lackó azóta is nagyfiúsan gyönyörködik Istiben és nagyon várja, hogy felnőjön, meg beszélni kezdjen. Azt hiszem, ez egy igazán férfias hozzáállás.

Palkó pedig.. Nos, Palkó Isti mellett óriásinak, igazi nagyfiúnak tűnik. És ennek ő is tudatában van. Vidáman, teli szájjal heherészve, vagy kissé gonoszkodó arckifejezéssel támadja le Istit, ha egy pillanatra kettesben maradnak. Ez általában úgy néz ki, hogy Isti kis kezeivel kalimpál az ágyunkon, esetleg nyüszög, miközben Palkó fölémászik, és így, négykézláb állva ringatja mind a tizenkét kilóját Isti felett. Megsimogatja, aztán a simogatásból egyszer csak úgy véletlenszerűen ütögetések lesznek. Melléfekszik, jó szorosan, aztán a következő pillanatban valahogy mégis ráhengeredik egy kicsit az öcsikére. Épp csak annyira, hogy tudja, érezze, szokja az újdonsült kölök a testvéri hierarchiát, amely azonban igen törékeny, hiszen egy szoptatás is elég ahhoz, hogy Palkó elveszítse a főnöki piedesztált. Mert milyen dolog az, hogy egy kisebb gyereknek jár a szoptatás meg az ezzel járó babusgatós húsz perc, naponta többször, neki meg nem? Ez nem igazság, döfködnek az uszodakék-szemek, és Palkó megsértődik. Én pedig kétségbeesetten vetem be a praktikákat, Palkó is kap anyatejet, lefejve, kis pohárból, szoptatás közben mesét olvasunk, egyszerre babusgatom mindkettőjüket, hiába. Palkónak ilyenkor támad nyűglődhetnékje, ugrálhatnékja, ilyenkor akar ajtót csapkodni, tiltott dolgokhoz nyúlkálni. Úgy helyezkedik mellénk, hogy a lábát néha, mintegy véletlenszerűen meglengethesse Isti feje felett. És ez már a jobbik variáció, mert eleinte Palkó úgy gondolta, neki ahhoz is joga van, hogy szoptatás közben kisöccse fején pihentesse koszos csülkeit.

Mindemellett azért azt sem hallgathatom el, hogy Palkó nagyon aranyosan és odaadóan hurcolja oda Istihez az ágyban hagyott, bukópárnaként funkcionáló "tapó"-t, vagyis textilpelenkát, komolyan szemléli a pelenkázást, adogatja a kellékeket és boldogan viszi a becsomagolt produktumot a kukába. Rögtön jön hozzám, és szól, ha Isti sírni kezd, vagy megpróbálja ringatni a pihenőszéket, ha Isti épp abban nyekereg. És persze vannak jobb napok meg rosszabbak. Előfordul, hogy egész nap engem büntet, mert idehoztam ezt a gyereket, máskor meg aranyos, szófogadó, barátságos. Még velem is, ha éppen nem szoptatok.

Szóval megvagyunk, ez a lényeg, szoktam mondani az érdeklődő közönségnek, és aztán kérdésekre válaszolva bele is mélyülök a témába ha kell. És általában szükség van rá, igen. Mert egy négygyerekes család élete már-már egzotikus. Mediterrán. Izgalmas. Kaotikus. Komplikált. Sodró. Fárasztó.
És, ahogy tegnap mondta nekem valaki a közönségből, minden percében szívmelengető.


 

Szóval így feküdtem, viszonylag megkönnyebbülve az EDA-val kettesben, L téblábolt, néha vizet adott, néha sziszegtem, néha az ágyat, branült igazgattuk. Fél egy volt már, amit én persze akkor "még csak" -nak érzékeltem, és izzadt nyűgömben azonmód fel is róttam L-nek, aki értetlenül húzta fel a szemöldökét: még csak másfél órája tart az egész, türelem. Fogyóban a türelem, sziszegtem oda, mialatt a következő fájást keménykedtem át. Nem fáj, az igaz, de baromi kellemetlen, sőt, félelmetes, analizáltam csendesen magamban az érzést és megpróbáltam lazítani. A tudatos lazítgatás segített, lassan igába hajtom az EDA-t is, gondoltam magabiztosan, miközben szépen lassan telítődni kezdett a szoba.
Jött a szülésznő, megnézni hogy vagyok, az anesztes doktornő, hogy újabb adag fájdalomcsillapítót nyomjon belém és a dokim, hogy megvizsgáljon. Fájás közben vizsgál, hát persze, ez nagyon fáj, ezt valahogy nem tudja elérzésteleníteni a hátamban lévő szurka sem.

Rugdalom az orvost, aki egyre gondterheltebben és egyre alaposabban turkál, és nem értem, miért nem húzza már ki a kezét. Aztán kiderül. Szépen kitágultam, azzal semmi gond, viszont a gyerek feje nem jön lejjebb. Nem ám, mert a kezét a füle mellett a feje fölé tartja és így együtt, a fej meg a kéz már nem fér be a szülőcsatornába.
- Császár? - nézek könnyek között az orvosra, de ő megnyugtat. Negyediknél nincs császár, ne hülyéskedjek, megoldjuk. Nem is lacafacázott tovább, felcsattintott egy újabb gumikesztyűt és elmerült a megoldásban.
- Kezet fogtunk a fiatalemberrel! - kommentálta vidáman az eseményeket, míg én csak azt éreztem, hogy ezt most baromira nem kéne, mert ez most iszonyatosan fáj.
- Most visszaszorítom a baba kezét, néhány fájást meg kell várnunk így, míg annyira lecsúszik, hogy nem tudja visszatenni a kezét - kommentálja a doki a megoldást, én meg kétségbeesetten nézek az anesztes doktornőre, aki megpróbálkozik még egy adag fájdalomcsillapítóval, de közben magyarázza, hogy a gáttájékot nem igazán tudja elérzésteleníteni. Oké, keressünk valamit, ami eltereli a figyelmemet, nézek a hasamra, és figyelem, ahogy hullámzik, formásan, a gyerek minden tagját ki tudom venni a bőrömön keresztül. Nincs már körülötte egy csepp víz sem. Nem tudom, hány fájást vártunk meg, mire a doki megoldottnak becézte a problémát, de nagyon megkönnyebbültem, miután végre közölte, hogy most már beékelődött a fej. Aztán mondott még más, vidám dolgokat is, például, hogy ne izguljak, most már közel a vége, szóljak, ha jön a székelési inger. Jó.

Ürül a szoba, kettesben maradunk L-lel. Egymásba érnek a fájások, iszonyú meleg van, nem kelhetek fel, pedig nagyon szeretnék. Kínomban megesketem L-t, hogy nem lesz több gyerek, és biztatom magam, hogy figyelj, ez még mindig klasszisokkal jobb, mintha nem lenne a hátadban az a zsinór. L sem tétlenkedik, előveszi az örök dilemmát, a hogy fogjuk hívni a kölköt kezdetűt. - Ahogy csak akarod - intem le hagyjálbékén stílusban, viszonylag udvarias szavakkal, L pedig veszi a lapot, és újabb téma helyett inkább a vizespalackot húzza elő. Díjazom az ötletét, egy mosoly is belefér. A gyerek pedig halad, egyre lejjebb érzem, hűha, nagyon gyorsan halad, hoppá, itt az inger is.

- Hozd a dokit! - szólok rá L-re, valahogy az az érzésem, hogy kijön a kölök, mielőtt beérne az orvos, de nem.

A szoba megint tele van, dokin, szülésznőn kesztyű, állítgatják a szülőágyat, majdnem függőleges már, jé, ezt így is lehet? Nyomhatok, ha jön a fájás, és én bele is fekszem a melóba. Rettenetesen feszít, mindent érzek, az utolsó szakaszt tényleg nem sikerült elérzésteleníteni. Nem baj, ha nyomhatok, az már a mennyország, mondtam én mindig, és így is éreztem. Csak legyünk már túl rajta, mind a ketten, épen és egészségesen.

Nem igaz, hogy az EDA-val nem lehet érezni, mikor vagy hogyan kell nyomni. Pontosan tudtam, mindent éreztem, nagyon feszített, viszont nem voltam kimerült, fáradt, az agyam is működött, nem úgy, mint Palkónál, ahol a kitolás már csak a fájdalom furcsa delíriumában telt. Nem, ez egy szép, tudatos "megszülés" volt, kijött a baba feje, megpihentem, aztán szépen kinyomtam a többi részét is, és ott volt Isti, úgy, ahogy mindig is szerettem volna, egészségesen, lilán, forrón, nyekeregve. Háromnegyed egy van, ez nagyon furcsa, eddig mindegyik gyerekem egész órakor született: Lackó éjjel egykor, Mici reggel tízkor, Palkó déli tizenkettőkor. Már most renitens a kölyök.
- Szóval még ráhúztál volna negyed órát? - nevet rám L, látom rajta, hogy nagyon megkönnyebbült, és már lóbálja is a fejtetőig bebugyolált porontyot, akit én még meg sem tudtam fogni a kezeimből lógó zsinórok, vérnyomásmérő és egyéb vacak miatt. Aztán csak megkapom én is egy picit, ismerkedünk, belenézek azokba a gyönyörű, sötét, mély szemekbe, majd Isti balra a mérlegre el, engem pedig megint kezelésbe vesznek. Megszületik a méhlepény, az orvosom még kikapirgál egy kicsit, ölteni nem kell, én vagyok a világ legrugalmasabb nője, hurrá.
 

Kattog a fényképezőgép, L minden szögből megörökíti Istit, akiről kiderül, hogy 3780 gramm és 59 centi, szőke, pihés buksija, és elég nyugis természete van. Miután gyorsan lefutotta sírásból a kötelező köröket, csak szemlélődik szép csendesen, majd rácuppan a mellemre is kicsit, hogy ott aztán édes álomba merüljön.
Mi pedig azonmód vad bulizásba kezdünk, L hamburgert, üdítőt, csokit szerez, telefonálgatunk, vagy csak nézzük az újdonsült kölköt, egymást, boldog-fáradtan, míg aztán eltelik az a varázslatos, kiszabott három óra, és Isti a kollégái közé gördíttetik, én pedig az osztályra kerülök, ahol csendes őrületbe kergetem a szobatársaimat az üres hasam feletti szertelen örvendezésemmel.
 

L meg szalad a másik három gyerekért, akik még nem is tudják, hogy kis családunk öt tagúból hatra bővült, a várva-várt kistestvér végre megszületett. Egy édes, szöszke, pisze orrú kisfiú, kissé komoly névvel, ám annál komolytalanabb méretekkel.

 

Ülünk az asztalnál, én, L, meg a három gyerek és nagy a vígság. Mici horgászul beszél, L bedobja, hogy ő is mond nekem valamit úgy, hogy a gyerekek ne értsék, aztán tölcsérbe gyűrve a tenyerét átküld nekem egy "kutykurutty"-ot az asztal végére. Gurulnak a kölkök, hiszen ezt mindenki érti, békául a kutykurutty az éppen kutykuruttyot jelent, hahaha. És közben repül a tejbegrízes kanál a friss asztalterítőre, Palkó a fejét is bekeni vele, én meg már kezdeném menteni a tányérokat, amikor a kacagós idillbe egy felháborodott hangocska kapcsolódik, valahonnét a hálószobánk felől.

Egy pillanatra mindenki felfigyel, aztán már csak a székekről sietősen lecsúszó gyereksereg trappolását hallani, miközben én átdobom a tányérokat L ölébe, hogy mindenkinél hamarabb érhessek oda. Nem sikerül, mire megérkezem, már alig férek oda a három buksitól. A kiságy alja már egy-két helyen megrepedt, Mici és Palkó is az alsó léceket használják létrának, hogy elérhessék Istit. Istit, akinek még csak ízlelgetjük a nevét, akit még sokszor Palkónak hívunk, akinek hiánya még nem tűnik fel a vacsoraasztalnál és aki szöszke fejével billegve tíz napja létezik, alszik, rotyog, nézelődik, vagy éppen most töretlenül ordít a neki járó tejadagért.

Furcsa volt az elmúlt két hét. Egy igazi érzelmi hullámvasút eufóriával és megkönnyebbüléssel, félelemmel és aggódással, idegességgel és kialvatlansággal, rohanással, kavarással, vidám, minden-mindegy összenézésekkel, foltos, fáradt boldogsággal. Minden perce intenzív volt, minden perce itt van lefényképezve a lelkemben, mert szerettem, mert magával sodort, mert várom a folytatást.

Pedig nehezen indult az a bizonyos csütörtök reggel. Részemről egy fabatkát sem adtam volna azért, hogy én aznap szülni fogok, és mikor az orvosom megvizsgált, még csak meg sem rezzentem a diagnózisra.
- Na! Bő egy ujjnyi! Ha most megrepeszteném a magzatburkot, két óra múlva a kezedben lehetne a gyerek! - nézett rám várakozón, mire én határozottan lecsúsztam a vizsgálószékről.
- Nem tudom, én nem is tudom, tudod valahogy nem tudom, de azt hiszem félek - böktem ki érdekesen a lényeget, miközben bánatosan szemléltem a kőkockákat a lábam előtt. - Nagyon fáradt vagyok, rosszul aludtam (nem, nemcsak, hogy rosszul, de halott babákkal álmodtál, kontráztam belülről), és én most nem hiszem, hogy képes vagyok "erre". - néztem rá a dokira, akin látszott, hogy dereng neki már valami hasonló szitu két évvel ezelőttről, akkor is neki kellett belöknie a szülőszobára, és úgy tűnik, most sem lesz könnyebb dolga.
- Nem sétálhatsz már kinn, így, a 42. hét végén, de pár napot azért még várhatunk, ha nagyon akarod. - Hatalmas kövek gördülnek le a szívemről. - De tudod mit? - folytatta könnyedén - most menjetek el sétálni egyet és egy óra múlva gyere vissza, megnézzük, mi a helyzet. Aztán megbeszéljük, jó lesz így? - kérdezte kedvesen, nekem meg szépen visszaültek a kövek a helyükre, és sejtve már a sztoriban rejlő csavart somfordáltam ki a folyosón kezét tördelő L-hez.
- Mivan? Milesz? - vetette rám magát L reménykedve, én pedig kötelességtudóan vázoltam a helyzetet, miközben kelletlenül vánszorogtam kifelé a harmincfokos reggeli hőségbe. L felvillanyozódva a perspektíváktól programokat javasolt. Először is elmentünk és szereztünk jegeskávét meg kólát, azután pedig elcammogtunk a közeli füvészkertbe, ahol sétálgatást terveztünk, ám végül inkább csak egy padon ülve múlattuk az időt. Volt mivel. A telefon szakadatlanul csöngött, L megállás nélkül beszélgetni próbált velem, én pedig azon agyaltam, hogy hová is parkoltunk a kocsival, mert én most kórház helyett inkább hazamegyek. Ez a szándékom az idő előrehaladtával aztán egyre szilárdabbá vált, el is mondtam L-nek is, aki először csak óvatosan, majd egyre kétségbeesettebb arccal helytelenítette a dolgot, miközben a barátnőim a telefon túlsó végén hahotáztak rajtam. Meg kell mondjam eléggé szemérmetlenül. Ugyan már, értsem meg, hogy nem maradhatok így, értsem meg, hogy a gyereket ki kell szedni onnét, értsem meg, hogy mint terhes nő sajnos lejárt a szavatosságom, mondták, én meg tudtam, hogy igazuk van, de miért pont én vagyok akinek ezt mondják, és miért nem én, aki mondja valakinek? Ez igazságtalanság, fejtettem ki L-nek, aki egyre inkább érezte, hogy gáz van, de ez csak az arcán látszott, a hangszálait hősiesen kímélte.
Aztán a sok telefoncsörgés, a "nyomjad" meg a "látod már a fejét?" sms-ek között egyszer csak felbukkant az orvosom neve a kijelzőn. Felvettem.
- Hol vagytok? - kérdezte olyan hangon, mint akit nem lepne meg, ha azt mondanám, most hagytuk el Pestet, így aztán talán őt lepte meg a legjobban a válaszom, miszerint már éppen úton vagyunk visszafelé.
Bontottuk a vonalat, és akkor már tudtam, hogy tényleg szülni fogok. Aznap fogok szülni, bár kedvem az nincs hozzá, és fáradt is vagyok, igen, de mikor lesz hozzá kedvem és mikor nem leszek fáradt? Mély levegő, relax. Oké, akkor szüljünk!
Ez lett a szlogen, ezt mantrázva trappoltam be a szülőszobákhoz, és már meg sem lepett, hogy az orvos derülten két ujjnyit diagnosztizált, lejjebb csúszott buksival, két óra múlva kézben tartott párolgó, puha, gyönyörű gyerekkel.
L a kofferért szaladt, aztán az iratokat intézni, engem pedig széles mozdulatokkal beteregettek a hármas számú szülőszobába. Ezt a helyiséget emlékeim szerint még nem teszteltem, a többi szobához képest picike volt, és nagyon meleg. Kaptam egy tündéri, fiatal szülésznőt is, valamint egy branült a kezembe kétféle infúzióval, vízzel és oxitocinnal. Majd, miután határozottan bejelentettem az igényemet az EDA-ra, egy nagyon kedves doktornő is megjelent az ágyamnál, hogy elmondja a részleteket. Ezek szerint csak három perces erős fájásoknál kötik be az EDA-t, mert indított szülésnél az azonnali bekötés leállítja a fájásokat és nem tágul a méhszáj. Kapok egy érzéstelenítőt, majd utána jön a hosszú tű, akkor mozdulni sem szabad. Zsibbadni fogok, de fogom tudni mozgatni a lábam, olyan érzés lesz, mint amikor a fogászaton zsibbasztanak el egy tömés erejéig.
Rábólintottam, a doktornő meg még lelkesen elmesélte, hogy ő mindkét gyerekét EDA-val szülte, és mindenkinek csak javasolni tudja. Remélem én is csak javasolni tudom majd, gondoltam magamban, közben a dokimat nézem, aki komótosan kesztyűt húz, majd egy éktelen hosszú tűvel lavíroz felém. Burkot repeszt, hát persze, utálom, mindig ez van. Keresek a plafonon egy érdekes foltot, és megpróbálom elképzelni, hogy deréktól lefelé nem létezem. Aztán kicsit meglepődöm, mint mindig, mert őszintén szólva a művelet gyakorlati része nem annyira vészes, mint a vizuális oldala. Közben persze van lelkierőm elküldeni L-t melegebb éghajlatra, mert nem átallja felvenni a telefonját, hogy a kivitelezővel csacsogjon a fűtésszerelésről, miközben nekem enyhe fájásaim vannak, és a gyerek burkát bökdösik. L egy kicsit pirul aztán a folyosóra távozik, majd visszatérve látványosan kinyomja a mobilt, belőlem folyik a víz és CD-t válogatok. Semmi jó zene, erre nem gondoltunk, pedig milyen jól esne egy kis Chemical Brothers, elzsongatna a monotóniájával, mert most már fáj, egyre jobban és erősebben fáj. Ötpercesek, aztán hirtelen három percesek, doki jön, vizsgál, tágulok, jöhet az EDA. Akkor már erősen markolászom a kis fából készült támaszkodót, felállni nem engednek, járkálnom nem lehet, mert a 42 hét után már veszélyeztetett terhesnek számítok, lóbálja az ujját szülésznőm szigorúan, CTG-re kötve kell vajúdnom.

- Óóóó, én nem az a fajta nő vagyok, akit a protokoll ismer! - próbáltam győzködni a személyi szülésznőmet. - Én csak akkor nem szülöm meg a bennem lévő jól fejlett, négykilós kölköt egy az egyben, épen és egészségesen, ha átmegy rajtam a villamos -  nyöszörögtem magabiztosan, de a szülésznőt ez sem hatotta meg. Igazgatta rajtam a CTG-t, a branült, ami minden moccanásra azonnal leállt és sikoltozni kezdett, bennem meg kezdett elszakadni a cérna, mert azért azt ne várja már el tőlem senki, hogy mozdulatlanul vajúdjak, ám ekkor megjelent az anesztes doktornő és bíztatóan matatni kezdett a gerincem környékén. Közben elém toltak egy halom papírt is, aláírni. Persze, bármit, csak gyorsan, gondoltam és ott helyben aláírtam mindent, miközben a férjem többször is hangosan megérdeklődte, hogy tudom-e, hogy most mit írtam alá? No és most? Meg most?
Hát nem mindegy? Förmedtem rá, jöhet a halálos ítéletem is, tökre nem érdekel, csak döfjék a hátam.

Akkor már inkább csak kétpercesek voltak a fájások, de ez még elég volt, két fájásszünet alatt sikerült belémnyomni az EDA-t, pár perc múlva már a hatását is éreztem. Nagyon de nagyon jó volt. Maga a beavatkozás kis fájdalommal járt, épp csak az érzéstelenítő beadását éreztem, utána pedig csak nyomást, hidegséget, zsibbadást.

Érdekes dolog ez az EDA. Most már értem, miért mondják azt, hogy elérzéstelenít, mégis érzed, pontosan tudod, hol tart a szülés, mikor jön a kitolás. Az EDA megszünteti az elviselhetetlen, görcsös fájdalmat, viszont meghagyja azt a - sokszor éppen olyan elviselhetetlen - rettenetes feszítő érzést, ami a terhesség alatti keményedéshez hasonlít leginkább, csak sokkalta erősebb. Így amikor jött a feszítő érzés, tudtam, hogy fájásom van, viszont nem éreztem késztetést arra, hogy letépjem L köpenyét, vagy esetleg a fejét, éppen milyen hangulatban vagyok.


Folyt. köv.

Kedves Közönség!

Egy immár négy gyerekes anya keresi a kegyeiteket így hajnali egy óra tájban egy nyekergő és három - egyelőre alvó - másik gyerek társaságában. Van egy férj is valahol, de ő nem számít, jelenleg a számítógép ölelő karjaiban keresi a menedéket, így rövid leszek, de ígérem, holnap visszatérek. Hosszan és kimerítően.

Addig pedig hadd rebegjek egy meghatott, régen esedékes, ezer hálás köszönömöt minden kedves jókívánságért, drukkért, figyelemért, türelemért amit Tőletek, olvasóktól kaptunk!

Panzej

Bréking: Fiunk István ma, a koradélutáni órákban megszületett. 3780 gramm, 59 cm. A baba, úgy tűnik, egyelőre jól érzi magát a Föld nevű bolygón, a mama pedig "a világ legboldogabb nője". Hosszú séta után, indítással, bő 2 óra alatt lett meg a gyerkőc, a részleteket majd az illetékesebbek megosztják. (Kép lesz!) - Panzejbá

Brékóbrékó, megint itt van az a nő, tudjátok, amelyik sosem szül meg, az.

És nem mond senkinek sem újdonságot azzal, hogy még mindig nem szült meg, nem, pedig kipróbált pár dolgot a hosszúra nyúlt listából, amit felhalmoztatok neki, na jó, a bábakoktélt azért nem merte.

Szóval most már sok minden nem maradt hátra, még egy éjszakája van a fiatalembernek, hogy meggondolja magát, mert holnap reggel nyolckor a hatalmas asszony bemasírozik a klinikára és több, mint valószínű, hogy egy fincsi burokrepesztéssel kikapják belőle a gyereket.

Drukkokat várunk ezerrel.

Vége!

Ma reggel, mikor megint fitten és üdén magamhoz tértem, tekintve, hogy a gyerekek megint egy éjszakát a nagyszülőknél ficánkoltak, arra gondoltam, akár szülhetnék is egyet. 

Most ezzel a tudattal járkálok, szuggerálom magam, egy ma esti szülés olyan hendi lenne, még az is lehet, hogy Lackó pénteki ballagására már kijöhetnék a kórházból. Kérek mindenkit, hogy akinek van praktikája indításhoz, bevált módszere, varázsigéje, írja meg nekem, most majd szép lassan mindent kipróbálok. Az alkohol egyelőre nem használ, tegnap két kupica tojáslikőrt is magamba döntöttem, de az enyhén illuminált állapoton kívül semmi egyéb nem jött össze.

Ám volt egy másik szélsőséges gondolatom is ma reggel, mégpedig az, hogy holnap elmegyek és veszek egy csomó új terhesruhát. Lehet ugyanis, hogy ezentúl ilyenekben fogok járni. Mindörökkön-örökké. 

- Szia, nem te vagy Panzej véletlenül?

- De igen, szia!

- Palkóról rád ismertem! Nagyon szerettem a Palkónaplót!

Blablabla, blablabla.

- És benned kit tisztelhetek?

- Nem sokat kommenteltem. Szálkásgerenda vagyok.

Szóval Panzej és Szálkásgerenda. Ez a virtuális élet sava-borsa a valóságban.

Az ilyen találkozók után mindig kedvem támad beizzítani Palkó naplóját.

Üssön le valaki, de nagyon gyorsan. 

Szülés videókat nézek.

Igen, ahelyett, hogy aludnék, itt paráztatom magam és együtt nyomok a szülő nőkkel.

Egyelőre még mindig csak így, monitor előtt.

Mennyivel életszerűbb L, aki Wankel-motoros versenyautókat figyel kiguvadt szemekkel, csutkára hangosítva a surroundot a nappaliban. 

Tulajdonképp az egész olyan életszerű. Péntek este, mindenki a saját monitorjára varrva, néha skype-on értekezve a fontosabb részekről. Én az Úristen, hogy jött ki a gyerek feje, ő pedig az atyavilág, hogy vette be a kanyart-ról.

Nem, azért azt én sem gondolom, hogy ez egy tökéletes este.

Tessék, megint rossz anya vagyok, a negyedik kölökre való nagy várakozásban csak az elsőről szóló fontos hírek sikkadnak el, márpedig Lackó vasárnapi úszása azért egy rövid posztot megér.

Mert az úszóbajnok idén is aratott, mindkét számban, amiben elindult, vagyis háton egy bronzot gyűjtöttünk, mellen pedig egy ezüstöt. És ugyan az arany idén más nyakában fityegett, Lackó nem volt elégedetlen, mint egy kis katona, olyan fegyelmezetten csinálta végig a futamokat, mi pedig rekedtre ordítottuk magunkat szurkolás közben és azon sem csodálkoztam volna, ha ott helyben megszülök az izgalomtól. Nem csodálkoztam volna. Akkor még. 

Most meg már... Nincsenek illúzióim. A terhesség nálam már alap. De legalább van egy ügyes nagy fiam. Aki nemrég még milyen kis pici volt, most meg már úszóversenyen indul. Maholnap majd meg a Nobel-díját veszi át. Ugye.

Hiába, no, az idő nem áll meg. És Lackó ma már nem cipelte be az óvodába az érmeket, mint az elmúlt két napban. 

Jöhetnek az új kihívások.

Semmi, semmi, semmi. A kölök úgy ficánkolt a CTG-n, hogy szinte értékelhetetlen lett az eredmény. Az orvos is gyorsan végzett velem és minden változatlan felkiáltással visszatapsolt csütörtökre. Így most csak ezen a héten háromszor lát vendégül a fehér köpenyes társaság, mert pénteken is CTG.

Hogy én ezt hogy unom, Istenem...

Már napok óta mindenki velem álmodik. Apósom azt álmodta, hogy megszültem, és Imre lett. Pót-keresztmamám kusza álmából felébredve éppenséggel nem tudta, hogy most a negyedik gyerek mellé várom az ötödiket, vagy az ötödik mellé a hatodikat? Szerencsére volt, aki felvilágosítsa, hogy ez még csak a negyedik, az ötödiket pedig, pláne a hatodikat inkább ne is említse előttem. Aztán persze csak eljutott a fülembe, de én már nem mondok semmit, nézzük csak meg, hogy ez a negyedik mekkora fejrázás eredménye lett. És persze mindenki felhív, sms-t küld, emailt ír, hogy ugye megszültem már, mert ők épp most gondoltak rám, épp azt álmodták, és van egy olyan megérzésük, hogy.

Hát nem. Bár körülöttem sűrűn csapkodnak a babák, és lassan minden kismama lapos hassal tologatja a babáját a játszótéren, én egyben vagyok, sőt, mi több, szigorúan zárt méhszájjal, jó magasan fekvő gyerkőccel.

Pedig én is kisakkoztam már magamban, vártam a frontokat, a hónap utolsó napját, hiszen mindkét fiam hónap utolsó napján, kerek órakor született, de hiába. Mára vagyok kiírva, a gyerek fejvégűből visszafordult farosba, vígan ficánkol, én meg már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szülni akarok-e. Mert a dokim szerint ez a gyerek sem kisebb, mint a többi, de mivel negyedik, hát ne izguljak, kijön ő farosan is. Ha meg mégsem akar magától, hát ott a szike, hű de boldog lettem. Egyik lehetőség sem önt el mérhetetlen lelkesedéssel, ahogy az egyszerű fejvégű, kitolom és kész is elborzasztott egészen eddig a hírig. Ám most hirtelen minden megváltozott, és komolyan, el sem tudnék képzelni nagyobb boldogságot, mint egy beforduló, kifelé kívánkozó Félgyerkőcöt.

De nemcsak a szülés tart minket izgalomban. Folyamatosan keressük az új autónkat, miközben bánatosan nézegetjük a régi imádottat, felújítunk, különórákra járunk, bár ez utóbbiak lassan, szépen lezárulnak. Holnap például Lackó úszóversenyével két különóra hetente megint kilőve, kevesebb rohangálás, szervezés, bonyodalom.

Közben pedig csordogálnak a hétköznapok, több, kevesebb sikerrel, én örökké álmos vagyok, vizes a lábam, a kezeim, trappolok az utcán akár egy mamut, szép lassan, és várom a keddet, mert akkor megyek megint a dokimhoz, aki most óvatosan a klinikára rendelt. Én meg inkább meg sem kérdezem, hogy miért is. Legalább addig ne stresszeljem magam. Amúgy is van miért, ugyanis mióta beállítottuk a hálóba a kiságyat, Palkó teljes alvófelszerelésével abban üldögél, kora reggeltől késő estig amikor csak teheti. Hallgatja a kis forgó zenéjét, nosztalgiázik, én meg tördelem a kezem, hogy mi lesz majd, ha az öcsi belekerül egyszer, Palkó ki fog borulni, az biztos, mi meg majd megint szívunk, hiába sosem lesz egyszerűbb az élet.

Szóval kedd délután, ez nekem az új horizont, pedig a ma is jó lenne, tekintve, hogy a gyerkőcök a nagymamánál sorakoznak megint, aki nagyon aranyosan lenyúlta őket tegnap, így most viszonylag kipihenten vághatnék neki a végső vágtának. Hiú remény. Ezt is túlhordom, akárcsak a többit. De legalább holnap még szurkolhatok Lackónak a versenyen.

És ez egy olyan ajándék, amit azért nem árt megbecsülni.

Jön a hidegfront, kacsint rám tegnap óta minden utamba akadó ismerős, aztán csodálkoznak, hogy miért nem vagyok boldog a hírtől. Hiszen az köztudott, hogy a frontok kirobbantják a babákat, néznek rám biztatóan, én meg csak legyintek. Kackackac. Frontok, ugyan már. Belőlem majd csak a doki, a 42. héten, piszkálással, burokrepesztéssel, utálom.

És egyébként is. Felejtsen el minket az a hidegfront, már három napja meg van tiltva a gyerkőcnek, hogy ma kidugja az orrát. Végre ugyanis van egy szabad esténk, a kölkök vidáman viháncolnak a nagymamánál, mi pedig elmentünk KETTESBEN az új lakásba lecsekkolni a felújítást, utána kenyérlángost ettünk KETTESBEN egy kis vendéglőben, KETTESBEN nyugisan bevásároltunk, és sokat, nagyon sokat beszélgettünk. KETTESBEN.

Kellenek ezek a kettesben töltött esték, és kellenek ezek a felnőtt, házon kívüli  beszélgetések. Most például ennek köszönhetően lehet, hogy vége a szerencsétlenkedésnek, és mégiscsak lesz neve Félgyerkőcnek. Persze a végeredmény egyelőre titkos, és még akár változhat is, ez egy hatalmas bréking az elmúlt hónapok dilemmái után. Egyre jobban alakul a kép a fejemben.

Mintha már az arcát is látnám.

Kicsit idegesít, hogy ma többen, többször is rádöbbentettek arra, már nincs két hetem a szülésig. És mindenki olyan értetlenül néz rám, hogy mit virgonckodom én itt meg ott, hitetlenkedve lestek, hogy megjelentem Palkóval és Micivel Mici balett-nyílt óráján, és nem érti senki, hogy hogy ülhetek még volán mögé, hogyan cipelhetem le meg fel Palkót a másodikra, a többi, kevésbé látványos napi meló elvégzését már nem is emlegetve.

Ők rajtam, én meg a két heten vagyok megdöbbenve. Komolyan. Én és a szülés, az még nem lehet, itt valami tévedés van, kérem szépen. És bár igaz, hogy keményedek rendesen, nehéz a hasam, vizes a lábam, az ujjaim mint a virslik, de mégis, a napi rohanásban egyszerűen nem érek rá ezekkel a tünetekkel foglalkozni, és azt hiszem, én lennék a legjobban megdöbbenve, ha egyszer csak alám toccsanna a magzatvíz. Megszoktam már a folyton hullámzó, hatalmas pocakomat, az állandó sajgást a hasam alján és el sem tudom képzelni, milyen lenne ezek nélkül az élet. Vagy inkább, hogy milyen lenne az élet nélkülem? Mert azt sem én, sem L nem tudjuk elképzelni, hogy kivonom magam a forgalomból, akárcsak arra a három-négy kórházi napra sem, hiszen zajlik a felújítás, vannak még különórák, nemsokára itt van Lackó úszóversenye, bőrönd sehol, az előkészületek pedig megálltak egy mosógép-dobnyi kimosott, kivasalt babaruhánál.

Szóval nekem még legalább három hét kellene, de inkább négy, mondom a főnöknek, mire a dokim már csak szelíden megingatja a fejét. Tizedikéig biztosan meglesz az a baba, közli velem óvatosan de ellentmondást nem tűrően, én meg nem szólok semmit.

Mert amire gondolok, azt azért mégsem árulhatom el neki. Nevezetesen azt, hogy akkor úgy néz ki, én leszek az első nő a praxisában, aki ellógja a saját szülését.

Elővettem és kimostam, kivasaltam a kimosva, kivasalva eltett, élére hajtogatott  babaruhákat.

Mindezt azért, mert a többi gyereknél is pontosan ugyanezt csináltam. Ne szenvedjen hátrányt ez a negyedik gyerkőc sem.

Barátnőm szerint nem tanulok, ő már a második kölöktől szigorúan csak bodykat vasal.

Én mindent vasalni fogok, továbbra is, ezt már most borítékolom.

Tudom, tudom, nem vagyok normális.

Segítsééég!! Állítsátok meg Panzej-anyut!!!!

Lányom van. Lányom, aki kora reggel, mikor az ajtóban gyűlünk, kollektív lakáselhagyásra, és mindenki késésben van, valahol elbújva szöszmötöl.

- Mici, hol vagy? - süvítek végig a lakáson, mire nyugodtan, tisztán csipog vissza a kis donald kacsa-hang:

- Mindjárt megyek mami, egy pillanat! Mindjárt elkészülök!

Aztán kisvártatva meg is érkezik, gyanúsan keretezett szájjal. Pedig ma nem jutott eszébe a ketchup a reggelinél, röppen át a fejemen naivan, aztán a villámgyors távozásból rögtön leesik a tantusz.

- Gyere csak vissza! - kiáltok utána, de már későn. Csak a lifegő copfokat látom, kapok még egy kaján vigyort, de a kisasszony füle természetesen már az utcán jár, nem az első lépcsőfordulóban, nyilván ezért nem hallja, hogy utána szólok. Bosszúsan csapom be az ajtót és robogok a fürdőszobába, ahol a szétdobált rúzsok közt viszonylag megnyugodva konstatálom, hogy megtalálta a saját kis színezett szájfényét. Vagyis nem kell tartósan keretezett gyönyörű ajkaktól tartani.

Annál inkább a jövőtől. Mert ugyan csak négy éves a csitri, néha mégis elhűlök azon, micsoda nőci már most.

- Nagymama, te fodrásznál voltál? - Anyósom tócsába olvad a gyönyörűségtől.

- Mami, ma megint ugyanaz a felső van rajtad! - Szégyellem magam, úgy látszik ciki vagyok

- Mami, ugye megint vékony leszel, ha kijön a kisbaba? Én nem akarom, hogy vastag legyél! - Köpni-nyelni nem tudok.

- Menjünk, csináljunk lánynapot, és vásároljunk ékszereket! - És ne felejtsünk el előtte bankot rabolni.

- Milyen szép vékony, csillogós harisnya! Én is ilyet szeretnék! - Persze, hogy ott haljon hősi halált seperc alatt az oviudvaron...

És a legnagyobb büntetés, ha egy nap nem húzhat szoknyát, és a legnagyobb ünnep, amikor kopogós lakkcipőben mehet zsúrra. Azon meg már tényleg csak jól szórakozunk, amikor suttyomban, alvásidőben kilopódzik a fürdőszobába körmöt festeni, összekenve nemcsak a kis ujjait, de minden egyebet is maga körül, és mikor rajtakapom, ökölbe szorított kézzel menekül a lakás legtúlsó felébe, megadva a kegyelemdöfést a frissen kikent körmöknek. De persze sztorija van a szemhéjfestéktől csillogó pofiknak, az erőteljesen illatozó ruházatnak, a cipősszekrény elé tolt kisszéknek, alatta a szétdobált magassarkúkkal, a papitól kikunyizott rettenetes eperillatú samponnak és kézkrémnek, a csillogós habfürdőnek, hogy csak egy pár dolgot ragadjak ki a kis rózsaszín hétköznapokból.

Amik nélkül olyan sivár lenne az élet.

Mostanában egész jó éjszakáim voltak, talán ezért nem visel meg annyira ez a mai nem alvás. Az, hogy rettenetesen aludtam, egyáltalán nem fedi a valóságot, mert úgy általánosságban sem mondhatom azt, hogy aludtam. De ki is tudott volna egy állandóan helyezkedő kölökkel a hasában aludni, aki olyan vetődéseket produkált az egyre szűkülő odújában, mint a farkas hasában egy megtermett nagymama. És persze Piroska.

A nagy helyezkedés eredményeképp azonban a bordáim mintha felszabadultabban emelkednének meg süllyednének, azon morfondírozom, hogy talán-talán befordult a kölök a helyére, ami annál is üdvösebb volna, mert a dokimat még Palkó négy kilója sem akarta eltántorítani a faros szüléstől, amibe viszont én biztosan belepusztultam volna. Persze biztosat majd csak az ultrahang fog mutatni, amit a dokim meg is csinálna, ha elcaplatnék hozzá, hát, talán majd a jövő héten. Jövő hétre már beiktatok egy CTG-t is, ne morogjon az egészségügyi személyzet, így is ellógtam már cukorterheléstől kezdve orvosi viziteken és ultrahangon át jó pár vizsgálatot, a védőnőt nem is említve. Egyszerűen sem időm, sem energiám, passz. Mindig elképedek egyébként, hogy mennyire betegségként kezelik itthon a terhességet, ha a protokollon múlna, én minden héten orvoshoz, védőnőhöz, rendelőintézetbe, kórházba járnék.

Nem tudok.

Ma például az oviban van dolgom, anyák napi műsorra megyek, nagy csomag zsepivel a táskámban. És hála a hormonoknak, már a villamoson odafelé megkezdem a bömbölést.