Adva van a szerda, a hat külföldi vendég, a fáradt kismama, az üres hűtő, és a kívánság, hogy legyen valami könnyű, magyaros, meleg, előre elkészíthető vacsora.

Tudom, tudom, hogy későn szólok, de ha van ötlet, vissza ne fogjátok magatokat!! Légysziii!!

Már akkor súlyos gyanút fogtam, mikor Palkó nem kapott két kézzel a kakaó után, és nem hörpintette ki egy hajtásra úgy a bögréjét, hogy a mohóságtól egy vékony piros csík maradjon a homlokán. Nem, Palkó alig evett pár falatot, a kakaót pedig lagymatagon átvette, csak úgy szívességből, majd két korty után visszaadta, és úgy öt perc elteltével bágyadtan nyöszörögve elkezdett hányni.

Először engem hányt végig, jó alaposan, meg a fotelt, amiben üldögéltünk, majd a konyhát, a fürdőt, később az ágyát meg a nagyszobát. Aztán hozzámbújt, elaludt a vállamon, én meg kibéleltem a kanapét a nappaliban, és leraktam kimerült gyerekemet aludni. Nem is mozdította meg a kókuszdió fejét két órán keresztül, míg én kellő mennyiségű csokoládéval bekuksoltam a hálóba, nehogy megtörjem a varázst. Aztán egyszer csak, úgy déli fél kettő körül csak megreccsent a parketta, és rövid toporgást követően egy nagyon szilárd léptekkel közelítő Palkó tűnt fel az ajtóban. Komoly képpel végignézett rajtam, majd belemászott az ölembe, magától értetődő arccal kivette a kezemből az aktuális csokoládémból hátralévő darabot, és mire én felocsúdtam volna, már le is nyomta a torkán a drága.

Nem sokkal később Palkót egy felelőtlenül elölhagyott szalonnakockás zacskó társaságában leltem meg a konyhapult előtt üldögélve, azért ott, mert oda rántotta le magának a tápot az én szegény, hányós beteg gyerekem, akinek természetesen a szája és kövér kis mancsai is tele voltak tömve szalonnakockával.

Ezek után már gondolom már senkit nem lep meg, hogy a szegény beteg kölök hurkát és kolbászt evett vacsorára, és köszöni szépen, azóta is jól van, pedig mindez még pénteken történt, tehát lett volna ideje kitaccsolni a cuccokat éppen elég. De nem, megtartott szépen mindent magának.

A kölkök az utolsó pillanatig rosszalkodtak. Fütyültek arra, hogy figyel-e a Mikulás, leselkedik-e a krampusz és csak akkor mutattak némi szófogadó attitűdöt, amikor ágyba söpörtük őket. Első szóra, izgatottan bebújtak a paplan alá, és ugyan Mici még megjelent párszor pisilni, kakilni meg "hányni", elég hamar elaludtak.

Valószínű hozzánk csak és ebben a pillanatban nézhetett be a Miki, és az is valószínű, hogy nagyon megtéveszthette a három csodálatosan szuszmákoló, álmukban mindig jó gyerek. Mert reggel az ablak tele volt, és a kép már a délutáni állapotokat mutatja, vagyis úgy harmada a csokinak már eltűnt reggelire ebédre meg vacsorára. Mert hogy természetesen ezek mennek most, és Palkónak, aki a legnehezebb eset, nagyon nehéz megmagyarázni, hogy nem haraphat bele minden útjába kerülő csokinak, és nem lehet éjjel-nappal csokit enni, mert mindenütt azokat látja, csomagolva, félig elmajszolva, leejtve.

És egyáltalán, minden gyerek ferdén néz ránk, mikor elmondjuk L-lel, hogy na most már nincs több csoki, este pláne nem szabad, mert éjszaka falkában járnak a fognyűvők, aztán otthagyjuk az esti film közben elmajszolt tábla maradványait, amivel már reggel hatkor az ágyunkban ül a két nagyobb, hogy akkor most mondjuk el szépen, hogy is van ez?

Ez az egyik legrosszabb dolog, ami történik velem mostanában. Hogy nem bírok aludni éjszakánként. És nem azért, mert előző nap olyan szénné aludtam magam, ó, nem. Lótottam-futottam egész nap. Csak egyszerűen annyira nyomasztanak bizonyos dolgok, amik ilyenkor, az éjszaka sötétjében szépen előbújnak a sarokból, belemásznak az agyamba, idegesítve, megoldást keresve, hogy végleg elszáll az álmom, bosszús leszek, aztán meg megbánom, és végül magamban keresem a hibát. Mert én azért biztosan rosszabb vagyok, az én lelkem százszor sötétebb, hát hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit megítéljek.

És időbe telik lassan leépíteni, időbe telik, hogy felfogjam végre, bizonyos hozzám közelálló emberek teljesen elfogultan viselkednek velem szemben, és ha megfeszülök sem fogják látni, sőt, emlékezni sem fognak rá, hogy valaha megfeszültem, mert az én gondjaim mindig elenyészőek maradnak, az én problémáim mindig nevetségesek, akkor is, ha sír a lelkem, akkor is, ha már segítségre nem is, csak egy kis megértésre vágyom.

Nem értik, nem tudják, hogy mit jelentenek bizonyos soha be nem gyógyuló sebek, és csak viszonyítani tudnak, meg méricskélni, de azt sem úgy, hogy igazából felfognák valaha, hogy mi is volt nekem a mérleg serpenyőjében.

És mikor mindezt végiggondolom, és jól felhúzom magam, akkor átcsapok lelkifurdalásba, hogy a továbbiakban azért hánykolódjak, hogy ugyan már, miért nem foglalkozom inkább a saját dolgaimmal? Miért kell nekem mindig az igazságomat keresgélni? Mit számít ez olyanoktól, akik a konkrét helyzet közelébe sem merészkedtek, nemhogy bármi tettek volna?

Minek bólogatok itt magamban bezzegelve, hogy azér' más is magába nézhetne, nem mindig csak én? Mitől lesz nekem attól jobb? És egyáltalán, mit nyom a latban, hogy mit gondolnak rólam, vagy mit nem?

Nekem tulajdonképpen csak négy másik ember véleményére kellene adnom. Csak rájuk kellene figyelnem. És ha ők elismernek, ha ők velem éreznek, amikor szükségem van rá, akkor ki nem tojja le a többit?

Lassan aztán megtalálom a kulcsot. Eljutok addig, hogy nem lehet, sőt, nem is szabad mindenkinek megfelelni. És hogy sok esetben bizony szerencse, hogy nincs abszolút igazság a földön. Mert ki tudja, akkor hol lennék már én.

És ez csak az egyik tanulság. A másikat majd levonom holnap.

Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy nem ússzátok meg.

Íme a rejtélyes honfoglaló, aki egyesek szerint fiú, mások szerint lány, de mindegy, is, mert az egyik azért egészen biztosan stimmel:

Alszom, alszom, alszom. Amikor csak tudok, akkor is, ha nem akarok, alszom. Nem tudom, mikor lesz ennek az álomkórnak vége, de az biztos, hogy a tél nem segít. Kábé délig fitt vagyok, aztán jön az ebéd, Palkó fekszik, én is dőlök, és már sötét van, mire kifeszegetem a szemem. Palkó nyüszög, én alig élek, de kikúszom az ágyból, kiszabadítom a kölyköt, aztán valahogy folyik tovább a nap, vagy oviba rohanással, vagy úszócucc pakolással és Micivonszolással, majd hazaeséssel, öklendezéssel, este nyolckor ágyba kúszással és fekvéssel. Mert csak így tudom magamban tartani a kaját, mert aludnom kell, mert álmos vagyok.

Ez a 12. hét. Most már lassan magamhoz kell térnem, talpra kell állnom, vége kell legyen ennek az utálatos első trimeszternek, meg a rossz híreknek amelyek mostanában pesti Niagaraként öntik el a telefonomat. Hogy a barátnőmet kirúgták, hogy a másik rákos, 32 évesen, és túl a kemón most éppen sugarakat kap, és van, aki a házassága miatt kapkod, és van, akit az anyagiak nyomnak, méghozzá kegyetlenül.

Minden mindegy, csak egészség legyen, sóhajt az egyik, örülj, hogy a férjed jól keres, mondja a másik, de jó neked, olyan szép családod van, mondja a harmadik, te csak ne törődj semmivel, csináld a magad dolgát, mondja a negyedik.

Én meg alszom, amennyit csak tudok, a telefonom pedig némára állítva. Sokszor el is felejtkezem arról, hogy visszakapcsoljam. Legalábbis magamnak így magyarázgatom.

Ma megjártam a mérőnénit. Rettenetes volt. Több mint fél órát ültem nála Palkóval, és még kiskönyvet sem kaptam, mert nem vittem hozzá kérvényt az orvosomtól. Palkó a végén már a földön fetrengett, gondolatban én is csatlakoztam hozzá.

A védőnő, miután azért a súlyomat lemérte és beírta a majdani kiskönyvembe, közölte, hogy azért a vérnyomásomat majd inkább a következő alkalommal méri, amikor már meglesz a hivatalos kérvény, és végre oda is adhatja a kiskönyvet. Bátortalan kérdésemre, hogy mi lenne, ha utólag hoznám azt a babérkoszorúkkal ékesített alázatos kérelmet, csak felháborodottan mutogatta nekem a szerinte erre vonatkozó rubrikát, ami arról érdeklődött, hogy hány hetes a gyerek. Hogy ő most mégis mit írjon ide, kérdezte diadalmasan mérőnéni, én meg, mivel nem értettem az összefüggéseket, inkább csendben és bűnbánóan hallgattam. Majd, hogy még kuszább legyen a dolog, mérőnéni rákérdezett, mégis, mit gondolok, hány hetes lehet a gyerek? Tíz, böktem ki határozottan, amit aztán haloványan be is vésett a fent említett, különös jelenséggel bíró rubrikába. No de azért a kiskönyvet oda nem adta volna, neeem. Csupa következetesség a hölgy. Önmagához hűen, félórás semmitmondó kíntatás után aztán végre elbocsátott. Alig hittem el.

Rövid szünet következett, hazarohanás, ebéd, gyerekfektetés, majd jött a délután, meg az orvos, amit pedig már fel is adtam, mert nagyon úgy nézett ki, hogy nem lesz aki Palkózzon egy kicsit, amíg én a rendelőben vagyok. Végül lett, én meg szembesültem Vele, akinek még neve ugyan nincs, viszont van kezecskéje, lábacskái, aranyos pofija, és nagyon mozgékony. Betöltött tizenegyedik hét, mondta a doki, én meg úgy elnézegettem, hogy hát itt ez a híres, tulajdonképpen egész kis cuki, egészen pörfikt, és persze nem csak azért, mert ő lesz az én kisbabám..

Régi igazság, hogy a kölkök megmondják a frankót.

Állunk ma Micivel az öltözőben, rángatom le róla a ruhát, már elkezdődött az úszás, siessünk, siessünk. Mellettünk egy felöltözés zajlik, komótosan, még beszélgetni is van idő.

Gyerek: - Anyu, mikor megyünk a mérőnénihez? - Anya egy pillanatra paffá lesz, aztán röhögni kezd: - Holnap, Tomaj, holnap reggel megyünk a védőnénihez..

Összenézünk anyával, és ráz minket a röhögés. Hiába, megfogta a lényeget a kölök.

Az az igazság, hogy sosem voltam natúranya. Nem kaptam be magától értetődően a gyerek szétcsócsált falatmaradványát, nem ittam a kis tengeralattjárókkal teleeregetett gyerekvízből, utálom a pelenkázást, fenéktörlést, és teljesen rosszul vagyok amikor valaki lenyalja a kölök után a cumit.

Ehhez képest a férjem ma egy szál vécépapírral fedett tenyérrel halászgatta a kakit Palkó után a fürdőkádból, és amikor én ennek hallatára menekülésre fogtam a dolgot, csak jött utánam értetlenkedő arccal, hogy dehát nehogy már megijedjek egy kis aranyos Palkó-kakitól.

Most meg csak nézem, ahogy a nemrég még kakás kezével jön megy és összefogdos mindent a lakásban, és hiába sikálta meg hatvanszor, én nem tudok elvonatkoztatni, miközben tudom, a hiba persze az én készülékemben van. L pedig bátor és hős.

Csak úgy fortyognak az üstök a tűzhelyen, van bennük varjúháj, galambvér, akasztott ember körme, és persze az elmaradhatatlan "mindenféle gyökerek". Állok felettük, néha megvakarom az orromon növekvő bibircsókot, és azon morfondírozom, hogy létezik-e elektroszmog. Felfedeztük ugyanis, hogy nem messze a házunktól egy toronyház tetején három hatalmas adó-vevő torony magasodik, az egyik rádiós, a másik mobiltelefon-átjászó, a harmadikat nem ismerjük.

Körbenéztem a neten, a vélemények természetesen a két pólus, a hülyeség meg a káros sugárzás között valahol a szélsőségekben oszlanak. Mit gondoltok, én merre oszoljak?

Két napja egész jól vagyok. Itt-ott hányinger, de no hányás, jobb közérzet, még mindig lapos "pocak", de azért az emelgetés már kellemetlen, néha meg is fájdul tőle a hasam. Tegnap éjjel álmomban már szültem is, és amikor reggel felkelek, már nem úgy kelek, hogy jaj, mi is az a nagy probléma, ami miatt parázni kell? Hanem úgy, hogy nna, jön az újabb terhes nap, hová is megyünk ma a krambóval?

Ma egyébként fél napig Tom és Jerryt néztünk hármasban Palkóval a gyerekrendelőben, bár Palkó leginkább csak szomorkásan lógatta magát a karomban, vagy aludt, és csak úgy tüzelt a láztól. Két napja ilyen szegénykém, ma bevittem, mert panaszosan sírdogált, hogy nincs-e a fülével valami. Két és fél óra üldögélés után kiderült, hogy szerencsére nincs, viszont kaptunk spéci orrcseppet, vettem lázcsillapítókat is, és milyen jó, hogy kúpot, mert Palkó délután már a taccsot is kidobta. Egy kis Pokol Tüze is volt benne.

Klassz lesz a hétvége..

Miután Lackó egész nap be volt sózva az apja által vásárolt "Pokol Tüze Vastagkolbász"-tól, este kibontottuk. Becsapós egy cucc, mert csak akkor kezd csípni, mikor már nyeli az ember, de akkor elég rendesen. Lackó erre az első karika után rá is jött, pedig amíg csak rágta, igen nagy volt a szája. Ő az egész kenyerére ilyet kér. Aztán csak visszavett a hangjából, és inkább a mézes kenyér mellett döntött.

Nem így Palkó, aki két pofira zabálta a pokol tüzét. Még kenyeret sem evett hozzá, én pedig csak néztem büszkén, hogy azannya, micsoda Fehérlófia, míg L, a földhözragadt csak annyit fűzött hozzá ehhez az igazi, magyaros betyártempóhoz, hogy: - Na, az lesz majd a pokol tüze, amikor ez mind kijön..

Hát, mit mondjak, kíváncsi az nem vagyok..

Utálom ezt a kiszolgáltatottságot. Amikor este nyolc után, amikor nemrég még épp csak megkezdődött a Panzej-time, én csak nézek, nézek ki a fejemből, mint egy zombi, öklendezem, ha fel kell emelkedni függőlegesbe, és csak aludnék, aludnék..

Már semmi nem megy, nem irkálok, nem állok neki valami kreatív, agykarbantartó foglalatosságnak, de még csak a vasalódeszka elé sem vagyok képes leülni, csak bekúszom az ágyba, és nem érdekel semmi, és vegetálok, és már megint semmi, de semmi nem marad nekem magamból. Egy Palkónaplóra, akár csak egy búcsúra, egy cikkre, egy randira a barátnőmmel, egy pizzasütésre, egy angol könyvre, egy szakcikkre sincs energiám, és nem is küzdök ellene, bár most, ma, itt bóbiskolva úgy érzem magam, mint valami dacos szuperhősnő, akinek alig mozog a keze, akinek a feje a párnán már, és orrában az émelyítő mosott ruha szag, de azért küzd, és rója a sorokat, tolja maga alá a reményt, hogy látod, most is késő van, mégis bírod, talán mégse olyan szörnyű ez az egész. És akkor eszembe jut valami, de tudom, ha felállok, kidobom a taccsot, úgyhogy inkább csak némán szenvedek, mert nem merem már huszonhatodszor is megkérni a férjemet, aki néha tapintatosan jelzi, hogy jó-jó, de neki most dolgoznia kell, és jobb lenne, ha egyszerre, összegyűjtve rebegném el a kívánságaimat, mire engem persze még a a lelkiismeret-furdalás is gyötörni kezd.

És ilyenkor eszembe jut, hogy mi lesz majd, ha négy gyerekem lesz, és elkap a páni félelem, hogy nem, én ezt már nem fogom bírni, csak összeszorított fogakkal, mert hangosan panaszkodni az nem az én stílusom, és ha segítséget kérek, az is tényleg csak a végsőket jelenti már. Utálom ezt a kiszolgáltatottságot. Utálok segítséget kérni. De olyan kevesen vannak, akik maguktól adnak. Mi lesz itt négy gyerekkel, mi lesz..

Mostanában, mint tudjátok, okkult dolgokkal foglalkozom: vízerek és Hartmann-zónák, váratlan gyermekáldással kapcsolatos tudatalatti varázslatok, gondolatirány szabályozás satöbbi, úgyhogy amikor a barátnőm felhívott, hogy egy kis pszichodráma a mostani állapotomban szerinte kifejezetten javasolt, már ugrottam is.

Ez volt az első napom hányás nélkül. Ki is használtam alaposan.

Ma esti mérleg:

20 óra 19 perc: sajtos tészta

21 óra 02 perc: fagyi

22 óra 44 perc: sajtos tészta

...

Végünk van. Megint akkora sertések leszünk mindketten a végére mint a múltkor. Ájjájjáááj.

Van abban valami báj, amikor épp csak kihúzom a fejemet a vécéből és már a szalonnás rántottát kevergetem. Ham and eggs, rántotta, sajtos tészta megy most per pillanat, minden mennyiségben be és sajnos ki is. Bár most valaki említette a paprikás krumplit, és azóta sem tudom kiverni a fejemből.

Az interjúról meg annyit, hogy a magyar nyelvűn egy olyan baziliszkusz szemű nő faggatott a barátnőjével, akinek bevallott kedvencei a kígyók, keresztespókok és levelibékák és összesen 42 ismerőse van. A saját részemről úgy érzem nem voltam eléggé meggyőző és motivált, pedig igyekeztem, de úgy látszik nem tudom becsapni magam. Az angolt klassznak éreztem, pedig nagyon nehéz volt, a területfejlesztés hogyan-mikéntjéről, általam fontosnak ítélt lehetőségeiről kellett papolni, aztán az internet veszélyeiről meg az média káros hatásáról kellett meggyőznöm az egyik kereskedelmi csatorna képviselőjét. Valami ilyesmi. Érdekes volt, ha mást nem is, egy csomó tapasztalatot gyűjtöttem.

Vicces volt úgy ülni ott, hogy én voltam az egyedüli, aki pontosan tudta, hányan is vagyunk a szobában. Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan látom a jövőmet, majdnem hangosan felröhögtem. Aztán mégsem mondtam ki amire gondoltam: két pelenka közt, nyakig kakásan, fogaim közt morzsolgatva, hogy ez a gyerek, na, ez most már tényleg az utolsó..

Kedves Mindenki!

Bár igen ramatyul vagyok, úgy érzem ki kell húznom a fejem a klotyóból egy hatalmas KÖSZÖNÖM erejéig. Öntitek belém a lelkierőt ezerrel, mindenki, hogy csak úgy potyognak, záporoznak a hormonok a klaviaturára, szipogva nevetgélek, ha valami aranyosat vagy vidámat olvasok, és mélységesen együttérzek, vagy sajnálom magam, ha az adott komment úgy kívánja. Persze mindezt két hányás között. Ma még megtehetem, holnap a férjem elutazik, nem is tudom, hogy fogom bírni nélküle vasárnapig. Pláne, hogy Mici itthon van szemgyulladással, és irgalmatlanul eleven. Még nézni is fárasztó.

Azért a slusszpoént csak ideírom már, hadd nevessetek ti is, mert ma jött egy telefon, hogy pénteken menjek állásinterjúra. Reggel nyolcra. Hát én elmegyek, ti meg drukkoljatok, hogy ki ne dobjam eléjük a taccsot. Szép lesz. Aztán vagy megnő az egóm tőle, vagy rájövök, hogy ez a stressz nem nekem való.

Még egyszer, addig is, KÖSZÖNÖM. Mindenkinek.

Úgy három héttel ezelőtt egy reggel bementem a fürdőszobába, és már az ajtóban megéreztem a szoba közepére dobott pisis pelenkát. Mi több, majdnem rá is dobtam a taccsot.

Még aznap elmentem a gyógyszertárba, és vettem három terhességi tesztet. A nő el akarta magyarázni, hogyan működnek. Fölösleges, mosolyogtam fáradtan, nem is értettem, honnét veszi a bátorságot, miután éppen négy gyerekkel voltam körülvéve, igaz, abból csak kettő volt az enyém. De korkülönbség alapján lehetett volna mind a négy is.

Másnap reggel kilőttem az első tesztet. Olyan csíkos lett, mint egy zebra. Rossz a teszt, rossz a teszt. Miért ne lehetne hibás, gondoltam higgadtan, mert az nem létezik, hogy én, aki minden egyes gyerek előtt hormont szedtem hónapokig, hogy én, akire rárohadnak az intimbetétek, hogy én, aki mindig vigyázott, csak egyszer, csak egyszer nem.. Én, én, aki a jövőmet tervezgettem, a sajátomat, én, aki már állás után nézelődött, aki önéletrajzot küldözgetett, aki épp kezdett kiszabadulni a pelenkahalmok fogságából, aki épp el akarta ajándékozni a babakocsit, én, én, ééééén terhes legyek.

És jött a második teszt. Erős csíkok, nem ám valami kis maszat a rubrikában, nem. Idegroham, sírógörcs, tépelődés, dráma. Napokig. És a kín, hogy senkinek sem mondhatom el. Bezárkóztam a lakásba, L téblábolt körülöttem, a gyerekek megszeppenve jöttek-mentek, hogy a mami nem érzi jól magát, minden barátnőm vállán zokogtam egy sort, közben megjött a hányinger, a szagérzékenység, a rossz közérzet, rossz szájíz, és csak süppedtem a depibe, és csak hanyagoltam mindent magam körül. Megint jön az óriási has, a engeteg hülye vizsgálat, az örökös fáradtság, a nemalvás, a szülés, szoptatás, pelenkahegyek..

A válasz a kézenfekvő kérdésre az, hogy nem, nem vetetem el. Én ezt nem tudom megtenni. És ide raknék is egy pontot. Erről én még beszélni sem tudok. Annál inkább, annál többet arról, hogy miért éppen velem, hogy miért éppen most és hogy mi lesz ezután. Mert ugye négy gyerekre már nem elég nagy az autó (aminek éppen ebben a hónapban fizettük ki az utolsó részletét, nem mellesleg nagyon szeretjük), nem elég nagy a lakás, nincsen elég segítség. Négy gyerekkel minden bonyolultabb, minden drágább, egy minőségi ugrás, további hibernáció nekem, még nagyobb felelősség L-nek, aki már lassan nem is alszik a sok meló miatt. A kölcsönről, amit fel kell vennünk, és az ezzel járó kiszolgáltatottságról inkább ne beszéljünk. Számíthat rá, aki erre legyint, vagy nevet, annak leharapom a fejét. Mert ez nyomasztó, mert ez kiborító, mert nekem ez a legrosszabb az egészben.

Megéri? Kérdezik tőlem sokan suttogva, együttérzően, racionálisan. Én pedig nem tudom. Őszintén, magam sem tudom. Csak érzem, hogy ez az út lehet, hogy nehéz, sőt, nyomasztó, ám a másik egyszerűen nem járható. Így aztán bízni kell. Remélni. Mert ahogy a nőgyógyászom fogalmazott, ennek a babának kisebb volt az esélye, mint egy lottóötösnek. Nagyon akart minket. Hát nem csaphatom be előtte az ajtót, nem visz rá a lélek.

Majd lesz valami. El fogok jutni A-ból B-be. És ha megszületik, úgy fogom érezni, hogy én tulajdonképpen mindig is így akartam. Hogy nincsenek véletlenek. Hogy csak az első pár év olyan kutya-kemény.

De lehet, hogy ennél nehezebb már sosem lesz, mint most. Most, mikor még csak úton vagyok. A-ból a B-be.

Annyira kedves, amikor vadidegenek másznak bele az életedbe, oldják meg a problémádat, adnak neked kéretlenül jótanácsot.

Mint ma is, amikor az ötbetűs hiperben két szekrénnyi távolságra magam mögött hagyva Micit és Palkót elmentem három doboz tejfölért. Palkó benn ül a kocsiban, Mici a kocsi túloldalán tornázik pehelysúlyával, ahogy szokott, köztük pedig egy nő magyaráz, majd meglátva engem összevonva a szemöldökét csak ennyit mond: - Javasolnám az anyukának, hogy legközelebb egyedül jöjjön vásárolni, mert ez, így, hogy nem figyel a gyerekeire, balesetveszélyes.

Nekem meg szépen elöntötte a méreg a fejemet. Naná.

- Nem hiszem, hogy otthon hagyni őket egyedül a lakásban kevésbé volna balesetveszélyes. Mert jelenleg más opció nincs. Ja, és még egy gyerek szokott lógni a kocsin, itt az oldalán, ni! - Mutattam kecses mozdulattal a bevásárlókocsi jobb oldalára, majd gyors léptekkel elhagytam a helyszínt.

Azért az jólesett, hogy a nő álla lehullott, és még utánam is szólt, hogy: - Magának három gyereke van? Pedig olyan fiatal!!

Mit jólesett. Az igazság az, hogy bearanyozta a napomat.

Ez a Palkó nevű szőke herceg a hatalmas pilláival már mindent, de mindent megért. Az olyan bonyolult dolgokat is, hogy gyere ide, megtörlöm az orrodat egy zsepivel. Jön, és ügyesen tartja a nóziját, de elszalad, ha meglátja a kezemben az orrszívót. Hanyattveti magát és feldobja a lábait, ha azt mondom neki, hogy megyünk pelenkázni. De megteszi ugyanezt magától is, ha bekakil. Szalad az előszobába és hozza a cipőjét, ha sétálni megyünk. Magától dugja a kezét a kabátujjba, lábát a nadrágba. Segít teríteni, kiviszi a tányérkáját az asztalhoz. Megérti, ha azt mondom, hogy vigyázz, forró. Ha ételről van szó, a figyelmeztetés után meg is fújkálja a kaját, végig vigyorogva, hogy ő milyen marha ügyes. Becsukja az ajtót, ha megkérem rá. Be is vágja, hogy csak úgy dörren, pedig azt sosem kérem. Sőt, egymás után többször is bevágja, kajánul, kihívóan vigyorogva, nagy ívben lesajnálva, hogy ezt most ÉN nem értem. És mikor rászólok, hogy hagyja abba, úgy csinál, mintha most meg ő nem értené.

Ki érti ezt?

Ülnek a nagyszobában és kiguvadt szemmel bámulják az időmérő edzést. Mind a három fiú, kivétel nélkül. Lackó kábé kétpercenként bejön jelenteni, hogy hol tart Hamilton, izgalomtól remegő hangon magyarázza nekem, hogy vezet a Vettel, vagy fogja a fejét, hogy már megint milyen lassú a Schumacher.

Én pedig esküszöm, nem értem, mi ezen az érdekes. Körbe-körbe mennek az autók, gyorsan, az igaz, de ez most tényleg olyan nagy etvasz? Mi az értelme a Forma-1-nek?

Megkérdeztem a fiúkat, íme a válaszok:

L: Összefonódik a gép és az ember. És ez csodálatos.

Lackó: A buccolások. Az, hogy most az egyik autó TELJESEN kiment a pályáról, KÉPZELD!! Szeretem. Nem tudom.

Palkó: az ő válaszára még várni kell egy ideig.

Szóval most világosság kellene gyúljon a fejemben. Helyette inkább Micit hiányolom. Csakhogy Mici most a Mátrában ugrándozik, tegnap lenyúlta a barátnőm. Pedig most elmehetnénk lánynapra. Nem hiányoznánk senkinek.

Ma a lyukas zoknik napja van. Reggel Lackó jelent meg egy selejtes példányban, hogy aztán rövid szóváltás után lecserélje egy másik, hasonló problémával megáldott darabra. De ezt már emelt ujjas fenyegetőzés hatására sem volt hajlandó átvenni, hanem így, lyukasan ugrándozott el az óvodába.

A következő áldozat én voltam. Egyik zokni ép, fenn a lábon, másik zokni húz, fenn a lábon, jé, lyukas. Váll rándít, kismamának így is jó, úgysem látja senki.

Ja. Mekkora igazság! Azóta is ezen a félmondaton jár az eszem. Mert azt hiszem, ebben az indoklásban hatalmas HTB filozófia, rengeteg hibernált sors, lemondás és beletörődés van hímezve. Fontos üzenetek a ketrecből a külvilágnak.

Bár az is igaz, még ha néha pont az ellenkezőjét érezzük is, hogy azért még mindig ez a legvidámabb barakk.

Állok az oviban a csoportszoba előtt, és várom Lackót. Sosem tudok elég későn jönni ahhoz, hogy elégedett legyen, legózna éjjel és nappal, pláne, ha Boti és Gellért is vele építkezik, überpláne, ha Hanga szőke tincsei is képben vannak. Lackó sokat komolyodott a nyáron, látszik, hogy jövőre iskolás lesz, mondja az óvónéni, miközben szelíd ráhatással próbálja leszedni morcos gyerekemet a galériáról, én meg nézegetem a csoportszobát, milyen vidám, világos, mikor egyszer csak befut Boti mamája, és egyenesen nekem szegezi a kérdést: -Ti tudjátok már?
- Nem, még nem tudjuk, válaszolok magától értetődően, mert nekem, akárcsak az összes többi nagycsoportos szülőnek, nem kínai a kérdés, pontosan tudom, hogy miről van szó.

Úgy érzem magam mostanában mint valami hatalmas, fáradt nőstényoroszlán, aki már elfogyasztotta az ebédre szánt gazellát, és most lustán heverészik az árnyékban, miközben a kölkök táncot járnak a fején.

Mint ahogy ez a valóságban is így történik. Végigborulok az ágyon egy könyvvel vagy a laptoppal, Palkó a nagyszobában játszik, de már nem sokáig, mert gyanús lesz neki a csönd. El is indul, és mire a hálóba vezető ajtóhoz ér, már viháncol, mert nagy vicc készülődik ám, letámadjuk a mamit, megmásszuk, mint a hegyet, összerugdaljuk, összenyálazzuk, kis kezünkkel megmarcangoljuk, ráhasalunk a fejére, ő meg csak hagyja, vagy finoman hesseget, de az is jó, mert ha legurulunk róla, akkor lehet megint mindent előlről kezdeni.

És tényleg, Palkó jön, szuszog, kacarászik, nekem meg végem, beterít a gyerek meg a kópészag, beledugja a fejét a szájamba, lazán gyomorszájon rúg, lihegve mászik át egyik oldalamról a másikra, én meg hagyom, hadd játsszon, hadd csorogjon végig a nyála a karomon. Mert az én kölyköm, mert hozzám tartozik.

Mit csinál a gyerekkel a szülő? Mama gondvisel rá, papa játszik vele. Mint a legtöbb családban, nálunk is ez a szereposztás. Ma délután viszont úgy gondoltam, hogy szakítok a szetereotípiákkal, és én, igen, én fogok Lackóval legózni, nem az apja. Persze az apja attól még nem kezdett szaladgálni a konyha meg az ebédlő között, annyira nem volt nagyszabású ez a csereakció, de legalább a munkájával haladt, az is nagy valami ebben a zsivajban.

Szóval legózzunk, ültem oda mamisan, kiborítottuk a cuccot, ééés, mit csináljak, édes fiam? - Csináljunk versenyautókat, mami! - bökte ki egy kis gondolkodás után Lackó, én meg rájöttem, hogy naná, megint mi a fenének kérdezek én hülyeségeket. Aztán nekiálltam. Kerék. Találtam egyet, le is csaptam rá, aztán nekiálltam vadászni egy hasonlóra. Hiába, minden kerék másfajta. Ezer kerék, ezerféle, apró darabokra szedve, mire lelek egy jónak tűnőt, Lackó szépen lenyúlja az orrom elől. Nem baj, akkor inkább először a karosszériát fogom megdizájnolni, összerakni. Turkálok a kupacban, jojózik a szemem a sok apró cucc között, egy szélvédőt keresek, de valahogy egyik sem jó, ahogy a kocsiajtókat sem tudom a helyére rakni, és bosszant marhára, ez a sok aprólékosan kidolgozott mütyür. Nem haladok, pedig egy oldalpillantással látom, hogy Lackó már a harmadik kocsinál tart.

- Segítsek, mami? - kérdezi finoman Lackó, valami veleszületett tapintattal a hangjában, én meg csak fölényesen mosolygok, hogy ugyan már, nekem?

Sunnyogok az autómmal, tökéletesítgetem, próbálgatom, de nem vagány, de nem kreatív, ez nem lesz versenyautó, maximum valami gondosan összetákolt Dacia, de már nem is bánom, csak lenne végre valami belőle. Lackó figyel, néha előzékenyen átnyújt egy-egy általa hasznosnak ítélt darabot, én meg döbbenten látom, hogy mintha, igen, mintha szánalom csillogna a szemében. Pedig engem, na engem aztán nem kell sajnálni, legóztam én eleget, igaz, hogy rég, és lehet, hogy a fantáziám sem túl friss, no de ez a legó, ez sem ugyanaz, mint hajdanán. Túl high-tech, ilyen darabok az én időmben nem is voltak, a kerekeket ennyire sosem lehetett szétszedni, túlzás, a gyereknek pláne, háborgok magamban, miközben Lackó újabb kész autóval bővíti a flottáját. Már nem is mutogatja nekem, inkább ő nézi meg az enyémet, szakértelemmel, aranyosan.

Nem kell a szánalom, én egy felnőtt vagyok, mit nekem egy kisautót megépíteni, csikorog a fogam szép csendben, Lackó pedig leköltözik a földre a versenyautókkal gurigázni, néha megereszt egy "idenézz mami!" felkiáltást, és lassan én is készen vagyok, én is begurítom a mami-mobilt, ami inkább praktikus lett, mint vagány, de milyet is építene egy háromgyerekes, aki mindennek tetejébe nő.

- Tök jó lett, mami! - vígasztal aranyosan Lackó, én meg elhiszem. És próbálom nem észrevenni a jóindulatú igyekezetet a szemében.