A kölkök az utolsó pillanatig rosszalkodtak. Fütyültek arra, hogy figyel-e a Mikulás, leselkedik-e a krampusz és csak akkor mutattak némi szófogadó attitűdöt, amikor ágyba söpörtük őket. Első szóra, izgatottan bebújtak a paplan alá, és ugyan Mici még megjelent párszor pisilni, kakilni meg "hányni", elég hamar elaludtak.

Valószínű hozzánk csak és ebben a pillanatban nézhetett be a Miki, és az is valószínű, hogy nagyon megtéveszthette a három csodálatosan szuszmákoló, álmukban mindig jó gyerek. Mert reggel az ablak tele volt, és a kép már a délutáni állapotokat mutatja, vagyis úgy harmada a csokinak már eltűnt reggelire ebédre meg vacsorára. Mert hogy természetesen ezek mennek most, és Palkónak, aki a legnehezebb eset, nagyon nehéz megmagyarázni, hogy nem haraphat bele minden útjába kerülő csokinak, és nem lehet éjjel-nappal csokit enni, mert mindenütt azokat látja, csomagolva, félig elmajszolva, leejtve.

És egyáltalán, minden gyerek ferdén néz ránk, mikor elmondjuk L-lel, hogy na most már nincs több csoki, este pláne nem szabad, mert éjszaka falkában járnak a fognyűvők, aztán otthagyjuk az esti film közben elmajszolt tábla maradványait, amivel már reggel hatkor az ágyunkban ül a két nagyobb, hogy akkor most mondjuk el szépen, hogy is van ez?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.