Ez az egyik legrosszabb dolog, ami történik velem mostanában. Hogy nem bírok aludni éjszakánként. És nem azért, mert előző nap olyan szénné aludtam magam, ó, nem. Lótottam-futottam egész nap. Csak egyszerűen annyira nyomasztanak bizonyos dolgok, amik ilyenkor, az éjszaka sötétjében szépen előbújnak a sarokból, belemásznak az agyamba, idegesítve, megoldást keresve, hogy végleg elszáll az álmom, bosszús leszek, aztán meg megbánom, és végül magamban keresem a hibát. Mert én azért biztosan rosszabb vagyok, az én lelkem százszor sötétebb, hát hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit megítéljek.

És időbe telik lassan leépíteni, időbe telik, hogy felfogjam végre, bizonyos hozzám közelálló emberek teljesen elfogultan viselkednek velem szemben, és ha megfeszülök sem fogják látni, sőt, emlékezni sem fognak rá, hogy valaha megfeszültem, mert az én gondjaim mindig elenyészőek maradnak, az én problémáim mindig nevetségesek, akkor is, ha sír a lelkem, akkor is, ha már segítségre nem is, csak egy kis megértésre vágyom.

Nem értik, nem tudják, hogy mit jelentenek bizonyos soha be nem gyógyuló sebek, és csak viszonyítani tudnak, meg méricskélni, de azt sem úgy, hogy igazából felfognák valaha, hogy mi is volt nekem a mérleg serpenyőjében.

És mikor mindezt végiggondolom, és jól felhúzom magam, akkor átcsapok lelkifurdalásba, hogy a továbbiakban azért hánykolódjak, hogy ugyan már, miért nem foglalkozom inkább a saját dolgaimmal? Miért kell nekem mindig az igazságomat keresgélni? Mit számít ez olyanoktól, akik a konkrét helyzet közelébe sem merészkedtek, nemhogy bármi tettek volna?

Minek bólogatok itt magamban bezzegelve, hogy azér' más is magába nézhetne, nem mindig csak én? Mitől lesz nekem attól jobb? És egyáltalán, mit nyom a latban, hogy mit gondolnak rólam, vagy mit nem?

Nekem tulajdonképpen csak négy másik ember véleményére kellene adnom. Csak rájuk kellene figyelnem. És ha ők elismernek, ha ők velem éreznek, amikor szükségem van rá, akkor ki nem tojja le a többit?

Lassan aztán megtalálom a kulcsot. Eljutok addig, hogy nem lehet, sőt, nem is szabad mindenkinek megfelelni. És hogy sok esetben bizony szerencse, hogy nincs abszolút igazság a földön. Mert ki tudja, akkor hol lennék már én.

És ez csak az egyik tanulság. A másikat majd levonom holnap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pomme-pomme · http://pommepomme.blog.hu 2010.12.05. 13:30:00

Ezt a "nem kell mindenkinek megfelelni" kérdést én már régen próbálom a férjemmel megértetni, de az sem egyszerű. Remélem, azért hamar kikeveredsz a rágódásból!

A probléma felszínes, tüneti kezelésére meg ajánlom neked a levendulaolajat (pár csepp a párnádra), vagy a Coffea nevű homeopátiás szert. (Nem vagyok elvakult homeopátiahívő, volt olyan szer, ami bejött, volt, ami egyáltalán nem. De a coffea igen.) Mindkettőt használhatod a babavárás egész ideje alatt.

Válasz erre 

fernel 2010.12.05. 16:40:50

Ahogy az ember öregszik, lassan megtanulja a helyén kezelni ezt a megfelelési kényszert. Nekem a szüleimmel szemben voltak hasonló gondjaim, hiába minden, én soha nem leszek olyan jó, szép, okos, mint a tesóm. De már nem is akarok! Csak arra vigyázok nagyon kényesen, hogy a gyerekemmel szemben ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket a szüleim velem szemben. Bizonyára követek el más hibákat, de akkor sem ugyanazokat. Próbálom magam ellenőrizni, hogy ne legyenek elvárásaim, és úgy tudjam szeretni, amilyen.

Igen, jól írod, elég, ha a kis családodnak megfelelsz, nem kell másnak. Ők épp elegek a boldogsághoz. Szorítok, hogy mire a babád megszületik, tudd elvégezni ezt a nem könnyű feladatot!

Válasz erre 

zuzmó 2010.12.11. 14:51:32

Az az igazságtalanság ebben az egészben, hogy a "mindenkinek megfelelés" vágya olyan tulajdonság, amit marha nehéz levetkőzni. Nekem legalábbis nem megy, így aztán én is elmélkedem éjszakánként olykor, és tudom, hogy mindenkit letojva sokkal könnyebb lenne az életem, de sajna nem ilyen fából faragtak...
Írtátok (Te és fernel is), hogy a boldogsághoz elég a kiscsalád, hát nekem azért fontos (lenne) a tágabb rokonság (szülők, testvér, nagybácsik stb.) és a barátok jelenléte is. Persze mindig a gyerekeim és a férjem az elsők, de ha valami zavar támad a tágabb környezetem erőiben, az is megvisel és bőven ad rágódásra okot. Szeretném azt az ideális állapotot elérni, hogy tudjak kicsit lazább lenni és tudomásul venni szívfájdalom nélkül, létezik olyan ember (rokon vagy ismerős), akinek én egyáltalán nem kellek. Nem könnyű...

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: