2010.10.18. 00:04
Legózom
Mit csinál a gyerekkel a szülő? Mama gondvisel rá, papa játszik vele. Mint a legtöbb családban, nálunk is ez a szereposztás. Ma délután viszont úgy gondoltam, hogy szakítok a szetereotípiákkal, és én, igen, én fogok Lackóval legózni, nem az apja. Persze az apja attól még nem kezdett szaladgálni a konyha meg az ebédlő között, annyira nem volt nagyszabású ez a csereakció, de legalább a munkájával haladt, az is nagy valami ebben a zsivajban.
Szóval legózzunk, ültem oda mamisan, kiborítottuk a cuccot, ééés, mit csináljak, édes fiam? - Csináljunk versenyautókat, mami! - bökte ki egy kis gondolkodás után Lackó, én meg rájöttem, hogy naná, megint mi a fenének kérdezek én hülyeségeket. Aztán nekiálltam. Kerék. Találtam egyet, le is csaptam rá, aztán nekiálltam vadászni egy hasonlóra. Hiába, minden kerék másfajta. Ezer kerék, ezerféle, apró darabokra szedve, mire lelek egy jónak tűnőt, Lackó szépen lenyúlja az orrom elől. Nem baj, akkor inkább először a karosszériát fogom megdizájnolni, összerakni. Turkálok a kupacban, jojózik a szemem a sok apró cucc között, egy szélvédőt keresek, de valahogy egyik sem jó, ahogy a kocsiajtókat sem tudom a helyére rakni, és bosszant marhára, ez a sok aprólékosan kidolgozott mütyür. Nem haladok, pedig egy oldalpillantással látom, hogy Lackó már a harmadik kocsinál tart.
- Segítsek, mami? - kérdezi finoman Lackó, valami veleszületett tapintattal a hangjában, én meg csak fölényesen mosolygok, hogy ugyan már, nekem?
Sunnyogok az autómmal, tökéletesítgetem, próbálgatom, de nem vagány, de nem kreatív, ez nem lesz versenyautó, maximum valami gondosan összetákolt Dacia, de már nem is bánom, csak lenne végre valami belőle. Lackó figyel, néha előzékenyen átnyújt egy-egy általa hasznosnak ítélt darabot, én meg döbbenten látom, hogy mintha, igen, mintha szánalom csillogna a szemében. Pedig engem, na engem aztán nem kell sajnálni, legóztam én eleget, igaz, hogy rég, és lehet, hogy a fantáziám sem túl friss, no de ez a legó, ez sem ugyanaz, mint hajdanán. Túl high-tech, ilyen darabok az én időmben nem is voltak, a kerekeket ennyire sosem lehetett szétszedni, túlzás, a gyereknek pláne, háborgok magamban, miközben Lackó újabb kész autóval bővíti a flottáját. Már nem is mutogatja nekem, inkább ő nézi meg az enyémet, szakértelemmel, aranyosan.
Nem kell a szánalom, én egy felnőtt vagyok, mit nekem egy kisautót megépíteni, csikorog a fogam szép csendben, Lackó pedig leköltözik a földre a versenyautókkal gurigázni, néha megereszt egy "idenézz mami!" felkiáltást, és lassan én is készen vagyok, én is begurítom a mami-mobilt, ami inkább praktikus lett, mint vagány, de milyet is építene egy háromgyerekes, aki mindennek tetejébe nő.
- Tök jó lett, mami! - vígasztal aranyosan Lackó, én meg elhiszem. És próbálom nem észrevenni a jóindulatú igyekezetet a szemében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
motymoty 2010.10.18. 13:03:20
Nekem tetszik.
Utolsó kommentek