" A fülgyulladááááás..." Selypíti a fejemben Pogány Judit, én meg már fél perce röhögök.. Így lemenni Bartos Erikába! :-))))

Gyomor a torokban, rémálmok, majd megnyugvás, benne a félelemmel, hogy mikor kezdődik újra. És aztán újra, gyomor a torokban, kétségbeesés, tehetetlenség érzés, hová rohanjak a gyerekkel, rohanjak-e egyáltalán, hiszen mintha már jobban lenne, mintha ivott volna egy-két kortyot, és a kekszből is fogyott. Reménykedés, aggódós figyelem, pofisimogatás, vajon van-e láza, és tényleg, megint mintha meleg lenne..

Ma találkoztam egy másik négygyerekes mamával.

Úgy néztünk egymásra, mint két földönkívüli, akik véletlenül összefutnak a Nyugatinál a forgó óra alatt. Aztán nekiálltunk, és alaposan kiveséztük a négygyerekes létet. Értékes információkhoz jutottam. És egy kicsit meg is nyugodtam. Mert nem látszott rajta semmi visszafordíthatatlan károsodás. Sőt, mondhatni fitt, csinos és energikus volt. Pedig a felállás ugyanaz, három fiú, egy lány. Mondjuk ne hallgassuk el a különbségeket sem. Mert náluk azért két nyugdíjas nagymama nyüzsög lelkesen a család körül.

Szóval még mindig én jövök a távolabbi planétáról. Ő csak a Naprendszerből repült.

Éjjel egykor kaptam. Telitalálat. Hiába, látszik, hogy L egy immáron hat éve hol terhes, hol nem terhes, de szoptatós nővel osztja meg a mindennapjait. Pontosan tudja, hogy mire van szükségem.

Íme tehát, L szerint a stuff that makes me happy :-)

Az igazság az, hogy minden évben rettegve várom ezt a napot. Nem úgy a kölkök. Alig szedjük le a karácsonyfát, kitör rajtuk a láz. És minden nap rákérdeznek: Mikor lesz a farsang?

Nem hiszem, hogy van még egy ilyen esemény az évben, amire ennyit készülünk. És valahol aránytalan is a dolog, hiszen az egész buli össze-vissza két óra, míg a tervezés, kivitelezés sokszor hetekbe telik, amihez jönnek az utolsó nap simításai, a sütisütés, immáron két ovis csoportnak, aztán maga a buli, ami nem jelent mást mint a gyerekek hajkurászását némi beszélgetéssel körítve.

Hiába, én is csak olyan vagyok, mint a legtöbb nő: ha elmegyek a tükör előtt, automatikusan belepillantok. Így történt ez ma is, pár perccel ezelőtt, eltekintve attól az apró, pici különbségtől, hogy most nem csak elhussantam a tükör előtt, Palkót kergetve, hanem le is cövekeltem előtte. Jééé, bökött rám csodálkozva a tükörképem, én terhes vagyok. Tényleg. Te jó ég..

Tudom, tudom, hülyén hangzik ez az egész, de annyira nem volt időm még csak gondolni sem a legújabb félgyerkőcre mostanában, meg legyünk csak őszinték, úgy a nagy általánosságban, hogy teljesen elfelejtettem az állapotomat. És igazából nem is nagyon volt még, ami emlékeztessen rá, hasam még mindig sehol, a kórházban észre sem vették az első nap, hogy másfél embernyi vagyok. Másnap aztán rádöbbentettem őket, meg is oldották az ágykérdést gyorsan, mert hát mégis mi történt volna, ha én arról a három székről hajnalban legurulok vagy ilyesmi..

De ma, nem tudom, a ruha teszi, vagy egyszerűen csak több időm van magammal foglalkozni, a hasam határozottan nagynak látszik. Ez már egy terhes has. Te jó ég, mekkora. És milyen hirtelen lett ekkora!

És ha már jé, meg tényleg, akkor hűha, tényleg, utoljára karácsony előtt jártam a védőnőnél. Meg dokinál is. Azt hiszem egy kicsit felelősségteljesebb kismamának illene lennem. És be kellene tömnöm azt a bizonyos lyukat ott a fejem tetején. Azt, amelyik minden terhes nőnél előbb vagy utóbb megjelenik, hogy aztán azon keresztül minden lényeges vagy lényegtelen információ úgy ahogy van, szűretlenül kihulljon.

Mert hiába, azért én terhes vagyok. Tényleg. Akkor is, ha néha elfelejtkezem róla. Éppen azért. Mert terhes vagyok. Tényleg! 

Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz. Késő éjszaka van, de én nem alszom. Nem téveszthetem szem elől a gyerekem. Ez valami kőbe vésett törvény, én vagyok az anyja, tudnom kell, látnom kell, hogy mi történik. Pedig a kép órák óta ugyanaz. Mégis. Fekszem az összetologatott három széken és figyelem azt a kínlódó, torzonborz szőke buksit.

Ülünk az ultrahangon, izgatottan meg karót nyelve, és már nagyon szeretnénk túl lenni rajta. Több okból is. Egyrészt jó lenne tudni, hogy minden rendben van, másrészt pedig most talán az is kiderül, fütyis vagy copfos figyel a hasamban. Nem mintha nem lenne mindegy, sőt, talán még sosem volt ennyire mindegy, de ha nem is gondolok egy átlagos hétköznap szinte egy percig sem a "jaj, csak egészséges legyen" gyerekre, sem a kisfiú/kislány témára, most azért itt, a kukkoláson adja magát a dolog. Mégis másképp fogok gondolni a hasamra, ha már valamennyire meg tudom személyesíteni a kölköt. Ha lány lesz, akkor a neve is készen van már, ha fiú, akkor még kérdőjeles, és ugye ott vannak a praktikus indokok is, hogy szeretenénk már előre sakkozni azzal, hogyan osszuk el a gyerekeket az új lakásban, ahol két gyerekszoba is lesz majd, mennyire ássam el Palkó kinőtt ruhácskáit, esetleg bányásszam-e elő a mély sóhajokkal eltemetett rózsaszín rakományt, ésatöbbi, lenne még mit sorolni, talán abba sem tudnám hagyni.

Szóval feszengünk, hármasban, mert hogy L mindenképp jelen akart lenni, Palkót nem volt hova tenni, én meg ugye kellettem a hasam miatt, mosolyog is körülöttünk a nép, hát igen, második gyereknél még lelkes a família, felvonulnak, ilyesmiket olvasok a szemekből. Meg némi rosszallást is helyenként, hogy minek ekkora felhajtás, inkább dolgozna az az ember, a gyereket meg minek hozzák ilyen helyre, majd lesz itt sírás, ha összeszed valamit. Aztán végre csak behívnak minket is.

Kedves, aranyos doki - mostanában szerencsés vagyok -, felfekszem, lejjebb, még lejjebb csúszom, aztán bemázolja a hasamat azzal a zöld takonnyal, és kezdődhet a mozi. Ott a gyerkőc, ficánkol, cuki, mosolygunk. Aztán mosolygunk tovább, meg még tovább, de már egy kicsit zavar, hogy a doki semmit nem szól. Szép csendben huzogatja a cuccot, és néz. - Minden rendben?- riadok rá egy kicsit idegesen, mire szépen, megfontoltan bólint. És ezzel a nyelve is megered. Megszámoljuk a kezeket, lábakat, megnézzük a fejkerületet, gerincet, még az arcot is, megvan-e a felső ajak, nincs-e nyúlszája a kölöknek véletlenül. Negyven deka és minden rendben, úgy tűnik, én pedig nekibátorodom. Hogy esetleg meg tudná-e mondani, ha látja, hogy mi a helyzet középtájon, mire számítsunk, rózsaszín, vagy világoskék felhőcskén ül a gyerek?

-Egy pillanat!- mondja a doki, egy szántás a hasamon, és ott virított a monitoron az igazság. Sejtettem én azt az elejétől fogva. Világoskék az a felhő. Megint egy kisfiút várunk.

Már megint magamat marcangolom mások hülyesége miatt. Holott valahogy megint azt érzem, mert egyszerűen benne van a levegőben, hogy nem kellene kapkodni, szépen eldől majd minden a fejem felett. Megoldódik kapálózás nélkül is, csak hagyni kell.

Addig is elmesélem, hogy ma rúzsba fektettem a pénzemet, rögtön kettőbe, miután az elmúlt másfél évben csak ezer éves, félig elszáradt példányokkal színezgettem rózsapiros ajkaimat. Az eladónő ráadásul értett ahhoz, hogy mi kell nekem, így aztán én is jól jártam, meg ő is. A játszótérről nem is beszélve. Mert persze a legtöbbet ezentúl is ott fogok tündökölni. Egy rúzs nem csinál nyarat.

Úgy tűnik, hogy költözünk. Mondom, úgy tűnik, mert ugyan le van már papírozva a dolog, kifizetve még nincs, a kölcsön is csak folyamatban van, szóval korántsem olyan végleges az egész, még ha nagyon valószínűnek néz is ki.

Szóval mondom, még nincs kulcs, még nincs tervezgetés, még lóg az egész ügy, de amit mi még csak sejtünk, azt úgy tűnik, az adóhivatal tudja is. Ma ugyanis megjött a boríték, benne a sarc, a brutál összeg, egy hónapos határidővel.

Meglepő ez a hatékonyság, ha pénzbehajtásról van szó. Pláne egy nyélbe sem ütött üzlet esetén. És nagyon kíváncsi lennék, hogy ha történetesen módunkban állna ezt most hirtelen ripsz-ropsz kifizetni, majd a lakás valamilyen oknál fogva mégsem minket választana, vajon akkor is működne ez a hatékonyság? Vajon robbanna a számlánkon, persze még csak sejtés-időben a visszautalt összeg?

Nagyon rosszindulatú vagyok, ha azt gondolom, hogy nem?

Na tessék, erről beszéltem, ott, ott tűnik el a kávém! Nála! Benne!!

És még csak haragudni sem lehet rá. Maximum megzabálni..

Palkó egyre vásottabb és egyre rafináltabb. Kezdve azon, hogy mostanában rászokott arra, hogy minden nap kétszer reggelizik: egyszer akkor, amikor a másik két kölök, korán, ovi előtt; másodszor pedig akkor, mikor már kirugdostuk a család óvodában, munkahelyen intézményesült részét, és nagy sóhajjal végre én telepednék, a tervek szerint egyedül és nyugodtan az ebédlőasztal mellé. Nos, igen, alig helyezkedem el kényelmesen a helyemen, szétcsapva a könyvemet, mikor egy futamodás és két izgatott, koszos kis mancs megjelenése az asztal tetején biztosít róla, hogy lebuktam, nincs egyedül olvasgatós, nyugis reggelizés a szobájába húzódott elmélyülten játszó, csendes másfél évessel, ellenben búcsút inthetek a kenyeremnek, de ami ennél sokkal bosszantóbb, a kávémnak is.

Ez lesz idén kocsonyából a második eresztés. Az első, ami úgy hat tálat tett ki, nem egész egy hét alatt, hatalmas tapsvihar közepette fogyott el. Most is bizakodva tekintek a jövőbe, bár ez lesz az első alkalom, hogy a malac farka is bekerül a pikszisbe.

Kicsit úgy érzem most magam, mint amikor egyszer fejjel együtt vettem meg a csirkét. Persze nem direkt, a horrorisztikus valóságra csak itthon döbbentem rá. A tényeket hangos sikoltozás és kéztördelés követte, amely akkor csapott át hányingerrel vegyes borzadásba, mikor minden bátorságomat összeszedve megpróbáltam lenyiszabolni a kéretlen testrészt. Ide-oda csapódott a taréj, a csőr, az üveges szemek az életlen kés alatt, verték a vágódeszkán tompa és ütemes tamtamot, aztán csak néztük egymást, én meg a fej, amit akkor hirtelen valahogy szentségtörésnek tűnt a kukába hajítani. De stramm nőci vagyok, megtettem ezt is, ám utána egy időre végetért családunkban a csirkeszezon. Még a mártás sem takarta el eléggé az élményt, nem, csak az idő volt rá képes.

Szóval volt már rosszabb is a helyzet, ami most némileg árnyaltabb, nem úgy a látvány. És ilyenkor elgondolkodom azon, hogy milyen alapon borzadozunk mi a sült tücsöktől, a főtt patkánytól vagy a nyers kukacoktól..

 Sajttortát. És két ilyen kuktával, nos, az egész csupán gyerekjáték volt! ;-)

 Mici még karácsony előtt nekiállt búzát csíráztatni. Úgy hozta haza a kézműves foglalkozásról, hogy "nézd, mami, ez itt a lucabúza, én ültettem". Megnéztem. Búzamagok szanaszét szórva egy marék föld tetején. Na, ebből sem lesz semmi, gondoltam, és egy kicsit megreparáltam. Tettem rá egy kis plusz földet, mélyebbre nyomkodtam a magokat, és felraktam az egészet a konyhaablakba.

Négygyerekes barátnőm telefonál izgatottan:

- Sógornőm tud szerezni színházjegyeket szerdára! Jöttök?

- Jól hangzik! Milyen darab? Mi a címe?

Döbbent csend a túloldalon.

- Mit tudom én. De most őszintén. Hát nem mindegy?

Épp nekem is ez villan át az agyamon. Értjük egymást, összeröhögünk.

És öt perc múlva meg is van a jegyünk a Kitudjamelyik Színház Egyik darabjára...

Tegnap nagyon jókedvem volt, friss voltam meg üde, így aztán mialatt Mici rózsaszín, bokorugró szoknyájában koptatta a balettcipőit Andi néninél, felhallóztam Miranda barátnőmet egy könnyed kis csevej reményében.

Reggeli kavarodás az ajtó előtt, gyerekek, nagymama, L, én és a száradó ruhák, mindenki az előszobában tömörül, és mindenki aktívan az oviba indulással van elfoglalva, mikor észreveszek valamit Lackó kezében. Láthatóan csempészáruról van szó, idegesen csavargatják a bűntudatos kis mancsok, és már iszkolna is vele a fiatalember, ha meg nem állítom egy röpke pillanatra.

Mindennapos magyar valóság némileg abszurd megnyilvánulása, avagy hogyan terrorizálja le a Skoda Octaviás a Fiat Pandást?

Szilveszter óta nem voltam bevásárolni. Ez igen nagy fegyverténynek számít, mert L-lel mindketten felhalmozósak vagyunk, és ha valamiből nincs legalább két példány itthon, akkor idegesek leszünk. Ma már egy kicsit azok voltunk, lévén, hogy fogyott a kakaó, és tejből is csak tartós volt zsákolva, úgyhogy ideje volt felkerekedni. Meglepően keveset költve és döbbenetesen gyorsan végeztünk, irány a parkoló, csomagok kocsiba zutty. Eközben a parkoló másik szegmensében zajlik az élet, olyan hangosan, hogy a végén kénytelen vagyok felfigyelni.

Este háromnegyed tizenegy, ülök az ágyban és hallgatom, ahogy L zsonglőrködik a húsokkal a konyhában. Őt idézve: hamburgert "főz", én meg ülök itt, egyre éhesebben, és nem értem az összefüggést a hányinger elmúlása meg a kajálás között. Mert így van, tényleg, hányós hangulatban dőltem az ágyba, és most sem vagyok teljesen rendben, de alig várom a kaját, mert nagyon éhes vagyok, és tudom, tapasztalatból már, hogy ilyenkor a kaja jobban működik mint egy Daedalon tabletta. És bár kajának számt egy szelet kenyérke is sonkával, így tizennyolc hetesen plusz öt kiló mellé asszem nyugisan bevállalhatom a hamburgert.

Úgyis aggaszt, hogy alig látszik a hasam. Gyakorlatilag nincs pocak, nem is értem, Palkóval ilyenkor már formás voltam, ez a Porontyon a mai napig dokumentálva van.

Mindegy, még egy indok, hogy magamba tömjem a hambit. Legalább valami dudorodjon már a hasamban.

Ja, és savanyú káposzta is van benne. Ez már tulajdonképpen a harmadik erős indok.

Csak és kizárólag azért maradtam fenn mostanáig, hogy élvezzem a mát és ne legyen még holnap. Aztán persze mindennek vége van egyszer, és rinyálhatok itt, akkor is már négy perce holnap van, de azért mégis, most még tart a nyugalom, most még olyan valószínűtlen, hogy holnap oviba kell készülni, és megint jönnek a szürke napok, hogy elhiszem, hogy mégsem.

Szóval most jó, remek, a holnap meg nem jó és utálatos. Főleg azért, mert annyi nagy és komoly újévi fogadalmam meg tervem van, hogy bizony keményen kell dolgozni ha én ezt mind ki akarom pipálni 2011-ben. Ami nálam hivatalosan valahogy holnap kezdődik.

Ülünk az asztalnál, virslit eszünk, és imádjuk. A tálalás egyszerű, a hangulat tökéletes, a kölkök vidámak, L cinkeli a társaságot, én meg csak figyelek, kicsit párás szemmel, és végtelenül hálás vagyok.

Soha ne legyen rosszabb évünk az ideinél. A sikerek és a bosszúságok emlékét elmossák szürke hétköznapok, mert semmi sem volt eget rengető, és semmi sem volt hosszas aggodalomra érdemes, és ez így volt jó. Nem kell emlékezni, és jövőre sem szeretnék.

Csak ezt kérem, másra nem is vágyom. Hogy jövőre is így legyen. Hogy ülhessünk majd együtt akkor is, virslivel és almalével, egészségesen, vidáman, a három kis orgonasíp, L és én, néha átszaladva a szomszéd szobába, ahol a hathónapos bővítmény vagy szuszogni vagy ordítani fog, de bármelyiket is választja majd, remélem nagyon elégedett lesz vele. Akárcsak én.

Egész nap küzdöttem az idővel, kerestem a fényképezőgépet, könyörögtem L mobiljáért, aztán a végén csak feladtam, pedig szívesen megmutattam volna home made Betlehemünket a rugdalózó Jézuskával, a hatalmas három királyokkal, vicces angyalkákkal és a csálé tetőcserepekkel, no de majd holnap. Mert holnap csak lógatom majd a lábam, és még ilyesmire is simán rá fogok érni, legalábbis a mai terveim szerint.

Addig is hadd kívánjak minden kedves olvasómnak, barátomnak, rokonomnak, ismerősömnek üzletfelemnek nagyon boldog, áldott karácsonyt, és minden jót az elkövetkezendő új esztendőre!

Norbi kiesett, Lackó szívecskéje pedig összetört. Párás szemekkel ment aludni, és már nem is nagyon beszél a mai döntőről.

Pedig Lackóban is valahol ott van az X-faktor. Félelmetes zenei memóriája van a gyereknek, és érdekli is a zene, sokszor rajtakapom, hogy ott ugrándozik a konyhában a rádió előtt, és vési az agyába a dallamokat, hogy aztán napok, hetek, hónapok múlva egyszer csak előszedje a kis buksijából, dúdolgassa csak úgy magának a bajsza alatt autózás közben, vagy odajöjjön hozzám, hogy figyelj mami, ezt melyik bácsi is énekli? És rendszeresen fel kell tekerni a rádió hangját a kocsiban, és nagyon dühös tud lenni, ha Mici túl hangosan tevékenykedik, amikor ő a zenét hallgatja. A minap végigdúdolta Vangelis 1492 stb filmzenéjét, amit szintén fogalmam sincs mikor és hol hallhatott, de most véletlenül leadott a rádió, és a végén, fel sem nézve a színezésből úgy megjegyezte, hogy: - Olyan szép ez a zene, tényleg, templomba való. Úgy szeretem!

A nyáron valahogy elkeveredtünk egy Bikini koncertre. Szeretjük, bár nem egy nagy favorit, de ha már ott voltunk, hát végighallgattunk pár számot a nézőtér széléről. Sosem gondoltam volna, hogy Lackó számára ez az egész meghatározó lesz, de így történt. Komolyan hallgatta a zenét, és azóta is tudja, már az első taktusoknál mondja, ha a rádióban hallja, hogy figyelj, mami, Bikini! 

És a szöveget is. Simán végigénekelte Norbival. Csak néztünk egymásra az apjával. Mert itthon aztán nem hallotta, tőlem nem tanulta, L-től meg végképp nem.

Valahol tényleg benne van az X-faktor a kölökben.

Egyszer régen valaki, aki mellesleg a mai napig rendkívül okosnak és különlegesnek tartja magát, leereszkedett hozzám, mikor én éppen zenekarokról és tök jó számokról csevegtem, majd rövid hallgatás után, végtelen butaságnak tartván az egész témát, lenézően odavetette nekem a fogósnak és ravasznak szánt kérdést: - Egyáltalán, mi az, hogy zene?

Mivel a kérdés kissé agresszívan hangzott el, és nem is értettem, hogy jutott eszébe egyáltalán feltenni, csak együttérzően összenéztünk a beszélgetőpartneremmel, aztán halkabban folytattuk az eszmecserét.

Sok év eltelt már azóta, de a jelenet mellbevágó hatása a mai napig nem múlt el, és igen, a napokban újra eszembe jutott. Mindig eszembe jut amikor arra a fura kérdésre hirtelen a semmiből előbukkan a válasz. Ahogyan ez a napokban is történt.

Mert ez a jelenet jutott az eszembe minap, amikor az imádott rendőrkék alapskodánkkal, hátam mögött három gyereküléssel, megkopott téli gumikkal csúszkáltam kábé harminccal a hóban, és közben félkézzel tekertem a kormányt, vagányul, gondoltam én; ritmusra vertem az ujjaimmal a szürke műanyagot, és próbáltam beleolvadni Lukács hangjába, helyébe, miközben ő nyomta ezerrel, hogy "Kezemben a jegyekkel a repülőtéren, várom, hogy L.A. -be induljon a gépem..."

És tényleg, a harmincas, negyedik gyerekével terhes nő a gitárszóló alatt lélekben állati menő, és szutykos kis verdájában, elhiszi, igen, hogy valójában nem a piacra megy krumplit meg tojást venni, hanem L.A-be tart, ahol egy bárban lazán "megköti az üzletet", felteszi a napszemüvegét, aztán bepattan a cabrioba, hogy továbbhúzzon Rióba. Közben megy le a nap, és az út éppen arra vezet, a maca pedig kőkemény, pörgős, vagány meg vadító, és minden egyéb. Ahogyan az kell.

Feeling, kedves barátom. Ez a zene. Többek közt.