Ez lesz idén kocsonyából a második eresztés. Az első, ami úgy hat tálat tett ki, nem egész egy hét alatt, hatalmas tapsvihar közepette fogyott el. Most is bizakodva tekintek a jövőbe, bár ez lesz az első alkalom, hogy a malac farka is bekerül a pikszisbe.

Kicsit úgy érzem most magam, mint amikor egyszer fejjel együtt vettem meg a csirkét. Persze nem direkt, a horrorisztikus valóságra csak itthon döbbentem rá. A tényeket hangos sikoltozás és kéztördelés követte, amely akkor csapott át hányingerrel vegyes borzadásba, mikor minden bátorságomat összeszedve megpróbáltam lenyiszabolni a kéretlen testrészt. Ide-oda csapódott a taréj, a csőr, az üveges szemek az életlen kés alatt, verték a vágódeszkán tompa és ütemes tamtamot, aztán csak néztük egymást, én meg a fej, amit akkor hirtelen valahogy szentségtörésnek tűnt a kukába hajítani. De stramm nőci vagyok, megtettem ezt is, ám utána egy időre végetért családunkban a csirkeszezon. Még a mártás sem takarta el eléggé az élményt, nem, csak az idő volt rá képes.

Szóval volt már rosszabb is a helyzet, ami most némileg árnyaltabb, nem úgy a látvány. És ilyenkor elgondolkodom azon, hogy milyen alapon borzadozunk mi a sült tücsöktől, a főtt patkánytól vagy a nyers kukacoktól..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.