Palkó egyre vásottabb és egyre rafináltabb. Kezdve azon, hogy mostanában rászokott arra, hogy minden nap kétszer reggelizik: egyszer akkor, amikor a másik két kölök, korán, ovi előtt; másodszor pedig akkor, mikor már kirugdostuk a család óvodában, munkahelyen intézményesült részét, és nagy sóhajjal végre én telepednék, a tervek szerint egyedül és nyugodtan az ebédlőasztal mellé. Nos, igen, alig helyezkedem el kényelmesen a helyemen, szétcsapva a könyvemet, mikor egy futamodás és két izgatott, koszos kis mancs megjelenése az asztal tetején biztosít róla, hogy lebuktam, nincs egyedül olvasgatós, nyugis reggelizés a szobájába húzódott elmélyülten játszó, csendes másfél évessel, ellenben búcsút inthetek a kenyeremnek, de ami ennél sokkal bosszantóbb, a kávémnak is.

A Palkó által célba vett kenyér pedig nem lehet egy külön neki szánt, neki kent, neki kockázott, nem. Arra rá sem néz. Ő az enyémből kér, és ha netán cselesen az ő tányérjából emelek a szájamhoz egy kockát, akkor az lesz a kívánatos falat. Mielőtt pedig valaki azt hinné, hogy míg a fiatalember rág, addig én is le tudok nyelni pár harapást, az naiv. Palkó szinte megfullad az igyekezettől, hogy minél gyorsabban végezzen a szájában csócsált falattal, és ha én mégis gyorsabb lennék, akkor élénk gesztikulációval, ujjlengetéssel és teli szája dacára kiadott mérgelődős hangok kíséretében kézzel-lábbal magyarázza nekem, hogy az a falat bizony neki járt volna. Így fogy el majdnem minden reggel a kenyerem legalább fele, aztán ha azzal jól lakott, akkor jön a kávém, ami koffeinmentes cikória, közismertebb nevén Maci, és úgy a háromnegyede végzi Palkó gyomrában, aki ezután elégedetten mosolyogva távozik, otthagyva engem szabadon merengeni a romok felett.

Részemről ez a merengés nem tart sokáig, és általában arra redukálódik, hogy álljak-e neki új reggelit csinálni, de mondom, hamar rájövök, hogy már nem is vagyok éhes. Magamba tömöm a romokat, megiszom a nagylelkűen nekem hagyott egy-két kortyot, és sietve távozom az asztaltól. Könyv ahogy kinyit, úgy be is csuk, nem véletlen, hogy egy ideje azzal sem haladok.

Ma pedig kivételesen pórul jártam. Megcsináltam magamnak szépen mindent, kiraktam a kajámat, kávémat, de mielőtt nekiláttam volna, besurrantam lecsekkolni az emailemet, csak egy pillanatra. Aztán ott ragadtam. Hatalmas komment áradat a Panzej blogon, négyezres page-impression, hüledeztem csendesen, aztán láttam, hogy a bezzeg-lányok jártak itt, ezt is elolvastam, meg azt is, telt az idő, aztán alami szolíd csörömpölés az ebédlőből. Jó szorosan behunytam a szemem, vártam, ahogy nyomában csattan a parkettán a porcelán, de nem, én pedig ismét elmerültem az információk tengerében.

A második csörömp már feleannyira sem izgatott, mint az első, hallottam, de fel nem fogtam, valamit rakosgat Palkó, addig jó, míg ilyen szépen elvan. Mocorgás, fészkelődés, trappolás, vége a nyuginak. Mire felnézek a monitorból, Palkó vigyorog előttem, gyanúsan barna bajusszal a szája felett. Lecsapom a gép fedelét, kirobogok a konyhába, és, hát persze, igen. Kiszolgálta magát. Kenyér megrágva, kávéscsészém szárazra ürítve.

Úgy látszik Palkó számára igenis fontos a napi rutin. Velem, vagy nélkülem, de meglegyen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.