Ülök a kocsiban és figyelem az utcát. Fáradt vagyok, bágyadt vagyok, vérnyomásom valahol a bokám környékén. Bambulok ki az ablakon, nézem a nőket, ahogy lustán vagy frissen, öregen, fiatalon vagy éppen kortalanul sétálnak, sietnek, vonszolódnak az aszfalton.

Színes ruhák, fekete göncök, csillogó bizsuk, papucsok és szandálok. Minden nő másképp lép, másképp csosszan, másképp tartja a a táskáját. Rövid meg hosszú hajúak, kócosak és jól fésültek. Nincs két egyforma, summázom magamban, aztán kiakadok. Óóóó, dehogynem. Valamiben nagyon is hasonlítanak. Kivétel nélkül mind, mind, mind egyformák, kapkodom a fejem, ahogy szeljük át a Deákot.

Mindegyiknek lapos a hasa.

Hátradőlök. Kissé nyomasztó, de nincs mese. Le kell vonnom a konzekvenciát.

Én vagyok az utolsó terhes nő egész Budapesten.