Ülünk az asztalnál, én, L, meg a három gyerek és nagy a vígság. Mici horgászul beszél, L bedobja, hogy ő is mond nekem valamit úgy, hogy a gyerekek ne értsék, aztán tölcsérbe gyűrve a tenyerét átküld nekem egy "kutykurutty"-ot az asztal végére. Gurulnak a kölkök, hiszen ezt mindenki érti, békául a kutykurutty az éppen kutykuruttyot jelent, hahaha. És közben repül a tejbegrízes kanál a friss asztalterítőre, Palkó a fejét is bekeni vele, én meg már kezdeném menteni a tányérokat, amikor a kacagós idillbe egy felháborodott hangocska kapcsolódik, valahonnét a hálószobánk felől.

Egy pillanatra mindenki felfigyel, aztán már csak a székekről sietősen lecsúszó gyereksereg trappolását hallani, miközben én átdobom a tányérokat L ölébe, hogy mindenkinél hamarabb érhessek oda. Nem sikerül, mire megérkezem, már alig férek oda a három buksitól. A kiságy alja már egy-két helyen megrepedt, Mici és Palkó is az alsó léceket használják létrának, hogy elérhessék Istit. Istit, akinek még csak ízlelgetjük a nevét, akit még sokszor Palkónak hívunk, akinek hiánya még nem tűnik fel a vacsoraasztalnál és aki szöszke fejével billegve tíz napja létezik, alszik, rotyog, nézelődik, vagy éppen most töretlenül ordít a neki járó tejadagért.

Furcsa volt az elmúlt két hét. Egy igazi érzelmi hullámvasút eufóriával és megkönnyebbüléssel, félelemmel és aggódással, idegességgel és kialvatlansággal, rohanással, kavarással, vidám, minden-mindegy összenézésekkel, foltos, fáradt boldogsággal. Minden perce intenzív volt, minden perce itt van lefényképezve a lelkemben, mert szerettem, mert magával sodort, mert várom a folytatást.

Pedig nehezen indult az a bizonyos csütörtök reggel. Részemről egy fabatkát sem adtam volna azért, hogy én aznap szülni fogok, és mikor az orvosom megvizsgált, még csak meg sem rezzentem a diagnózisra.
- Na! Bő egy ujjnyi! Ha most megrepeszteném a magzatburkot, két óra múlva a kezedben lehetne a gyerek! - nézett rám várakozón, mire én határozottan lecsúsztam a vizsgálószékről.
- Nem tudom, én nem is tudom, tudod valahogy nem tudom, de azt hiszem félek - böktem ki érdekesen a lényeget, miközben bánatosan szemléltem a kőkockákat a lábam előtt. - Nagyon fáradt vagyok, rosszul aludtam (nem, nemcsak, hogy rosszul, de halott babákkal álmodtál, kontráztam belülről), és én most nem hiszem, hogy képes vagyok "erre". - néztem rá a dokira, akin látszott, hogy dereng neki már valami hasonló szitu két évvel ezelőttről, akkor is neki kellett belöknie a szülőszobára, és úgy tűnik, most sem lesz könnyebb dolga.
- Nem sétálhatsz már kinn, így, a 42. hét végén, de pár napot azért még várhatunk, ha nagyon akarod. - Hatalmas kövek gördülnek le a szívemről. - De tudod mit? - folytatta könnyedén - most menjetek el sétálni egyet és egy óra múlva gyere vissza, megnézzük, mi a helyzet. Aztán megbeszéljük, jó lesz így? - kérdezte kedvesen, nekem meg szépen visszaültek a kövek a helyükre, és sejtve már a sztoriban rejlő csavart somfordáltam ki a folyosón kezét tördelő L-hez.
- Mivan? Milesz? - vetette rám magát L reménykedve, én pedig kötelességtudóan vázoltam a helyzetet, miközben kelletlenül vánszorogtam kifelé a harmincfokos reggeli hőségbe. L felvillanyozódva a perspektíváktól programokat javasolt. Először is elmentünk és szereztünk jegeskávét meg kólát, azután pedig elcammogtunk a közeli füvészkertbe, ahol sétálgatást terveztünk, ám végül inkább csak egy padon ülve múlattuk az időt. Volt mivel. A telefon szakadatlanul csöngött, L megállás nélkül beszélgetni próbált velem, én pedig azon agyaltam, hogy hová is parkoltunk a kocsival, mert én most kórház helyett inkább hazamegyek. Ez a szándékom az idő előrehaladtával aztán egyre szilárdabbá vált, el is mondtam L-nek is, aki először csak óvatosan, majd egyre kétségbeesettebb arccal helytelenítette a dolgot, miközben a barátnőim a telefon túlsó végén hahotáztak rajtam. Meg kell mondjam eléggé szemérmetlenül. Ugyan már, értsem meg, hogy nem maradhatok így, értsem meg, hogy a gyereket ki kell szedni onnét, értsem meg, hogy mint terhes nő sajnos lejárt a szavatosságom, mondták, én meg tudtam, hogy igazuk van, de miért pont én vagyok akinek ezt mondják, és miért nem én, aki mondja valakinek? Ez igazságtalanság, fejtettem ki L-nek, aki egyre inkább érezte, hogy gáz van, de ez csak az arcán látszott, a hangszálait hősiesen kímélte.
Aztán a sok telefoncsörgés, a "nyomjad" meg a "látod már a fejét?" sms-ek között egyszer csak felbukkant az orvosom neve a kijelzőn. Felvettem.
- Hol vagytok? - kérdezte olyan hangon, mint akit nem lepne meg, ha azt mondanám, most hagytuk el Pestet, így aztán talán őt lepte meg a legjobban a válaszom, miszerint már éppen úton vagyunk visszafelé.
Bontottuk a vonalat, és akkor már tudtam, hogy tényleg szülni fogok. Aznap fogok szülni, bár kedvem az nincs hozzá, és fáradt is vagyok, igen, de mikor lesz hozzá kedvem és mikor nem leszek fáradt? Mély levegő, relax. Oké, akkor szüljünk!
Ez lett a szlogen, ezt mantrázva trappoltam be a szülőszobákhoz, és már meg sem lepett, hogy az orvos derülten két ujjnyit diagnosztizált, lejjebb csúszott buksival, két óra múlva kézben tartott párolgó, puha, gyönyörű gyerekkel.
L a kofferért szaladt, aztán az iratokat intézni, engem pedig széles mozdulatokkal beteregettek a hármas számú szülőszobába. Ezt a helyiséget emlékeim szerint még nem teszteltem, a többi szobához képest picike volt, és nagyon meleg. Kaptam egy tündéri, fiatal szülésznőt is, valamint egy branült a kezembe kétféle infúzióval, vízzel és oxitocinnal. Majd, miután határozottan bejelentettem az igényemet az EDA-ra, egy nagyon kedves doktornő is megjelent az ágyamnál, hogy elmondja a részleteket. Ezek szerint csak három perces erős fájásoknál kötik be az EDA-t, mert indított szülésnél az azonnali bekötés leállítja a fájásokat és nem tágul a méhszáj. Kapok egy érzéstelenítőt, majd utána jön a hosszú tű, akkor mozdulni sem szabad. Zsibbadni fogok, de fogom tudni mozgatni a lábam, olyan érzés lesz, mint amikor a fogászaton zsibbasztanak el egy tömés erejéig.
Rábólintottam, a doktornő meg még lelkesen elmesélte, hogy ő mindkét gyerekét EDA-val szülte, és mindenkinek csak javasolni tudja. Remélem én is csak javasolni tudom majd, gondoltam magamban, közben a dokimat nézem, aki komótosan kesztyűt húz, majd egy éktelen hosszú tűvel lavíroz felém. Burkot repeszt, hát persze, utálom, mindig ez van. Keresek a plafonon egy érdekes foltot, és megpróbálom elképzelni, hogy deréktól lefelé nem létezem. Aztán kicsit meglepődöm, mint mindig, mert őszintén szólva a művelet gyakorlati része nem annyira vészes, mint a vizuális oldala. Közben persze van lelkierőm elküldeni L-t melegebb éghajlatra, mert nem átallja felvenni a telefonját, hogy a kivitelezővel csacsogjon a fűtésszerelésről, miközben nekem enyhe fájásaim vannak, és a gyerek burkát bökdösik. L egy kicsit pirul aztán a folyosóra távozik, majd visszatérve látványosan kinyomja a mobilt, belőlem folyik a víz és CD-t válogatok. Semmi jó zene, erre nem gondoltunk, pedig milyen jól esne egy kis Chemical Brothers, elzsongatna a monotóniájával, mert most már fáj, egyre jobban és erősebben fáj. Ötpercesek, aztán hirtelen három percesek, doki jön, vizsgál, tágulok, jöhet az EDA. Akkor már erősen markolászom a kis fából készült támaszkodót, felállni nem engednek, járkálnom nem lehet, mert a 42 hét után már veszélyeztetett terhesnek számítok, lóbálja az ujját szülésznőm szigorúan, CTG-re kötve kell vajúdnom.

- Óóóó, én nem az a fajta nő vagyok, akit a protokoll ismer! - próbáltam győzködni a személyi szülésznőmet. - Én csak akkor nem szülöm meg a bennem lévő jól fejlett, négykilós kölköt egy az egyben, épen és egészségesen, ha átmegy rajtam a villamos -  nyöszörögtem magabiztosan, de a szülésznőt ez sem hatotta meg. Igazgatta rajtam a CTG-t, a branült, ami minden moccanásra azonnal leállt és sikoltozni kezdett, bennem meg kezdett elszakadni a cérna, mert azért azt ne várja már el tőlem senki, hogy mozdulatlanul vajúdjak, ám ekkor megjelent az anesztes doktornő és bíztatóan matatni kezdett a gerincem környékén. Közben elém toltak egy halom papírt is, aláírni. Persze, bármit, csak gyorsan, gondoltam és ott helyben aláírtam mindent, miközben a férjem többször is hangosan megérdeklődte, hogy tudom-e, hogy most mit írtam alá? No és most? Meg most?
Hát nem mindegy? Förmedtem rá, jöhet a halálos ítéletem is, tökre nem érdekel, csak döfjék a hátam.

Akkor már inkább csak kétpercesek voltak a fájások, de ez még elég volt, két fájásszünet alatt sikerült belémnyomni az EDA-t, pár perc múlva már a hatását is éreztem. Nagyon de nagyon jó volt. Maga a beavatkozás kis fájdalommal járt, épp csak az érzéstelenítő beadását éreztem, utána pedig csak nyomást, hidegséget, zsibbadást.

Érdekes dolog ez az EDA. Most már értem, miért mondják azt, hogy elérzéstelenít, mégis érzed, pontosan tudod, hol tart a szülés, mikor jön a kitolás. Az EDA megszünteti az elviselhetetlen, görcsös fájdalmat, viszont meghagyja azt a - sokszor éppen olyan elviselhetetlen - rettenetes feszítő érzést, ami a terhesség alatti keményedéshez hasonlít leginkább, csak sokkalta erősebb. Így amikor jött a feszítő érzés, tudtam, hogy fájásom van, viszont nem éreztem késztetést arra, hogy letépjem L köpenyét, vagy esetleg a fejét, éppen milyen hangulatban vagyok.


Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.