Brékó-brékó, csoda történt. Nem az, hogy jelentkezem, nem. Én nem vagyok érdekes, én csupán alkotói válságban szenvedek, minden téren, és általános téli depresszióban, amit ólmos fáradtság és a költözés pánikrohamai színesítenek csak, szóval másról van szó. Röhögjetek gyerektelenek, mosolyogjatok csak diszkréten akár ideiglenesen, akár permanensen egy gyerekesek, de nálunk a csoda az, hogy jelen pillanatban hosszú idő óta először mindkét gyerek EGYSZERRE alszik délután. Nem húsz percig, nem félóráig, hanem MÁR egy órája CSEND van, én pedig nem vagyok fáradt, nem érdekelnek az akut dolgok, csak jól érzem magam, és a klavin pötyörészek.

Olyan jó ez a csend. Csak ülni kell és hallgatni. Egy gyerek sincs körülöttem, egyedül vagyok. És ezt meg kell becsülni. Megfürdetni az idegeimet a nyugalomban, kipihenni az elmúlt órák kétgyerekes hektikáját. Az életmentéseket, mikor Isti újabb és újabb műanyagdarabbal, fagyönggyel a szájában vigyorgott fel rám, a hirtelen lefáradásokat, amikor egy-egy agysejtem feladta a küzdelmet Palkó kiszámíthatatlan kis vattafejű gondolatai majd tettei nyomán. A lakásban szanaszét heverő igen apró tárgyak vadászatát, a nagyobb holmik állandó pakolászását. A rutinba pár hete beépült, régi jóbarátként üdvözölt pempőzést, a két kézzel kétfelé etetést, majd az egyéb szükségletek kielégítését.

József Attila képes volt a Dunában evickélő dinnyehéjból is világraszóló gondolatokat kreálni. Én nem tudok, pedig a téma minden nap itt hever, a sáros csizmámban, a konyhában fortyogó fazékban, a süvítő kismotoron vagy Isti szájában szép lassan eltűnő méretes papírdarab formájában.

De én lúzer vagyok. És csak a csendről írok. Nem világraszólót. Csak olyan kismamásat.

Amikor Palkó kókuszdió fejét emlegetem, akkor általában a külső borításra próbálok szinonímát találni. Ám egy-egy tartalmas beszélgetés az említett fiatalemberrel gyakran rávilágít a kókuszdiófejűség tartalmi valóságának mélységeire is. Nevezetesen, hogy hiába tapossa már lassan a hármat, Palkó fejében bizony még mindig több a kóc, mint amit a gyanútlan szemlélődő első blikkre feltételezne.
Mert mit mondott ma nekem Palkó, mikor kismotorja hátán egy lendületes gördüléssel ismét bebizonyította, hogy hiába jártatom a számat immáron másfél éve, hogy ne guruljon eszetlenül a járdáról az autóútra? Még akkor sem, ha egy csendes mellékutcáról van szó?
- Palkó, hová gurultál?
- Ide. - Mutat le maga mellé az úttest szélére.
- Látom, de tudod, hogy hol vagy most?
- Itt! - jött a tömör válasz, hátra sem fordulva, én meg magamban bosszankodom, hogy két, immáron "nagy" gyerekkel a hátam mögött sem voltam képes még mindig  megtanulni kétévesül.
- Palkó, mit mondtam neked, hogy kell átmenni az úton? - teszem fel a következő sületlen kérdést, amire hasonló kaliberű a válasz: - Oda.
És nem tanulok, a kérdés ismét elhangzik, a válasz bosszantóan konzekvens: - Oda. Oda, Oda! - kiabálja most már ingerülten, a szembejövő lány diszkréten a sáljába vigyorog. Nem adom fel.
- Palkó, nézz rám! Nem emlékszel, mit tanítottam neked? Mikor mehetsz csak át az úton?
- Hónap' - néz maga elé Palkó - Zombaton?
Feladom.
- Palkó, akkor mehetsz át az úton, ha van veled egy felnőtt, ha én megengedem. És csak miután körülnéztünk. Megértetted?
- Igenn.
Körülnézünk, az egyik oldalon épp semmi, a másik oldalról csigalassan közeledik valami.
- Gyere, most átmehetünk - fogom meg Palkó kezét és húznám magammal - ha hagyná.
- Ott jön az ótó! - mutat a távolba, én meg hunyorgok, mert még  színében sem vagyok biztos, ugyan már, átérünk bőven, legyintek Palkó aggodalmaira, de a gyerek fejében megragadt az intelem, most már megvárjuk az autót.
Toporgunk hát tovább a hidegben, közben az autó lassú, bizonytalan imbolygás után megáll, kiteszi az elakadás-jelzőt, kiszáll egy nő, csevegnek még, bennem meg már a türelem is megfagyott, de nem kavarom össze a maradék értelmet a buksiban. Ha autó jön, meg kell várni. És lőn. Lassan elgördül előttünk a szürke Golf, óvatosan, a vezetője ügyelni szeretne Palkóra, meg is áll egy pillanatra, de egy fagyott mosollyal továbbintem. A gyereknek tiszta terep kell, inkább menjen. Palkó mellettem áll, aranyosan forgatja a fejét az autó után, aztán rámnéz:
- Kölülnéztem a kejekét. Fojgott. Láttad?
Láttam. A kókuszdiót is, a kócot is. És már most biztos vagyok benne: a következő kereszetződésnél tuti déja vu-m lesz.

 

Panzej 2012.01.15. 00:39

Projekt

Nem is olyan rég, mikor még azt hittem, négy gyerekkel ugyanúgy folydogálnak tovább a dolgok, mint hárommal, mert nem számoltam azzal, hogy Isti, az én kis bónuszgyerekem majd másképp funkcionál, mint a többi kölök, Palkó másképp reagál majd egy kistestvérre, mint két nagyobb testvére, és az sem igazán volt benne a pakliban, hogy az áldott jó Lackó már az első félévben felhergeli magát a haverjával az osztály rémei közé; azokban a boldog időkben, amikor még nem volt olyan, hogy nincs időm a gépen pötyörészni, szóval még akkor terveztem egy sorozatot, ami Palkó szobatisztává válását követte volna nyomon.

Nem, nem kell gurgulázva nevetni, nem gondolom, hogy ez a sorozat úgy különösebben bővítette volna blogom rajongótáborát, sőt, inkább attól tartottam, majd megcsappan az érdeklődés, de beáldoztam volna magam a tanulságért, amit Palkóval kettesben nyújtottunk volna más, hasonló pitiáner ügyekkel foglalkozó anyukáknak. Ám míg az én fejemben ilyen tervek körvonalazódtak, Palkóéban egészen másfélék. Illetve másféle. Mert Palkónak mostanában kizárólag az jár a kis szőke, kókuszdió fejében, hogy milyen hangsúllyal és hangerővel mondjon nemet a legközelebbi kérdésemre-kérésemre, hogyan vágja magát habzó szájjal a földhöz, és melyik ajtót csapja be leírhatatlanul sötét nézéssel.
Ennek megfelelően aztán persze nem ül, de még csak rá sem néz a bilire, nem ül, de még csak közelébe sem megy a wc-nek, nem akar "halakat etetni" (bármit is jelentsen ez), nem kell a matrica, pisilésért cserébe; nem hajlandó lecserélni a pelenkát alsónadrágra, szóval a téma úgy egészében tiltólistán van és kész. Én meg ugye jó anya és kiváló pszichológus vagyok, nem erőltetek semmit, csendben cserélgetem pelenkákat, rossebelek a naponta megtelő szemetes fölött, és forgatom szemem, mikor a lassan hároméves kezét nyomatékosan a fenekére tapasztva menekül, menti a pelenkáját akár a kérdések elől is. Amelyek pedig, türelem ide vagy oda, csak elhangzanak.

Megőrülök attól, hogy két gyereket kell nap mint nap többször kiganéznom. És ez csak az egyik oka annak, amiért szeretném kiirtani legalább részben a pelenkákat. Mert ugye súlyos következményként ott a környezetszennyezés, a lakásban elbújó, valamelyik sarokban kotló, majd "mintha mi sem történt volna" arckifejezéssel járkáló, bűzlő Palkó és a rengeteg pénz, ami a kukában landol a pelenkákkal és a törlőkkel együtt.
Tudom, tudom, hogy van textilpelus, meg szaladgálhatna lobogó fütyivel is, de nem vagyok egy natúranya, mondtam már, nincs időm a kakis pelusokat mosni, és momentán egy beteg gyerek sem hiányzik a háztartásból.
Megmondom őszintén, eddig abban reménykedtem, hogy majd minden úgy megy, mint Micinél, aki kábé két hét alatt lett szobatiszta, éjjel és nappal, két és fél éves korában. Egyszer csak érdekelni kezdte a dolog, nekifutott és megcsinálta. (Persze Mici mindennel így van, amit elhatároz azt véghez is viszi, még ha ezzel nem is mindig okoz osztatlan lelkesedést a könyezetében.) Lackóval sem volt rossz dolgom, vele korán kezdtük a témát, és bár első gyerek, izgalom, lámpaláz, csak letudtuk a kötelezőt szűk három hónap alatt.

Palkóban viszont sem a lelkesedés, sem a beletörődés szikrája nem fedezhető fel, így aztán hónapok óta csak várunk, és várunk, meg várunk.

Fordulatos egy történet.

Panzej 2012.01.06. 21:32

Papíron tilos

Friss helyszíni tudósítás egy kocsmából. Csak rövidhír, mert az ovis mamákkal bandázom, nem lehet csak úgy határozatlan időre lelécelni.

Szóval. Meg vagyok lepve. Dohányzási tilalom ide vagy amoda, itt, kérem, meglehetősen sokan cigarettáznak. No nem a mi csapatunk, hanem a párocska ott szemben a fal melletti asztalnál, a két emós leányzó a bejárat mellett, meg a csocsózó fiatalok közül egy-kettő.

Mamatársak szerint ez egyáltalán nem szokatlan és egyáltalán nem korlátozódik az ilyen alagsori kis vendéglátóegységekre, sőt. Pár nappal ezelőtt valami flancos étteremben is előfordult, hogy a pincérek figyelmeztetés helyett inkább falaztak a bagózó vendégnek.

- Most min csodálkozol? - néztek rám nevető szemekkel az asztalnál. - Ez még mindig Magyarország!

Igaz, majd' elfelejtettem. Nem is értem, mit füstölgök itt...

 

Panzej 2012.01.05. 22:56

Ééérteed?!

Nem tudom, hogy miért látszom égőpirosnak, tilitarkának, neonzöldnek, vagy éppen hupililának akkor, amikor semmi mást nem szeretnék, csak beleolvadni a háttérbe, eltűnni a horizonton, árnyékként vetülni a falon. A problémák engem mindig megtalálnak, a dolgok akkor is rajtam állnak vagy buknak, ha én csak teszem a dolgom, és semmi különöset nem csinálok a világon.

Ma épp az utókarácsonyi, visszatapsolt zserbóm sütése közben tette rám a sors a kezét, rántott reflektorfénybe, mert peches vagy, anyukám, suttogta a fülembe, én meg csak pislogtam kábán, makogtam is valamit, mert muszáj volt, aztán a hangomra is rátaláltam, amire aztán végképp semmi szükség nem volt.

Most pedig itt ülök, voilá, egyedül a klotyóban, verem a billentyűzetet, és igyekszem nem belegondolni abba, hogy hányan fognak megsértődni, ha "a"-t mondok, és hányan, ha "b"-t, és hogy mi lesz L-lel, aki az előbb elég konkrétan szórt le az öléből, és fejtette ki, hogy milyen rosszul esik neki minden, ami az üggyel kapcsolatos, de ő nem szól, mert nem akar nagyobb botrányt, azért persze nem érti, én hogy képzelem. És mi lesz szegény pótmamámmal, aki meg a legjobbat akarta, csak közben elfelejtette, hogy L egy ideje már bonyolult. (Ahogy az életünk is, bár az optimizmusunk hal meg utoljára.)

Szóval állt a sors, középen, suhogtatta az ostort, aztán lecsapott. Kettő között arra a harmadikra, aki csak állt, pislogott, és voltaképpen azt sem tudta, mit akar a másik kettő.

Persze szerény véleménye azért volt. Van. Pechére...

 

Panzej 2012.01.05. 15:53

BUÉK!

Jó, hát itt vagyok megint. Hiába menekülök a laptop elől, hiába halasztgatom estéről estére az írást, a monitor utolér, a sok terv kinyílik, csak az idő kevés, de az nagyon.

BUÉK mindenkinek, és ígérem, nem magyarázkodom tovább. Terveim vannak, nagyok, kicsik, de van négy gyerekem is, nagyok meg kicsik, így aztán kiderül majd, mi sikerül nagyon vagy kicsit.

Az elmúlt hetekben szuperanya voltam. A lakás mindig rendben, a gyerekek élre vasalva, karácsonyra négyféle süti, Isti gyarapodását látva a védőnők sarokba hajíthatták volna a diplomáikat, vendégek minden hétvégén, betegségek kikúrálva, a felújításnak lassan vége, nagy séták, beszélgetések, családozások. Esti fáradtság, ágybazuhanás, álom nélküli alvás.

Most pedig január van. Utálom. Tavaszig utálni fogok mindent. Le is fogom írni, hetente legalább egyszer.

Reszkessetek!

4 komment

Címkék: buék isti

Panzej 2011.12.08. 23:50

H&R

Halmok és rakások közt üldögélek. Ruha halmok, zokni rakások, játék halmok és könyvrakások, gyógyszerhalmok és koszos edények, maradék kaják és elintézendő papírtornyok között, itt-ott egy-egy eldobott pelenka, én pedig ülök a közepén és fagyit nyalok.

Véglegesen és teljesen elúsztunk a teendőkkel, hiába hadakoztunk, igyekeztünk, hiába biztattuk egymást, tovább nem megy, be kell látnunk, hogy az élet körülöttünk nem mehet tovább a tökéletes mederben, nem lehet, hogy folyton csak gürcölésből álljon. Nem lehet a mindennapok célja, hogy úgy nézzen ki a lakásunk, mintha nem is lakna benne rajtunk kívül négy gyerek, hogy olyan pontosan intézzünk a felújítás kapcsán mindent, mintha ez lenne a hobbink, mert jó dolgunkban azt sem tudjuk, mihez kezdjünk az időnkkel. Hogy úgy neveljük a kölkeinket, olyan odaadással, figyelemmel, különórákra cibálással, mintha egy, maximum kettő lenne belőlük, vagy hogy L karrierje olyan meredeken íveljen felfelé, mintha nem is lenne családja, vagy legalábbis alaposan ki lennénk tömve nagymamákkal, hogy az én karrieremről már ne is beszéljünk.

Szóval ma, amikor leültem ide ezzel a fagyival, amit eleinte lelkiismeret furdalástól fuldokolva kanalaztam magamba sebesen, mezítláb álldogálva a konyhakövön, miközben azon járt az agyam, hogy mi minden van még hátra ebből a napból, milyen meló redukálhatná a fent emlegetett halmokat legalább a felére, szóval, hogy hogyan tudnám kimeregetni az óceánt egy pici kis pohárral, akkor, a dolgos gondolatok között valami nagyot pukkant. Én pedig leeresztettem.

És most itt ülök a halmok és rakások között, és créme brulée fagyit szopogatok, elnézek messze, túl a halmokon, a rakások felett és már nem hiányzik a nagy nehezen, fáradságosan magamra aggatott gála.

Mert kipukkadt lufinak lenni jó.

Ott fekszik a pasi az ágyon és horkol. A gyerekek már felkeltek, megreggeliztek, felöltöztek. Te már két órája fenn vagy, mindezen fenti reformok végrehajtásában elfáradva, karikás szemekkel gyűjtöd a tennivalókat, pipálod a perceket. Fáj a kezed, mert lenyisszantottál egy darabot az ujjbegyedből. Éles ez a kenyérvágó kés, állapítod meg miközben a ragtapaszt csavargatod a mutató ujjad köré, kesergésre nincs idő, ki kell pucolni a gyereket a nyakig-kakiból, és le kell jegelni az induló hisztiket, hogy legalább az az ember, ott, a hálószobában, legalább ő aludjon még egy kicsit.
Aztán csak állsz a hálószoba küszöbén, az ajtóban, kissé leamortizálva a szombat reggeltől, ami mindig korábban indul, mint egy hagyományos hétköznap, és tudod, hogy nincs visszaút. A paplan alatti világ a múlté, na jó, talán azért a szoptatást még megejtheted ott. Ki is kapod a legkisebbet, aki egyre hangosabban nyöszörög, ne ébreszd fel a papát. Aztán ránézel az órára és megállapítod, hogy az idő bizony elszaladt, és a vendégek egy óra múlva megérkeznek. Nincs mese, a pasinak is kelnie kell.
Lágyan megsimogatod. Megbökdösöd a vállát. Finoman megrázogatod. Semmi. Valamit nyög és hasra vágja magát. Immunis az ébredésre, te pedig elgondolkodsz.

Vajon mivel lehet felébreszteni az apát?
- Halló! Édes! Már mindenki fenn van! Lackó szeretne mutatni neked valamit! - nincs válasz, a horkolás egyenletes.
- Figyu, kelni kell! Mindjárt jönnek a vendégek! - hiábavaló volt ez is, a ház ura sem elérhető, még csak egy nyugtalan horkantásra sem méltat.
Jó, akkor próbáljunk életet verni a közgazdászba.
- Szívem! - hajolok oda hozzá óvatosan - Hallottad, hogy 319 forintnál jár már az euró?

Döbbenetes a hatás.

- Mi? Mennyi? Ma? Most? - pattan ki a szeme, szája, ül fel olyan hirtelen, hogy szinte nekem is fáj.
Pedig még csak devizahitelünk sincs.

Panzej 2011.11.07. 15:52

A napi betevő

Ülök és szájtátva bámulom az én naaaaagy családomat. Egyelőre csak három gyerek, no meg L ül rajtam kívül az asztalnál, a röpke fél óra alatt véghezvitt pusztítás mégis egy hollywoodi múvi forgatására emlékeztet, mondjuk a "Rettegések vacsorája" címmel. A szereplők rajtunk kívül legyenek ...öööö... teszem azt hangyák, így még brutálisabb. Egy vérbeli horror hatalmas morzsazáporral, csapkodó óriás-kezekkel, repkedő zöldségdarabokkal, hangzavarral, súlyosan koppanó szalámihéjakkal. Aztán véget ér a performansz, és a lecsupaszított, kopár asztalon már csak néhány kósza kenyérdarabkát kerget a huzat, a főhős meg "a nő" hangya megtépázva, boldog megkönnyebbüléssel omlik egymás karjaiba, én meg gyorsan elszakadok a múvitól, minek az nekem, éppen elég a valóság is.
Az, hogy pontosan mi is a nagycsalád, mindig a reggelinél meg a vacsoránál tudatosul bennem a legjobban. Mert az igaz, hogy az utcán csapatokban vonulunk, hogy székeket kell húzkodni, kölcsönkérni, ha leülünk egy asztalhoz, és simán ellepünk egy tekintélyes padot, mégis, egy apró mosoly után általában napirendre térünk a dolgok fölött. A reggeli és a vacsora viszont más. Ott még mindig nem tudom megszokni a fel- meg lepakolt edénytömeget, az eltüntetett kajamennyiséget, az állandó kenyérszeletelgetést, az újabb és újabb kaják előpakolászását. A nagycsalád ugyanis meglehetősen nagy étvágyú. Megfigyelésem szerint naponta elfogy nálunk bő fél kiló kenyér, 25 deka felvágott, két és fél liter tej, 4-5 paradicsom és paprika, ha salátát csinálok, akkor persze több is. Ha pizzát sütök, egy tepsi már nem elég. Virsliből tizenpár darab alá nem megyünk, egy 100 grammos teavaj kocka egy napig bírja. Arról nem is beszélve, hogy mióta Lackó rákapott a lekvárra, egy hét alatt két üveg baracklekvár huss, kaláccsal akár gyorsabban is. Ja, igen a kalács, a nagy kedvenc. Ha van, akkor Lackó öt-hat szeletnél hamarabb meg sem áll, eleve "kalácsokat" és nem kalácsot kér a tányérjára.

És bár én adom, osztom és boldog vagyok, ha a kölkök szépen gömbölyödnek, azért a kajára elköltött pénz hónapról-hónapra elkerekíti a szemünket, és néha döbbenve nézünk egymásra L-lel, atyavilág, mi lesz itt pár év múlva?
- Pár év múlva? -merengett el az egyik ismerősöm, akinek "csupán" két nagyobb kamasz fia van - Figyelj, nálunk ezek csupán vacsorára megesznek fél kiló kenyeret ketten. De persze csak miután magukba tömték a déli ebédmaradékot...

Panzej 2011.10.30. 23:36

Reload

Tudom, tudom. Kábé ezer éve. Hát igen, ilyen az, amikor az ember elkapja az idő grabancát. Mert ezt tettem, tényleg, ahogy ígértem magamnak, és minden nap pörögtem, behoztam az elmaradásokat, játszottam a kölkökkel, befőztem, megfőztem, minden nap akár többször is, mintaanyaként cipeltem a gyerekeket, szolgáltam a családot, és ha szabadidőm volt, akkor ellógtam a barátnőimmel. A net pedig valahogy elmaradt az életemből, mikor este kinyitottam a gépet, csak ránéztem a hírekre és már zártam is le a laptopot.

Aztán jött egy pár email, hogy mi van, megvagyok-e, jól vagyok-e, és én elolvastam őket, de válaszolni már nem akaródzott, mert majd holnap, majd holnap megírom, holnap kinyitom a blogom, holnap majd összeszedem magam. Aztán másnap is elkaptam az idő grabancát, és este már csak egy fáradt emailnézésre maradt idő, ésígytovább ésígytovább.

Őszintén, nem mondanám, hogy az élet rosszul esik internet nélkül. Egész klasszul elvagyok így, elképesztően hatékony vagyok szörfölés nélkül, és bármilyen ciki, valahogy jól esik az, hogy egyszerre többféle kaja is lapul a hűtőben, van süti az asztalon, kipihentebb vagyok, többet játszom a gyerekekkel, és élőben találkozom a barátaimmal.

Pedig egy helyben topogok, azt tudom. Mert minden meló, amit nap mint nap így összerakok, az másnap újratermelődik, és nem jutok előre egy jottányit sem, és kéne valami értelmeset csinálni, ami megmozgatja az agyamat és az írás pont ilyen.

Mégis, úgy érzem, most nem erre van szükségem. Jól érzem magam a fizikai mókuskerékben. Fura, de így van. Pedig hiányzik a blogom, és az alig csökkenő látogatottságból azt is látom, hogy én is hiányzom. Meglepően sok embernek. És ezt köszönöm. Meg fogom hálálni, még akkor is, ha tudom, érzem, hogy olyan üres a fejem mostanában, mint Palkó bilije. Amivel elvileg a szobatisztaságot kellene elkezdeni, ha nem tiltakozna olyan hevesen a fiatalember.

Itt is ki kell élnem az exhibicionizmusomat. Még akkor is, ha béna meg erőltetett, és szívesebben sütnék helyette szilvás sütit, főznék egy újabb vájling lecsót. Vagy esetleg szülnék még egy kislányt...

... avagy anya újabban magnéziumot szed...

4 komment

Címkék: vicces palkó

Panzej 2011.10.10. 23:07

Babáim

- Gonosz gyerek vagyok! ÁÁÁáááá! - rontott be ma a szobába Palkó, aki mindig üvöltve közelít, ha én szoptatásba fogok.

- Ne légy gonosz! - mondom neki, elnézve a kerek, csibész-arcocskát, mire Palkó felmászik mellénk az ágyra, és ott, Isti feje mellett ugrálva bizonygatja tovább: - Gonosz vagyok! Ááááá!

Menteném, ami menthető, söpörném le Palkót, az elalvásból tágra pattanó szemű Istivel a keblemen, küldeném ki a szobából, de persze nem lehet. Palkó harciasan rohangál körbe, kis szemeivel kutatja a törékenyet, a veszélyeset, az idegesítőt, mert szoptatok, oda vagyok láncolva a három hónapos kis koloncomhoz, és Palkó tudja ezt, és Palkó utálja ezt.

Pedig már azt hittem, sínen vagyunk. Mosolyogva figyeltem, ahogy Palkó segít a pelenkázásnál, odabújik Istihez és ölelgeti, odatotyog hozzám, és addig rángatja a szoknyámat, míg fel nem fogom, hogy Isti sír. Tolja a babakocsit, ringatja az öccsét és még sorolhatnám a cuki pillanatokat, mikor az anyai szív örvendezve szárnyal, szem nem marad szárazon és fényképezőgép után matat a kéz. Az utóbbi időben viszont valahogy elapadt a csí és Palkó éjszakánként kóborolni kezdett. Üvöltve, sírva bolyong a lakásban, inni akar, vagy csak egyszerűen felkelni, hajnalban átjön, nagy hangon mesét követel, de az is előfordul, hogy csendben lopakodik át. Áll az ajtóban, lassan odaoldalaz az ágyunk mellé, csekkolja, hogy alszunk-e, vagy esetleg szoptatni merészelek. Én meg szorítom össze a szemem meg a szám, érzem a szuszogását a bőrömön, ahogy közel hajol, és csak a rettenetes álmosság akadályozza meg, hogy felröhögjek. Ha sikerül megállni, akkor van esély rá, hogy kis ellenőrünk visszafekszik, és mindnyájan tovább húzhatjuk a lóbőrt.

És persze nem csak éjjel, de nappal is. Nyűglődve hempereg, ugrál az ágyon, amikor szoptatok, és mikor rászólok, hogy nem szabad, Palkó, csak rám néz szelíden, azokkal az akvamarin kék szemekkel, és mosolyogva helyretesz: szabad... Ha Isti épp valahol járókán kívül tanyázik, akkor Palkó bemászik a járókába és ott játszik angyalian, hangját sem hallani.

Szóval most kezdhetünk mindent elölről. És Palkót kenyérre kenhetem, ha kettesben megyünk sétálni, eljátssza a világ legjobb gyerekét, ha együtt megyünk bevásárolni, ha csak rá figyelek, és mikor Isti alszik, nagyokat játszunk, legózunk, autó- meg vonat pályákat építünk. Szerfölött elégedett, ha Isti sírdogál, és én nem hagyok ott csapot-papot, autópályát és félbehagyott kirakóst, hanem befejezzük, megbeszéljük, esetleg együtt megyünk megnézni, miért sír a kis öcsi.

Ám egyelőre hiába néz ki úgy ez az egész sztori, mint egy felnőtteknek szóló Annapeti könyv, hepiendről egyelőre nehéz lenne beszámolni. Mert a mai, gonosz kis Palkó mellett Lackó is bedobta a vacsoránál, mikor valami okos nagyfiút kezdtünk emlegetni egy kisebbfajta testvéri csetepaté után: ő mégis leginkább pici baba szeretne lenni...

 

Mindig tanulok valamit a játszótéren. Hol emberismeretből, hol udvariasságból, hol tűrőképességből vizsgázom, néha pedig csak rácsodálkozom erre vagy arra, a mai napon konkrétan arra, hogy néha lehet nekem is szerencsém. Sőt, most, hogy ugye pár napja fenn van a rózsaszín szemüveg, és pozitívan látok, ki is mondom, én egy szerencsés nő vagyok. No persze nem attól, hogy az ebédlőben üldögélve is hallom, ahogy a nagyszobában heverésző Isti irányából izmos nyomások következményeként szaftos bugyogás hallatszik, hanem attól, hogy az én gyerekeim csak mogyorót, diót és gesztenyét gyűjtenek, célirányosan télire, hogy legyen mit enni. És ha eddig a hajam égnek állt a lakás minden sarkából felbukkanó bogyóktól, mától mindenképp egy kissé szelídebben fogom szemlélni a zsebekből, iskolatáskából, zacskókból előbukkanó újabb szállítmányokat, elég lesz csak arra gondolnom, amit az a kivételesen gyermekközpontú anyuka mondott a parkban bóklászó csemetéinek, akik éppen egy bodobács-ültetvényt fedeztek fel az egyik fa tövében:

- Hú, mennyi bodobács! Sajnos az üveget otthon felejtettük, gyerekek...

Ejnye-bejnye! Így aztán nem lesz mit enni télen..

Panzej 2011.10.02. 23:22

Szétcsúszva

Megint rátok öntöm, pedig tényleg nem akarok olyan blogoló lenni, aki csak akkor ír, ha valami gáz van, vagy ha mentegetőzik, hogy miért nem ír.

köztudott, hogy a rendkívüli helyzetek, a krízis, a lelki válság hozza ki leginkább az emberből a kreatív gondolatokat, ezt hívják nyavalygós irodalomnak, ha nem szeretitek a műfajt, jobb, ha megkeresitek a kis ikszet a jobb sarokban, vagy nemes egyszerűséggel lecsukjátok, becsukjátok, kikapcsoljátok a számítógépet.

Most, hogy szeptember óta minden nap reggele egy nagy levegővétel, estéje pedig egy megkönnyebbült sóhajjal spékelt, kábult ágybazuhanás, nehéz tudatosan felmérni, mi is történik velem: sok anyához hasonlóan engem is bedarált a verkli, vagy pedig krízis van, olyannyira, hogy a saját segítség kiáltásomat még én magam sem hallom meg?
Egyre inkább úgy érzem, a bé verzió játszik.

Kezdek szétesni. Hiába írom fel papírra, határidőnaplóba, rendszeresen elfelejtek időpontokat, határidőket, komplett eseményeket. Sosem tudom hány gyerekem van, melyiket hogy is hívják pontosan, hol vannak, hol kellene lenniük. Mici ma például lemaradt az egyik legjobb barátnője zsúrjáról, mert ugyan még pénteken az eszemben volt, hogy ajándékot kell venni a kislánynak, tegnap már egyáltalán nem jutott eszembe, ahogy ma is csak így estefelé fél tízkor.

A felejtkezés egyébként mára az egyik specialitásommá vált. Elfelejtkeztem egy érdeklődőről, aki jött volna lakást nézni, elfelejtkeztem egy hivatalos határidőről és beküldtem azt a színházpénzt az iskolába, amit csak október 12-én kellett volna, de nekem csak a szerda maradt meg a fejemben. Állandóan álmos vagyok, hiába határozom el, hogy ezt vagy azt ma megcsinálom, csak tologatom a dolgokat egyik napról a másikra, rosszul alszom éjjel, a gyerekek is rosszul alszanak éjjel, aztán mindnyájan kóválygunk egész nap, ingerülten sírósan, hisztisen, apatikusan.

Bele lehet szokni, lassan megszokjuk, egész jól beleszoktunk már, szoktam mondogatni mindig, ha a négygyerekességről kérdeznek, pedig ez nem is igaz. A helyzet egyre bonyolultabb, és hiába telik az idő, mi nem szokjuk meg, nekem egyre nehezebben megy, a helyzet változatlan, sokszor inkább rosszabb.
Bármilyen fájdalmas, radikális megoldásokhoz kell folyamodnom. Ahhoz a tologatott megoldáshoz, amihez semmi kedvem, ami egyáltalán nem az én stílusom. Be kell tábláznom minden napomat, minden órámat, minden percemet. Szigorú napirendet kell felállítanom, mi több, kiírnom magamnak jó nagy betűkkel valahová, napokra bontva minden hetet, kimérve a perceket, és aztán betartani, pipálgatni, nem elcsúszni az órákon, hogy minden meglegyen, hogy mindenre legyen idő, hogy L- re is, kettőnkre is legyen idő, hogy magamra is legyen idő.
Idő, idő, idő. Holnaptól elkapom a grabancodat!

Sokáig érlelgettem magamban ezt a történetet, talán azért is vártam bő egy hetet, hogy ne indulatból, ne elkeseredésből írjak, hanem csak úgy, mintha az egész nem is lett volna annyira mellbevágó, mintha az, ami történt csak egy "eset" lenne a játszótérről, ahol nap mint nap esnek úgy szavak szülők közt, ahogyan nem kellene, amivel csak a gyerekkapcsolatoknak ártanak, amikkel csak magukat járatják le.

Mert igen, a játszótér sokszor inkább küzdőtér, és nem egyszer hívott fel barátnőm azzal, hogy neki most azonnal, sürgősen beszélnie kell valakivel, úgy felhúzták, Szintia mamája miért esett neki olyan csúnyán, majd az ő gyereke is fogja még szórni a homokot, akárki meglássa. És ez így is van. A kezdő, a homokozó szélén gyakran első gyerekével a üldögélő anyuka vagy nagymama nem ritkán veti el a sulykot édes egyetlenje védelmében, míg aztán pár év eltelik, megjön a rutin, kifejlődik a megtorláshoz, rosszalkodáshoz való ész vagy eszetlenség Szintia angyali fürtjei mögött is, és legközelebb már Szintia mamáját találjuk a mentegetőző anyuka pózában, sápadtan szorongatva áldozatból elkövetővé vált kislánya kezét. Persze előfordulhat az is, hogy Szintia mamája nem hajlandó a fejlődés útjára lépni, és a támadó gyerek anyukájaként is habzó szájjal fogja védeni kislánya akart vagy akaratlan csínytevéseit, ahelyett, hogy az évezredes játszótéri hagyományoknak megfelelően leguggolna, és komolyan elmagyarázná a gyerekének, miért is nem szabad Domonkost csak úgy lelökni a kismotorjáról.

Valami ilyesmi történt ezúttal is. Pedig jó ötletnek tűnt a szép nyári időben egy kicsit messzebb sétálni, és a megszokott játszótereink helyett a ritkán látogatott "csúszdás" játszótérrel örvendeztetni meg a kölköket. Volt is nagy visongás, boldogan vetették bele magukat a hatalmas porfelhőbe, ami a játszótér légterét kábé egy az egyben uralta, azzal a hatalmas csőcsúszdával együtt, amely puszta létezésével értelmet adott a kölkök életének. Ez alkalommal viszont feltűnően kevesen verekedtek közelében a lecsúszás mámorító élményéért. Az én két nagy gyerekemen kívül még talán hárman visongtak körülötte, hamar ki is derült, miért.

A csúszda végén, a csövön egy kisfiú üldögélt, és elképesztő kitartással szórta a leérkező gyerekek szemébe a földről a port. Felmarkolt egy jó nagy adagot, majd a csúszdán érkező, általában teli szájjal visító gyerek arcába dobta. Aztán, mikor a gyerek prüszkölve kikecmergett, nosza dobott még egy-két marékkal az üres csőbe is, mintegy előkészítve a terepet a következő versenyző számára.

Megrökönyödve figyeltük az eseményeket egy hasonszőrű mamával, aki, bár a gyereke asztmás volt, és így duplán nem esett jól neki amit látott, csak engem böködött, hogy na, most mi van, miért nem szól rá kisfiára a kedves mama?

Anyuka pedig sehol, így mikor Mici vaksin, szemét dörgölve odajött hozzám reklamálni, odamentem a fiúcskához és megkértem, hogy hagyja abba a porolást, mert ez különböző okok miatt senkinek sem jó. Az már sosem fog kiderülni, mennyire lett volna szófogadó a kölök, mert a látványra, ahogy a gyerek felé hajolok, egy közeli padon ülő társaságból fiatal nő ugrott fel, mintha rugóból pattintották volna, és kihívóan mosolyogva érdeklődött, mit mondtam a gyerekének. Láttam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de azért elismételtem neki is, hogy miért nem üdvös mások szemébe szórni az apró kaviccsal teli port. A mellettem álldogáló anyuka is felbátorodott és röviden vázolta kisfia asztmáját, mint porszórás elleni másik nyomós indokot, és együtt reménykedtünk, hogy most már csak megérti, ha eddig nem.

- Na és? Hadd szórja a gyerek! - érkezett a mellbevágó válasz - A többi meg fulladjon meg! És vakuljon meg inkább! - szórta gyerekéhez hasonló vehemenciával a nő az arcunkba a választ és visszamasírozott a többiekhez.

Kellett egy kis idő, amíg magunkhoz tértünk. Szó szerint leforrázva éreztem magam, bizsergett a bőröm, és életemben nem éreztem magam ennyire tanácstalannak. Azért gyorsan átparancsoltam a kölköket egy másik csúszdára. Jöttek is, tőlük szokatlan módon, azonnal. De már nem sokáig maradtunk. A hangulat elromlott, és ezen az sem segített, hogy a port szóró kisgyerek az incidens után nem sokkal elcsattogott a mamájával. Pár percre rá én is összekaptam a fekete különböző árnyalataiban pompázó kölkeimet és hazajöttünk.

 

Nem tudom, mi ütött belém. Ahelyett, hogy lelkesen köszöngetném nektek, kedves közönség, hogy benyomtatok a Goldenblogon a kilencedik helyre, este tízkor benn ülök a kocsiban, és a lassan kúszó villamosokat figyelem. Szelíd és békés látvány, rendben mennek a vagonok, mindig egyformán, mindig ugyanúgy. Legutóbb akkor csináltam ilyet, amikor az orvos végre a szemembe mondta, hogy miért nem kap az anyám látványos kezelést. Talán akkor ültem így utoljára, este, a sötét autóban egyedül, a süket csendben, az utcát figyelve.
Elvonulni a világ elől. Kábé ezt jelenti nekem ez az üldögélés, teljesen kikapcsolni, elfelejteni L fáradt ingerültségét, a listámat, amire olyanok vannak pingálva, mint vasalás, kenyér sütés, rohadó barack felhasználása, holnapi ebéd előkészítése, Lackó táskájának átnézése és még sorolhatnám. Itt, a kocsiban nincs konyha, nincs rendetlen asztal, rohangáló gyerek, itt csend van, előttem egy nagy szélvédő, azon keresztül pedig villamosok, nyíló és csukódó ajtók, emberek, kutyák, csillagok, csend, meg némi sűrített tej az anyósülésen. Félig már kiszívogatva.
Sok volt ez a hét. Megindult az iskola, felborult a megszokott rend, reggel hatkor kelünk. Tulajdonképpen örülök neki, sokkal több jut így a napból, kilencre, ha akarnánk, már  a játszótéren lebzselhetnénk Palkóval, és délután is több energiám maradna a gyerekek hazahozatalához szükséges logisztika felépítéséhez és kivitelezéséhez. (Utóbbi szavak a folyamatos felújítás nyűgjeiből kezdenek gyökeret verni szókincsemben.) A baj csak az estékben van. Mikor a két, hulla fáradt szülő nekiállhatna este kikapcsolódni, beszélgetni, megnézni egy filmet, vagy bármilyen egyéb, nem gyerekközpontú tevékenységbe fogni, akkor megszólal a sziréna, hogy le kell feküdni időben, nem lehetsz álmos holnap, és ez tönkrevágja a békés esti órákat. Mi pedig nem hagyjuk. Továbbra is űzzük az esti heverészést a laptop előtt, a társasjátékozást, a közös tervezgetést, és nem hagyom, hogy L elbújjon a világ nagy dolgainak a kibeszélése elől, ha kell, akkor bizony ennek is bele kell férnie a szűkös esti órákba. Amelyek eredménye az éjféli fekvés, a másnapi vonszolódás, ingerülten és fáradtan, hogy aztán valami megmagyarázhatatlan módon este megint feltámadjunk. És csak gyűlik a fáradtság, és csak alakul a zombifej.
Hát, valami ilyesmi lehet most is. Azzal a különbséggel, hogy Palkó, aki négy órát aludt délután, még vastagon kukorékolt, mikor én este kilenc után kenyérvásárlás ürügyén kocsiba vágtam magam, L pedig emberevő fejjel ontotta magából a negatív hullámokat. És mivel a lakásban a nyugodt zug kifejezés sehogyan sem tudott értelmet nyerni, a barátnők pedig vagy szoptatnak, vagy operált karral otthon jajgatnak, vagy Erdélyben viaskodnak a kilométerekkel teljesítménytúrán, esetleg egyszerűen a megszokott, hagyományos esti rutinnak hódolnak kevésbé összerándult idegekkel, szerető férjük imádó tekintetétől kísérve, vagy éppenséggel egyedül, szerető férjük hiányában, maradt a kocsiba zárt magány, meg a sűrített tej.

De ne sajnáljatok. Mert mindkettő jól esik.                  .

Panzej 2011.09.05. 23:26

Kitúrtak..

... az ágyamból. Méghozzá igen határozottan, az elém táruló látvány alapján bátran állíthatom, hogy előre megfontolt szándékkal. Az alábbi képen igen jól kivehető, hogy a fiatalkorú elkövető:

1. Félrehajította a párnámat és a helyébe odaillesztette a sajátját

2. Félrelökte a poharamat és helyére egy másik "poharat" rakott

3. "Tapójával" és kutyájával együtt teljes terjedelmében végigheveredett az én helyemen.

Most már csak az a kérdés, hogy mi volt a szándék: a mami (pihe-puha) helyén, vagy a papi mellett aludni.

Bár a képet kicsit jobban megnézve nem is annyira kérdéses a dolog. A lelökött, bús pohár mellett terpeszkedő kis bababögre szégyentelenül vázolja a szitut.

Panzej 2011.08.31. 23:29

Rontombontom

Nos, amitől egész nyáron reszkettem, az holnap bizony bekövetkezik. Holnap ugyanis szeptember elseje van, Lackó pedig iskolába megy. Ez nálunk pedig konkrétan azt jelenti, hogy mostantól fogva Isti érettségi vizsgájáig minden hétköznap reggel hatkor kelünk, mínusz iskolai szünetek. Ez akár hogyan is számolom, felöleli az elkövetkezendő 18 évünket.

Meg kell tanulnunk korán feküdni, korán kelni, kétfelé logisztikázni, uzsonnát csomagolni, üzenőt böngészni, házit írni, ceruzát hegyezni, iskolatáskát pakolni, könyvet kötni, alkalmazkodni, elengedni, nem aggódni, ellenőrizni és önállósodni hagyni. Fogni a kezét, ha kéri szorosan, ha kell észrevétlenül. Tanulni vele. De nem helyette.

Most még nem értjük, nem érezzük. Csak a naptárból tudom. Holnaptól Lackó élete megváltozik. És vele együtt a miénk is.

 

Panzej 2011.08.28. 21:58

Upsz...

Tudom, tudom... Én is így voltam vele. Mikor először megláttam, én sem tudtam hirtelen, sírjak-e, vagy nevessek. Mert mikor elképzelem azt a hosszas és precíz munkát, amit Palkó fejtett ki a tökéletes eredmény érdekében, majd meghalok a nevetéstől. Másrészt sírok, hiszen Palkó vagy már kétévesen kockazsonglőr, vagy elég soká matathatott a konnektorral - felügyelet nélkül. Négy gyerekes hendikep. És igen, ez is azt bizonyítja, hogy a tb köteles lenne nekem még egy szemet varrni, lehetőleg a hátamra.

Hiszen Palkónak is, mint minden más gyereknek tabu a konnektor, még akkor is, ha nálunk mindegyikben beépített gyerekzár lapul. Mert az nálunk van, másutt meg másképp van. Vagy nincs.

És ez még csak a kezdet. Hol van még a kaja, pia, nő, rákkendroll. Na ugye.

Pedig a kocka már el van vetve.

Panzej 2011.08.25. 13:18

A fagyi visszanyal

Panzej 2011.08.25. 01:11

Mókusok

Nem tudom, másutt hogy van, de nálunk ilyenkor nyár vége, ősz eleje környékén megkezdődik a különféle bogyók, magvak szezonja. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a lakás járhatatlanná válik, éjszaka csak óvatosan csoszogva közlekedünk és még így is állandó a bőgés vagy azért, mert valakinek a talpába áll az aktuálisan felhurcolt kincs, vagy pedig összetörik, szétfröccsen, eltűnik a becses szerzemény. Utóbbiról többnyire én tehetek.

Most éppen a mogyoró a favorit, a játszótéren több mogyorófa is hülyíti a kölköket, üres a homokozó, felfutott a hintára a repkény és moha borítja a csúszdákat, mert játék helyett minden gyerek mogyorót gyűjt, mogyorót tör, mogyorót eszik. Kivéve az enyémeket, akik csak gyűjtik. Mert megenni nem szabad, és hiába próbálkozom, hogy törjük meg, együk meg mézzel, süssük sütibe, az ötlet nem jó, a mogyoró szent, héja sérthetetlen.

Télre van, tudtam meg Micitől, azért, hogy legyen mit enni, bólogatott Lackó is szaporán, aztán utat épített a mogyorójából, Mici a maga adagját megkeverte a legójával, Palkó pedig az elgurult szemeket gyömöszölte kisautókba. Napi rutin játékok, feldobva egy kis mogyoróval. És mivel a rendrakás, ahogy szokott, nem lett tökéletes, a mogyorók most a lakás legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel, hogy elgáncsoljanak, felbosszantsanak, tornáztassanak.

Egy kis zsáknyit már sikeresen eltüntettem a spájzban. Egyelőre nem keresik. De minek is keresnék? Hiszen van másik. Ma egy újabb zacskó mogyival gazdagodtunk.

Persze ez is télre van. Hogy legyen mit enni.. 

Panzej 2011.08.16. 23:20

I am back!

 

Internetes szenzáció! Dübörög a Goldenblog verseny! Panzej újra az élbolyban! Munkatársunk a helyszínről jelentkezik:

-Ööö.. Itt vagyok a Panzej családnál. Nagyon izgatott vagyok. A helyzet egy kicsit bonyolult, de megpróbálom szóra bírni hősünket. Panzej! Mit gondol a...  Bocsánat, megállna egy kicsit kérem?

-Hogy? Mi van? Mici, edd már meg a vacsorát, Lackó, te meg idd meg végre a tejedet! L! Vidd el Palkót fogat mosni, én megyek szoptatni.

-Panzej, legyen szíves, csak egy kérdés, kérem válaszoljon!

-Mici, csacsogd el az úrnak a frankót, elnézést, nekem ordít a gyerekem. De van még másik három, Mici, válaszolj szépen az úrnak!

-Nézd meg, bácsi, hogy pörög a szoknyám! És nézd, ezt a világítós pónit még az Isti hozta nekem a kórházból.

-Aha, igen.. Hölgyem, nem lehetne mégis...

-Mami, mi a bácsi kedvenc színe?

-Nekem? Uhh.. Hát a zöld.. Asszem.

-Nekem a rózsaszín! És a papinak is. Mi ketten szeretjük a családban a rózsaszínt.

-Nekem a citromsárga!

-Lackó, téged senki sem kérdezett!

-Auuu, Mici, azért nem kell megütni! Papi, a Mici megütött! Auuu, most meg mit csinálsz?

-Ne árulkodj! Auuu, mamika, a Lackó belém harapott! Na most megkapod!

-Eressz el te bolond! Auuuu..

-Elnézést, a stúdió.. Figyeljetek, jó ötlet volt ez? Hölgyem, hölgyem, csak egy szóra! Milyen érzés.. Milyen érzés hogy a tizedik...

-Én a tizedik? Persze, tizedik! Ha! A huszadik! Mit tudja maga! Egy hajmosást is három nappal előre tervezek, reggel felöltözni is csak akkor tudok, ha már a kaját odatettem, különben borul a nap! Én! Hol vagyok a tizedik? Az utolsó! Érti? A legutolsó!

-Értem.. Nos, hát igen, talán nem a legjobbkor.. De a Goldenblog, képzelje...

-Hát nem, valóban. De tudja mit? hozzon egy törülközőt Lackónak. Lackó, engedd csak el Mici haját, és menj szépen a bácsival. És utána pedig kenjen még egy kenyeret. Mici négy szelet alatt nem áll meg. Megyek már, hallom, hallom, hogy ordít.. És el ne menjen addig, míg le nem szedte az asztalt! Igazából el is mosogathatna. Gondolom segíteni akar! Ugye?!

-Igen, igen persze.. Mit is tehetnék.. Ha már így néz rám.. Khmm.. Nos, a szót azt hiszem visszaadom a stúdiónak.. Vissza kell. Naa, kisfiú, engedd el a mikrofont.. ez nem játék! Ááá...

-Szia! Pakkó. Tojász. Jamm. Mamikapapika. Igenn. Enyéééém!! Naaa!! Mamikaaaaa...

Kapcs-kapcs, stúdió.

Panzej 2011.08.15. 23:43

Tente mama

Büszkén jelenthetem, hogy a mellékelt képen látható nyolc és fél hetes egyed már hatodik napja alussza át az éjszakát. Ez általában este fél kilenctől reggel ötig-hatig tartó szakadatlan szuszmákolást jelent, de előfordult már fél kilences ébredés is. Nem, nem csináltam vele semmit, nem adtam neki pálinkás kenyeret és nem olvastam fel neki esti mese helyett a Suttogó baba és mama pihentető alvására vonatkozó fejezeteit, Isti maga döntött így, én meg csak hálásan pillogok.

Sajnos, az alomból származó többi kölök legkésőbb reggel hatkor már élénk mozgolódást mutat, sőt, Palkó fedőnév alatt emlegetett példányunk ilyenkor már bőven az ágyunkban forgolódik, úgyhogy délelőttbe lógó alvásokról továbbra sem beszélhetünk.

Majd talán úgy tíz év múlva... Kitartás!!

Panzej 2011.08.13. 11:12

Búcsúbuli

A négygyerekes anya utolsó, szabad, egygyerekes estéje a kinyalogatott lekvárosbödön és kóla társaságában, avagy gondtalan döglés a tévé előtt.

Ilyen sem lesz egyhamar megint..

Mirandával hetek óta tervezzük a randit. Ma véletlenül és kivételesen mindenkinek jó lett volna egy közös vacsi itt, nálunk.

Aztán két napja reggel Miranda elhaló hangon bejelentette, hogy reméli nem haragszom, de ő mégis kénytelen kihagyni a pénteki találkát. Kedves barátném ugyanis vacsora helyett inkább megszült. 3 kiló, kislány, Perla, egy hónappal a kiírt dátum előtt.

L persze rögtön bedobta magát és képes volt velem szemtelenül megnyugtató hangon azt közölni, hogy ne aggódjak, azért nem főzök én olyan rosszul, hogy vacsora helyett ő is  inkább szülni menjen.

Mondjuk, ha ez egy komolyabb opció lenne, akkor azért kíváncsi lennék. És biztosan többször kerülne kozmás kaja az asztalra, csak azért, hogy végre lássam: milyen is az, amikor egy férfi szül??

 

süti beállítások módosítása