Megnéztem, hát persze, hogy megnéztem. Hiába fujjolt az összes kritikus, hiába fordultak el diszkréten az ismerősök, hiába ciki az egész téma, tegnap beültem a moziba, és megnéztem. És a következőt is meg fogom nézni, mert úgy érzem, kötelező, mert majd hátha az visszaad valamit a sorozatból, hátha lesz valami sztori is, valami kerettörténet, teletűzdelve frappáns és elgondolkodtató közhelyekkel, nagynak vélt, kultikus igazságokkal. Mert ebben a filmben semmi nem történt, azon kívül, hogy a luxusba belefáradt nők az ultraluxusba menekültek. Mirandából egy visítozó bohócot csináltak, akinek tízpercenként "csajosan" sikoltoznia kellett, Charlotte pedig rettenetesen megöregedett, és már nem állnak neki jól a rózsaszín ruhák meg a kislányos szerep. Sajna. Azt pedig végképp nem értem, hogy egy full-time dada mellett miért kell naponta többször zokogni a spájzban.

Samantha okés, miatta volt nézhető a film, és Carrie.. Hát Carrie.. Szóval Carrie alig tudott beszélni a botoxtól, kínos volt és unalmas, az egész élete, az egész sorsa, ahogy kétségbeesetten keresi az elégedettséget, ahogy erőlteti magára a boldogságot, ahogy menekül a régi, régi rossz döntések következményeitől. Szántam Carrie-t. A céltalan, magányos, öregségtől reszkető Carrie-t. Aki egyszer talán majd rájön, hogy nem a pénz boldogít, és nem a munka ad értelmet az életünknek, nem. Hanem a család és a gyerek.

Lackó ma életében először világgá ment. Egyszerű volt a döntés, ő olyan lakásban tovább nem játszik, ahol a versenypálya soha nem dől olyan szögben, nem csavarodik úgy, ahogy ő elképzeli, szóval már húzom is a cipőmet, hallod, mami? Már el is indultam, tudod, mami? És mire kidugom a fejem az ajtón, tényleg a félemeleten ácsorog, könnyes a szeme, nekem meg sajog a szívem, hogy jaj, de bánatos, és röhög a vakbelem is, hogy jaj, milyen mulatságos. Aztán mikor lágyan, némi anyai bánattal búcsút intek a konok kis szőke buksinak, kitör a csalódottság, elönti a lépcsőházat a nyílt kétségbeesés, hogy téged nem is érdekel, mami? Nem is baj, hogy én most elmegyek?

Ó, édes bogaram, ha te elmennél, én belehalnék, sikoltom legbelül, de csak annyit mondok, hogy hát, te döntöttél így, kicsim. Hátha máshol jobb a pálya dőlésszöge, mit is tehetnék én, azon kívül, hogy már harmincszor elmagyaráztam, hogy amit meg akartál építeni, az fizikai lehetetlenség. És sóhajtva bezárom az ajtót.

Aztán egy perc tanácstalan toporgás után hallom, amint a férfiasan visszatartott könnyek kitörnek, és a két kis, trappoló láb visszaindul az ajtó felé. Nem várom be, hogy kopogjon, az utolsó lépcsőfoknál kinyitom az ajtót. És jó szorosan megölelem az én kis vándoromat. Aztán együtt szépen letisztogatjuk a világfájdalmat arról a tehetetlen, bánatos kicsi szívről.

Emlékszem, hogy is feledhetném az öcsém diadalmas arcát, amikor rendszeres vitáink vége felé, minden érvből kifogyva módszeresen odavágta elém a bingót, a hatos kockát: Na mondjál csak egy híres női feltalálót, híres zeneszerzőt, vagy festőt! Na, csak egyet!

A tudósok Marie Curie ténykedésének hála, kiestek a pikszisből, de persze ő is csak a férje miatt kezdett kutatni, hát persze, nyilván azért, még csak esetleg sem érdekelhette a tudomány, még csak esetleg sem lehetett okos, nem.

Pedig meglepően sok okos nő szaladgál a tudomány és a technika történelmében, még akkor is, ha végül csak a férjük nevével sikerült érvényesülniük, még akkor is, ha a tudást úgy lopkodták össze könyvekből, a férjük által járatott tudományos lapokból, vagy a gyerek házitanítója mellett ülve.

Itt van mindjárt az én hősöm, akiről nem, nem tudtam semmit, csak úgy látatlanban áldottam a kezét annak az – úgy képzeltem – ügyes mesterembernek, aki feleségét megsajnálva végül csak elkészítette az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb konyhai áldását a – mosogatógépet.

Aztán rábukkantam erre a cikkre:

“A 19. százas nyolcvanas éveiben az illionisi Shelbyville-ben élt egy jómódú hölgy, bizonyos Josephine Garis Cochrane, aki féltette a cselédeitől a családi porcelánkészletet, ő maga viszont utált mosogatni. Egy nap a piszkos edényhalom fölött aztán úgy döntött, hogy – őt idézzük – “ha senki se hajlandó feltalálni a mosogatógépet, akkor feltalálom én magam”. Fél óra alatt megvolt az alapötlet, a működőképes változat elkészítésében hátráltatta azonban, hogy férje váratlanul meghalt, súlyos adósságokat hagyva maga után. Az elszánt hölgy azonban megküzdött a nehézségekkel, 1886-ban szabadalmaztatta találmányát, és az 1893-as chicagói világkiállításon el is nyerte vele az első díjat. “

                                                                                    (Éva, 2009. január)

Nő volt, hát persze, hogy nő, nyilván nő volt, logikus, hogy nő volt! Mert miért is jutna ilyesmi egy pasas eszébe??

Rám jár a rúd mostanában,

Robotolok a világban

Teszek-veszek, lótok-futok,

Közben mosok és vasalok.

Lackó szeme begyulladva,

Palkó köhög, fulladozva.

Megyünk is már, vár az orvos,

Üldögélünk pár órát ott.

Már csak egyet kérek, sorsom,

Tartsd életben Panzej blogom

S mindazok, kik hűségesen,

Találják naponta hűlt helyem,

Csakis annyit üzenhetek,

Nemsokára falnak megyek.

Tököm kivan, lóg a nyelvem,

A blogomhoz engedj engem!

Utószó:

Hozzászólást hogyha lenne, csakis rímben olvasok,

Gyertek, játszatok hát velem, ne adjátok a nagyot!

- Mi volt ma az oviban az ebéd, gyerekek?

- Csontleves cérnatésztával, és paradicsomos káposztafőzelék sült kolbásszal.

...

- No, és kivel játszottál ma, Lackó?

- A Botival.

- Nálunk is van Botond! És mi is Botinak hivjuk! - kotnyeleskedik bele Mici.

- Na, és Attila van nálatok? Mert nálunk van! - vág vissza Lackó, de Mici nem hagyja magát.

- Attila nincsen, de van Linett! 

- Linett, az nálunk is van! És Jázon, meg Máté is!

- Nálunk is van Máté, meg Bence, meg két Klári! - replikázik Mici kipirultan - És Nina is!

- Nina, az van a Katicában (másik csoport) is - legyint Lackó - De Attila, na Attila csak egy van.

- Na, és Lackó - próbálom más irányba terelni a beszélgetést - mondd csak, melyik név tetszik a legjobban a csoportból?

- Mmmhmmmm.. Hát a Hanga - pislog végtelen zavarban Lackó - A Gy. Hanga. Az még az Attilánál is szebb.

Így legyen nekem ötösöm a lottón.

Miranda barátnőm egy igazi gourmand. Ő az, aki cipőre, ruhára óvatosabban nyitja a pénztárcáját, mint szalámira, olajbogyóra, tíz deka Oud Amsterdam-ra, vagy egy üveg zamatos vörösborra. Nála a kaja szent, a minőség az első, az alapanyag mindennél fontosabb. Cipőt a cipőboltból, sajtot a Sajtüzletből. Sőt. Szalámit a Szalámiboltból, kenyeret pedig csakis a sütőből. Mert Miranda barátnőm, aki természetesen eddig sem engedte be a lakásába a 95 forintos kemencés kenyeret, ráunt arra, hogy minden nap elgyalogoljon az icipici, már-már házi pékségbe, az aranyárban mért meleg olajbogyós kenyérért, és egy ideje inkább azt is maga süti, otthon. Így hát szombat este, mikor a spájz-ajtó takarásából szégyenkezve előkerült az ünnepekre szánt kenyerünk, nyakig penészesen, nem maradt más, mint sebesen tárcsázni Mirandát  kenyérsütés témában.

Nem leszek álszerény, elég jól képzett konyhatündér vagyok. Szeretem az izgalmas kajákat, százféle fűszerem van, szívesen főzök, és imádok sütni. De a kenyér, az más. Az valami misztikus, valami szívet melengetően rusztikus, amit csak sokszoknyás nénik tudnak gömbölyű, fehér, szakavatott  kezekkel gyúrni, és keleszteni órákon át tökéletesre. És még akkor is, ha a mi hétköznapi kenyerünk gömbölyű kezek helyett csak gépkarokat és szőrös mancsokat látott, akkor is, a kenyér misztikus, a kenyér rusztikus, a kenyérhez tapasztalat kell. Nem lehet csak úgy nekirontani, nekiállni, belefogni, gondoltam én, egészen eddig a szombat estéig. Mert tekintve, hogy Pünkösd miatt az egész család reggeli kenyere lógott a levegőben, kénytelen voltam félretenni a kenyérsütés vélt nehézségei miatt érzett minden félelmemet, averziómat, és belevágni a Miranda-féle nagyvonalú „összekevered, összeöntöd, ha van egy kis ez meg az beleteszed, és elég fél órát keleszteni” kenyérbe. És lám-lám, már másodszor sikerül nyelvcsettintősen finomra.

Szóval ilyenre:

Tömény, mert van a tésztában egy kis olivaolaj, összevagdalt olajbogyó, meg szárított paradicsom, és fűszeres, mert tettem bele egy nagy csipet bazsalikomot, és némi oregánót. Egy fél kilóval két-három napig is elvagyunk. És tegnap már én is csak messziről méregettem az ötbetűs hiper 95 forintos kenyerét.

Lackó bizalmatlanul szimatolgatja az elétolt kaját. Épp csak hazaestünk az oviból, ilyenkor a rajzszöget is megeszik a kölkök, ám Lackó két harapás után mégis rákérdez:

- Mi ez, mami?

- Lekváros bukta, szívem.

-Jó, jó, na de hol van belőle a lekvár?? - kérdezi a gyerek csodálkozva, én meg magamban bólintok. Jó a kérdés, röpke húsz évvel ezelőtt én is feltettem ugyanezt a kérdést, egy ugyanilyen bukta felett ülve. - Harapj egy jó nagyot, és máris odaérsz a lekvárhoz! - javasoltam Lackónak, aki buzgón neki is látott, majd két perc után maga is meglepődve, izgatottan kiabálni kezdett:

- Itt a lekvár, mami, odaértem, tényleg van benne!

- Mutaaasd! - szaladt oda Mici ámulva

- Itt van, nééézd, Mici! Ez a barna itt, látod?

- Az enyémben nincsen.. - kezdene rögtön a hisztibe Mici, de Lackó idejében leinti.

- Biztos a tiédben is lesz, majd figyelj, és szóljál! - izgulnak a kölkök, én meg csak csendben hüledezem mellettük, mert sosem gondoltam volna, hogy egy lekváros bukta nagyobb meglepetéseket tartogathat, mint a Kinder tojás.

"Nem pattogni. Hagyni a dolgokat maguktól megoldódni. Lehiggadni, nem idegeskedni. Hagyni, hagyni, hagyni. Ez lesz mától a szabály, mert vagy nagyon hülye vagyok, vagy egyszerűen csak szerencsés, de mit csináljak, ha az élet százszor jobban oldja meg a dolgokat a fejem fölött, mint én valaha tudnám."

Ezt írtam pár napja. De minek. Én az a fajta nő vagyok, aki nem tanul semmiből. Hiába tanítja az élet.

Van egy íratlan szabály, amit mindig betartunk a barátnőimmel. Ez pedig így hangzik: miután  kikuncogtunk vagy kibosszankodunk magunkat férjeink nevelési módszein, korrektül mindig a következő záróakkorddal térünk át más témára: el kell fogadni, hogy a férfi a saját módján közelíti meg a gyereket. Másképp foglalkozik, kevesebbet eteti, kevesebbet regulázza, de annál többet játszik vele. És ez így jó, mert így lesz meg az egyensúly, így van meg a családban a jin meg a jang, az alfa és az omega, a fehér és a fekete.

Nagy szószólója vagyok ennek a nézetnek, mert bár végtelenül bosszant, mikor a férjemre hagyva a kölköket, hazatérve felforgatott lakást és kiéhezett bandát találok, a serpenyő másik felében viszont ott vannak a csillogó szemek, piros pofik, és egy klassz délután. Persze ott, akkor, az adott pillanatban nem mindig vagyok ennyire elnéző, sőt. Ez általában inkább utólag tudatosodik bennem. Igen, mert ott, akkor inkább azon dühöngök, hogy hiába telefonálgattam többször is, tapintatosan, hogy szívem, ugye tudod, hogy hat óra, el kell kezdeni az esti programot, két óra múlva még mindig a nagyszoba közepén hancúrozik az egész bagázs. És megint én, én vagyok a gonosz boszorkány, aki ordítozva rombolja az idillt, hogy legalább egy kilenc órás lefekvés kivitelezhető legyen. Mert kell, mert szükséges, mert ha nem vagyok észnél, akkor borul a kis belső óra, és másnap jön a nagy szívás.

Hosszú sztorit rövidre zárva, tegnap megint kényeztettük a kölköket, én meg már nem bírtam a strapát, és délután kidőltem. Gondoltam, egyszer egy hónapban ez nekem jár, rábíztam férjemre a gyereksereget, és “csak egy fél órára” bekúsztam az ágyba. Nem kellett volna. Délután öt órakor, a legnagyobb őrület kellős közepén szenderedtem el, és este hétkor, Csubakka ordítására ébredtem. Bár egy darabig még azt hittem, hogy továbbra is álmodom, az nem lehet, hogy a gyerekek Csillagok Háborúját néznek, hirtelen Darth Vader hörgött valamit a sötét erőkről, ugyanabban a pillanatban pedig bátor és hős Lackóm suhant át izgatottan a hálószobán. (Lackó akkor szokott így rohangálni mese közben, ha valami “félelmetes”, vagy valami túl izgalmas dolgot lát.)

Szóval Lackó futott be, én meg ahogy tudtam, futottam ki, a tévéhez, ahol valóban L ült, ölében Micivel, és valóban a Csillagok háborúját nézték. Én meg csak kapkodtam a levegőt, hogy nem, ez nem lehet, hogy az én két gyerekem, a három és fél éves, meg az öt és fél éves, azt a filmet nézi, amit én kábé általános iskola hatodik osztályában láttam először, és akkor is félelmetes volt.

- Gellért is látta az oviból – adta meg a magyarázatot L a szokatlan mozira, - nem hagyhatom, hogy Lackó lemaradjon.

- És Mici? – szűrtem a fogaim közt nem túl barátságosan, de L szerint Micit még jobban érdekli a film, mint Lackót. És még kevésbé találja félemetesnek, mint Lackó.

Végig is nézték becsülettel, akárhogy  morogtam. Este fél tízig. Mindössze annyit tudtam elérni, hogy a film alatt pizsamát húzzanak. De a lefekvés a vacsorával tízig tartott, és Palkó, akit a férjem ruhástól rakott le hat körül aludni, éjfélkor tért magához, megzavarodva, felháborodva és farkaséhesen. A kölköket pedig reggel kilenckor seprűvel kellett kiverni az ágyból.

Mert igen, papival másképp múlik az idő, papival át lehet lépni a napirenden, a szabályokon, papit meg lehet győzni, a papit be lehet palizni. Miért is ne? Hiszen ott a mami. Majd ő. Majd ő másnap mindent rendbehoz.

Falkában vonulunk az utcán, kölkök aranyosak, Palkó alszik, idő szép, sállálá. Hirtelen egy nagyon édes, szöszke kislány szalad el mellettünk, nyomában mosolyogva lihegő anyukájával.

- Hanga! Állj meg kérlek, édesem! - kiáltja elfúló hangon anyuka, és tényleg, Hanga kettőt lép, aztán megáll a járdaszélen. Anyuka futva előz minket, közben fennhangon gügyögi: - Köszönöm szépen, Hanga, hogy megálltál! Nagyon ügyes vagy!

Én a markomba röhögtem, a férjem szerint viszont mindenkinek így kellene beszélni a gyerekekkel. Csak egyszerűen nem szokás. És ezért fura.

Szerintetek?

Ma egy olyan igazi családi napunk volt. Reggel fél kilencig aludtunk, igen, mindnyájan, aztán gyors öltözés, röpke reggeli, és irány a Millennáris. Nagy élmény volt a kölköknek, volt Kolompos, játszótér, mesedarab, Lackó órákig halat fogott, aztán térdig el is merült a tóban, Mici pedig gurult, bukfencezett a füves dombocskákról. Fagyit ettünk, és a végén együtt futottunk a vihar elől. Hazafelé Palkó és Mici tátott szájjal hortyogott az autóban, Lackó pedig többször is elmondta, fülig érő szájjal, hogy "milyen izgalmas napunk volt". És én ennek úgy, de úgy örültem. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora boldogságot tud okozni az, ha örülni látom a gyerekeimet.

– Nagyon szeretek Budaörsön lakni! – nézett mélyen a szemembe egy fekete hajú, kopott farmeros, budaörsi anyuka, az egyik a játszótéren fellelhető négyből, természetesen Budaörsön. – Én is imádom! – csatlakozott egy másik, míg a harmadik csak sóhajtozott, hogy neki meg el kell költöznie az álomvárosból, ki, Érdre, mert csak ott tudnak maguknak házat venni. És mikor én naívan rákérdeztem, hogy miért nem vesznek akkor inkább egy lakást, de legalább imádott Budaörsön, mindhárman lehidaltak. Lakááást? Igen, válaszoltam most már kissé összébbhúzva magamat, amire aztán igazán semmi szükség nem volt, mert mikor kiderült, hogy én lakásban lakom, és még csak budaörsi sem vagyok, amúgy is szánakozva néztek össze.

– Mi most álmaink házában élünk és ha reggel kilépek a kertbe, akkor minden porcikámban érzem, hogy igen, ezt akartam, ez az én otthonom! – mondta hangsúlyosan a fekete hajú anyuka, aztán így folytatta: - Persze most aztán halálunkig fizethetjük a hitelt, de nem bánom. Még nyaralni sem tudunk menni. Szerencsére anyáméknak van egy kis házuk a Balcsinál, ott meghúzhatjuk magunkat. Háát, igen, negyvenmillió forint nem kis összeg.. – sóhajtotta távolba révedő szemekkel, én meg csendben lefordultam a padról, atyavilág, ezek képesek voltak negyven millát felvenni kölcsönbe.

Ám hiába környékezett az infarktus, nem kaptam kegyelmet, jött az Érdre készülő anyuka a saját monológjával. Gondterhelten előadta, hogy ők eddig húszmilliót vettek fel, de nincs kész a ház, még be sincs vakolva, satöbbi. A férje már ott alszik, nehogy betörjenek. Talán a nyár végére valahogy befejezik, olyan tízmillió kellene még.

Harmadik anyuka szerencsére örökölte a házát, úgyhogy ő csak a “budaörsi ház” dicsőítő versenybe szállt be, a kölcsön-licitbe nem. Pedig nekem akkor már mindegy volt, még egy darabig szöszöltünk ott Palkóval, aztán bájosan elköszöntünk, és hazafelé vettük az irányt.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy enyhe szélütéssel jöttem haza Budaörsről. És azóta sem hiszem el. Vagy ez így teljesen normális? Negyven milla akármikor a hátamra, zutty, aztán az álomház küszöbén reszketni, imádkozni egész életemben, nehogy beteg legyek, vagy lebénuljak?

Nem. Nagyon szeretek a budapesti lakásomban lakni, néztem bele mélyen a saját szemembe, este a tükör előtt, fogkefével a szájamban. És hálát adtam magamban, hogy a mi életünket, itt, a nagyvárosban, nem befolyásolják a merész budaörsi sztenderdek.

Tegnapi hatalmas zűrzavarban írt Palkónapló a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/05/21/palkonaplo_milyen_anya_aki_nem_hordja_foglalkozasokra_a_gyereket/#c3973253

Szervezkedős típus vagyok. Szervezkedős, csekkolós, problémamegoldós, intézkedős, idegeskedős, és mindebből kifolyólag összebonyolítós, elrontós, tönkretevős, megnehezítős, persze szívben és lélekben a legjobb szándékkal eltelve.

Nem értem, egyszerűen fel nem foghatom, miért nem hagyom a dolgokat folyni, folydogálni a saját medrükben, miért akarom állandóan kontrollálni, irányítani a legkisebb eseményt is. Mert megfigyeltem, ha beleszólok, ha megpróbálom kijavítani az apró hibát, ha megpróbálom kényelmesebbé tenni a kényelmetlenséget, akkor csak nő a lyuk, csak egyre jobban ömlik be a víz, csak egyre katasztrofálisabb a helyzet, aztán a végén én viszek el mindent a hátamon, én javítgatom, rajtam csattan az ostor, rám hárulnak a kellemetlenségek.

Csak ezt az egy pici dolgot kellene a helyére tenni. Hogy nem én vagyok a Mindenható, nem én vagyok az amerikai elnök, nekem nem kell jóságosan emelgetnem a kagylót, és mindenkinek a segítségére sietnem, elsímítanom, elintéznem. Néha egyszerűen el kell viselni, hogy ez vagy az nem sikerül, nem úgy sikerül, és igen, utólag azt is be kell hogy lássam, úgy akkor is jobb volt, mint most, mikor így van, ráadásul ezt már én csináltam, és jól megdolgoztam érte, kiharcoltam, hogy szenvedhessek, hát tessék, parancsolj, gratula, ügyes voltál, édes lányom.

Nem pattogni. Hagyni a dolgokat maguktól megoldódni. Lehiggadni, nem idegeskedni. Hagyni, hagyni, hagyni. Ez lesz mától a szabály, mert vagy nagyon hülye vagyok, vagy egyszerűen csak szerencsés, de mit csináljak, ha az élet százszor jobban oldja meg a dolgokat a fejem fölött, mint én valaha tudnám.

Palkó mai menüje: krumplival turmixolt bolognai szósz, céklapürével kevert vadassal megbolondítva. A Costesnek meg kár éghez csapkodnia a szemét, mert egész finom, megkóstoltam.

Asszem itt a vég, május közepén megy a cirkó és befűtöttem a kályhába is, nesze neked globális felmelegedés. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen a ház fala nem dőlt be, és az ablakot sem nyomta be a szél, tulajdonképpen tök szerencsések vagyunk.

Persze hiába keresem a rosszban a jót, ezt a napot sem úszom meg lelkiismeret furdalás nélkül, imént telefonált a sógornőm a játszótérről, ők természetesen kint vannak. És ugyan már, nincs is kint rossz idő, bár én szinte a dobhártyámig nyomtam a telefonkagylót, hogy halljak valamit az ordítva ismételgetett mondanivalójából. Hiába, hangos ez a tavaszi szellő, túl zajosan csapódnak a kettétört fákhoz a macskák meg a madarak, belőlem pedig, nincs mit tenni, sosem lesz bezzeganya. Ez most már hivatalos.

Mostanában szinte viszketnek az ujjaim egy cigaretta után. De nem akkor hiányzik, mikor társaságban vagyok, nem. Hanem amikor egyedül ülök itthon, csendben filózgatva, akkor úgy el tudnám forgatni az ujjaim között, el tudnék játszani a füstkarikákkal, élvezném ahogy a füst elborítja a tüdőmet, megcsípi a torkomat, aztán kiáramlik, egy kis bódulattal elsöpörve az összes feszültséget.

Évek óta nem dohányzom. Főiskolán kaptam rá, főiskola végén adtam fel, könnyedén, egyik napról a másikra, és eszembe sem jutott mostanáig. Csak leszaladok ide a boltba, gondolom, aztán kuncogok egy kicsit, mert nem is biztos, hogy lehet még kapni fehér multit vagy fehér Pall Mall-t, igen, ezekkel rongáltam a tüdőmet annak idején. Aztán persze nem megyek sehová. Büdösek lesznek az ujjaim, a hajam, ki kell menni az erkélyre, á, nem éri meg az egész. “Persze, bele se kezdj, ha már egyszer abbahagytad”, bíztat az öcsém is, én meg csak kísértem magamat tovább, hogy tulajdonképpen nem is kellene tudni róla senkinek, hogy egy szál, az igazán nem a világ, miközben tudom, hogy csak egy rövid pihenésre, egy cigiszünetre vágyom, egy másodpercnyi távollétre,egy kis kirándulásra az unalom, a bezártság, és a taposómalom triászából. 

Aztán Palkóra nézek, ahogy lelkesen vigyorogva liheg a lábamnál, majd sóhajtva előhúzom a tegnap megkezdett mogyorós csokit. És gyorsan elfelejtem azt az egy szál cigarettát.

Na, most aztán teljesen el vagyok vágva a külvilágtól. Nincs telefon, nincs internet, nincs tévé. Brit tudósok által bizonyítottan beszűkült anyaként a természet is kacagva sújt le rám, no meg a UPC-re, ahol negyedórás gombnyomkodás után is csak annyit közöl velem a géphang, hogy ha nem vele akarok tovább gombokat nyomogatni, akkor a várakozási idő jelenleg több, mint tíz perc. És ez még mindig jobb annál, mint amikor a nullás menügomb, amelynek megnyomása a gépkisasszony megaszondása szerint magához az Élő Ügyintézőhöz kapcsolna engem, nem is létezik. Legalábbis ugyanazon gépkisasszony szerint, akivel ráadásul még vitatkozni sem lehet, és ordítozni sem érdemes.

Azért azt meg kell hagyni, gépkisasszony tulajdonképpen nagyon felhasználóbarát, bármelyik oldalt is nézem. Én ugyanis kisebb bosszankodással, magamban a viharral magyarázkodva elég hamar leteszem a kagyót, mert persze a “tíz percnél több várakozási idő” akár egy órát is jelenthet, magasságos UPC pedig úgy csinálhat, mint akinek fogalma sincs, hogy az ügyfélnek problémája van, az ügyfél próbálkozott náluk. Azért persze nem ússzák meg ilyen könnyen, folyamatosan nyaggatom gépkisasszonyt. Internet nélkül ugyanis félember vagyok, ez az én ablakom a világra, ez az én nagy lehetőségem, ez az én kifutóm, ahol nem kell babakocsit cipelni, ahol önmagam lehetek, vagy bújhatok akár más bőrébe is. Amikor pedig megunom, úgy csapom le a laptop tetejét, mint ahogyan más ember esténként hazaérkezve az ajtót vágja be.

Hát, úgy néz ki, én ma nemhogy becsapni, még kinyitni sem tudom a virtuális kiskaput.

Esik, nem esik, esik, süt a nap, elegem van. Kábé háromszor indultunk neki, Palkó egész nap nyűglődik, én meg kapdosom az Algopyrint a kétóránként támadó migrénre. Most megint süt a nap, újra próbálkozunk, utoljára. Legalább egy kört kell tennem a babakocsival a ház körül, ugyanis össze kell szednem a délelőtt ledobált ruhacsipeszeimet.

Mert míg én a muskátlikat gyomlálgattam békésen, abban a (tév)hitben ringatózva, hogy a mellettem pipiskedő Palkó meg a forgalmat figyeli, a csipeszek szárnyra keltek, majd Palkó irányítása alatt elegáns ívben tovaszálltak. És mire a szomszéd néni finoman felhívta a figyelmemet a szokatlan légiforgalomra, mindössze két darab csipesz maradt a zacskóban.

A többiek azóta ugyan alaposan eláztak már egyszer, de öt perce még mindig ott piroslottak a kövek között, és most még autó sem parkol rajtuk, szóval akció indul.

Itt pedig a delikvens látható:

Hiába, Palkó nélkül unatkoznék.

Tompa a fejem, mintha egy nagy kalapáccsal rávágtak volna. Mély csend van itthon, két gyerek az óvodában, egy alszik, és én csak ülök itt, a tompa fejemmel, az üveges szemeimmel, és élvezem a csendet.

Persze csend és csend között is van különbség, mert más az este csendje az utcán, más a természet csendje az erdőben, és más ez az itthoni csend, mert ebben benne van a hűtőszekrény zúgása, a légy zümmögése, a poratkák állkapcsának csattogása, és az állandó izgalom, hogy mikor sír fel a gyerek, mikor ér véget ez a nyugalom, jaj, mindjárt vége, biztos ez az utolsó perc. És ugrok minden telefon-nyikkanásra, és bezárok minden ajtót, gondosan, hogy aludjon szépen, hogy ülhessek még, tehessek-vehessek, füröszthessem az idegeimet ebben a magányos, áldott nyugalomban, amelyre szükségem van, és amelyre aztán várhatok majd megint holnap délelőttig.

Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen mizantróp a családban, csak én szeretek időnként egyedül lenni, míg egyszer aztán, nem is olyan rég az egyik szombaton Lackó hirtelen megmakacsolta magát piacozás témájában. Lackó nem akar piacra jönni, Lackó itthon akar maradni, egyedül. Autózni akar, úgy, hogy se Mici, se Palkó ne zavarja, úgy, hogy ne kelljen épp rendet rakni, ebédhez készülődni, vagy a szülőknek segíteni.

Nagyot néztem, de részemről tökéletesen megértettem Lackót, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk L-lel, hogy itthon maradhat egyedül az öt és fél éves, azzal a kikötéssel, hogy a szobájában játszik szépen, pisilni, inni kimehet, semmi máshoz nem nyúl, csengetésre meg se rezzen, senkit be nem enged. Szerencsére a lakás biztonságos, sehol egy PB palack, a tűzhely kerámialapos, gyerekzáras a sütő, van FI relé, plusz tessék, itt a papi mobilja, amin a zöld gomb rögtön a mamihoz kapcsol. Ki is próbáltuk, működött, Lackó maradt, mi el.

Hogy a telefon milyen jó móka, azt az első tizenöt percben újra megtanultam. Lackó kétpercenként felhívott, huncutul kacarászva a kagylóban, de aztán ez is szépen elmaradt, és másfél órán keresztül nem hallottunk egymásról. Nem voltam halál nyugodt, de időről időre végigpörgetve magamban az esetleges veszélyeket mindig megnyugodtam. Azért persze mikor az autó végül megállt a ház előtt, galoppban száguldottam a másodikra, és ugráló gyomorral rontottam a lakásba, ami kihalt volt és csöndes, de csak az első blikkre, mert a következő percben egy szőke buksi dugta ki lustán a fejét a gyerekszobából, majd szaladt elénk, lelkendezve, hogy igazán nem történt semmi különös, de hogy milyen jó volt egyedül!

Furcsa, de úgy tűnik, egy cipőben járunk Lackóval. Csak míg én mindig azon nyökögök, hogy a gyerekek zajosak, a gyerekek mindenhol ott vannak, és egy percig nem hagynak békén, Lackó meg azt gondolja, hogy a felnőttek zajosak, folyton kiabálnak, mindenhol ott vannak, és egy percig sem hagyják békén. 

És valószínűleg mind a kettőnknek igaza van. Csak egy kicsit másképp.

Reggel sütött a nap, de nem volt időnk kimenni sétálni. Ebéd után felöltöztünk, de jött egy hatalmas, sötét felhő, és inkább maradtunk. Beszedtem a ruhákat, letettem Palkót aludni. Most szépen alszik, sötét felhőből egy csepp eső nem esett végül, ellenben hétágra süt a nap.

Fogadjunk, hogy mire felkel a gyerek, megint itt lesz a sötét felhő, és ha csak azért is lemegyünk az utcára, már az első saroknál esni fog. Ellenben ha nem megyünk, akkor csak itt fog fenyegetni, néha megdördül, majd úgy hét körül odébbáll. De akkor már Palkó persze a kádban fog ücsörögni, és a mai séta is elmarad, ahogy a tegnapit is kilőttük a sok "esni fog vagy sem?" dilemmázással.

Egész nap csak kerülgetem a lomokat. Nálunk ugyanis minden gyűjtve van, és hiába nem nyúl már Lackó egy hete ahhoz a joghurtfedélhez, amit múlt kedden rakott félre kézműveskedés céljából, ha kidobnám, öt percen belül eszébe jutna, és keresni kezdené.

Szerencsétlen ember vagyok, anti-gyűjtőként élek mániákus gyűjtögetők között. Itt van például az első számú családi gyűjtögető, a férjem. L ugyanis már vagy húsz éve komoly bélyeggyűjtő, de persze itt nem áll meg a gyűjtőszenvedély. Imádja Maughamot, és természetesen gyűjti is, egyszer majdnem beáldozta az összes spórolt pénzünket egy dedikált, első kiadású Maugham-kötetbe. Szerencsére még időben lefogtam. És persze még mindig nem lehet a pontot kirakni, hiszen L a könyveken és a bélyegeken kívül minden mást is gyűjt. A régi, kinyúlt zoknikon keresztül a “valamire még jó lesz” dobozokig semmit nem dob ki, mindezzel arra kényszerítve becses nejét, hogy erkölcstelenül, a háta mögött végezze el a piszkos munkát.

A gyerekek szalvétát gyűjtenek, Mici csak azért, mert Lackó is, Lackó pedig sajátos módon csak a mennyiségre hajt. Naponta hozza haza az óvodából a szénné gyűrött, összetépett szalvétadarabokat, amiket aztán én simítgatok viszonylag látványosra, és én teszek el a mappába. Ezen kívűl gyűjt színes csokipapírokat, csomagolópapírokat, Hot Wheels autók dobozait, papírrepülőket, műanyag dobozkákat, amikből majd egyszer csinál valamit, és mindenféle egyéb hasznos limlomot.

Az öcsém, ő köveket, Stephen King regényeket és Pesti Esteket gyűjt évek óta, és ezek mellett még ezer hobbija van, a legfontosabb persze a zene.

Anyósom kártyanaptárakat és lakberendezési magazinokat gyűjt, apósom pedig mindent gyűjt, amit meglát és megtetszik neki.

Én, egyedül én lógok ki ebből a sorból. Semmit sem gyűjtök. Volt régen néhány próbálkozás, én is gyűjtöttem bélyeget pár hónapig, még bélyeg szakkörre is jártam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy Béla bácsi azért csinálja az egészet, mert a gyerekeket könnyebben át tudja rázni a cserékkel, mint a hivatásos bélyeggyűjtőket a klubból. Volt egy elég komoly szalvétagyűjteményem is, sajnos, fogalmam sincs, hová lett.

Nagyon szeretek olvasni. Mondhatnám azt, hogy gyűjtöm a könyveket. De bármilyen szépen és magasztosan hangzana is ez, de sajnos nem igaz. Nagyon szeretem a könyveket, szépirodalmat, szakácskönyveket, de nem gyűjtöm őket. Ha meglátok egy olyan könyvet, ami megtetszik, hát megveszem. De nem vezetek katalógust, nem csinálok táblázatokat, nem számozom be őket és nem hajtok bizonyos szerzőkre.

Nem, határozottan nem vagyok gyűjtős típus, sőt. Egy időben, épp ellenkező módon, inkább azzal foglalkoztam, hogy hogyan szabaduljak meg a tárgyaimtól. Volt rá példa, hogy kifejezetten teszteltem magam, hogy meddig tudok elmenni az adakozásban, kidobálásban. Igyekszem nem ragaszkodni a holmikhoz,számos kedvenc tárgyamat, tollamat, sálamat, csecsebecsémet ajándékoztam el látszólag könnyű szívvel, aztán csendben szenvedtem. Sokáig. Mert nem volt olyan könnyű megválni a megszokott dolgoktól, és hiába edzettem a lelkem, máig sajnálok egy-két, ilyen pillanatban elajándékozott darabot.

És azt is tudom, hogy miért. Mert nem egy tárgyat dobtam elmagamtól, nem. Egy tárgyat, tele emlékkel. És nem kell, hogy ezek fontos emlékek legyenek, csak valami megszokott, valami, ami hosszú időre jó érzést adott. Már nem csinálok ilyesmit. Most már inkább az élet szakít el a tárgyaktól.

Épp a múltkor döbbentem rá, mikor a lakásunk ajtaját nyitottam, hogy mennyire más ez a kilincs, mint az előző lakásunk kilincse. És hirtelen belesajdult a kezem, hogy nem, már soha többé nem fogom meg azt a kilincset, soha többé nem lépek be abba a lakásba. Már nem az enyém. Már csak az emléke az enyém. És ekkor, hirtelen megindult bennem a lavina. Az imádott szobám kilincse a régi házban. Az öreg kertkapu keskeny kilincse. A kis, balatoni nyaraló nehezen lenyomható, napszívott fában nyikorgó kilincse, ahol annyi vidám, álmodozó, kamaszos nyarat töltöttem. A főiskolai kolesz szobám kilincse, a bohémélet, a gondtalan vidámság helyszíne. Az ott gyűjtött élményekből a mai napig táplálkozom. Az első “kinti” lakásunk kilincse. Az Oude Markt, a sörök. Az arany diákélet. A második kinti lakásunk. Hollandia, a hideg üvegkapu gombkilincse. A csengőnk hangja. A szomszédos “frit” üzlet illata. Életem minden fontos állomásának a színhelyén volt olyan kilincs, amely még ma is úgy simul a tenyeremhez, gondolatban, ahogy régen, és én zuhanok vissza velük a múltba, hozzák, szinte lökdösik egymást az élmények, a szagok, az érzések. Én meg nosztalgiázom, sírva vagy nevetve, pedig a kezemben sincs, pedig csak a fájó hiányát érzem azoknak a régi, régi kilincseknek.

Ha tehetném, valamennyit összegyűjteném. És nagy becsben megőrizném. Ha tehetném.

Ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajtam a szénanátha, úgy romlanak az éjszakáim.

Ma éjjel aludtam össze-vissza öt órát. Bár valószínűleg inkább kevesebbet. Fenn voltam három körül egy fél órácskára, aztán fél öt körül, hat után négy perccel pedig elszabadult a pokol. 

L persze az egész káoszból semmit sem vett észre, mert mióta tüszős mandulagyulladása van, kiszeparálódtam a nagyszobába. Fel is van szántva a helyem a hitvesi ágyban könyv-hegyekkel, bevetve tollal, ceruzával, papírhalmokkal, L pedig, a nyugalmas és pihentető éjszakát követően reggel kilenckor ruganyos mozdulatokkal haladt át a szobámon, majd mikor látta, hogy akciója nem hozta meg a várt sikert, visszatért, és szóban emlékeztetett engem az idő múlására. A nyomaték kedvéért aztán még a rolót is felhúzta, és hiába néztem véreres szemeimmel szemrehányóan, nem értem el vele semmit.

Mindeközben az igények a szobámban hirtelen megemelkedett gyereksűrűséggel egyenes arányban növekednek, szóval én megyek, profán módon félbehagyva az egész irogatást, mert itt már gondolkodni sem lehet. Úgy hallom, Mici összes három évének talán legsúlyosabb hisztirohamát éli.A férjem meg filmezi. Persze nevelő szándékkal. Csak tudnám, hogy miért mulat olyan jól közben.

Ez a nap sem indult másképp, mint a többi. Gurult a rutin, úgy 11 órakor szokás szerint felkaptam játszóterezős gönceimet, belepattintottam Palkót a maxi-cosiba, és levágtattam a kocsihoz. Már éppen a babakocsit bányásztam elő, végighúzva kerekét a frissen mosott kardigánomon, amikor éreztem, hogy valahogy megváltozik körülöttem az univerzum, és elsuhant mellettem a Nő. Akaratlanul is megbámultam. Kecsesen suhant, rövid, szűk szoknyában és fantasztikusan magas sarkú, gyönyörű cipőben. Frissen libbent a haja, ontotta maga körül a parfümillatot, sietett, bájosan szorítva magához pár fontosnak tűnő mappát. Igyekeztem összehúzni magam, nehogy a Nő egy oldalpillantással lesajnáljon, és mikor ez sikerült, akkor meg azon háborogtam, hogy már ennyire láthatatlanná tudok válni, ez már tényleg a vég, pedig rosszul hittem, nem ez volt a vég. Hamuvá és porrá semmisülésem ideje igazából akkor jött el, amikor a Nő nyomába eredve Palkóval és a babakocsival tanúja lehettem saját láthatatlanságomnak. Összehúzni magam? Á, erre semmi szükség. A Nő árnyékában porszem vagyok, az összes szembejövő hapsit mi fogtuk fel Palkóval, mikor azok a Nő után nézve, még bódultan az élménytől belénk gabalyodtak.

Aztán a Nő egyszer csak elfordult, bement egy irodaház kapuján, és minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba. Gurult a rutin a játszótérre, bő egy órára csevegni és homokot túrni. Toporogtam a többi mamával, szakadt kis barna cipőmben, egyik oldalán befelé folyt a homok, a másikon ki, és akaratlanul is eszembe jutott a Nő cipője. Ő biztosan nem venne fel egy tizenkét éves szakadt bőrcipőt. Szomorkásan tágítgattam a lyukat a lábujjammal, pedig ha nem feszegetem, nem is látszik. Hiába, imádom ezt a cipőt. Sosem fogom kidobni. Ezzel ugyan nem lehet billegve mappákat cipelni, de most nem is kell. És amire kell, arra meg tökéletes.

Megbékélten ráztam ki a homokot vintage-é nemesült cipőmből, és búcsút intve a játszótérnek a patika felé vettem az irányt. Hónapok óta a legtöbb pénzt itt költjük el, és hiába van vége a télnek, a tendencia nem javul. Most épp a szénanáthámra próbáltam új csodaszert szerezni, mikor a szomszédos ablaknál valaki halk, diszkrét hangon terhességi tesztet kért.

Kicsi a mi patikánk, és nem is volt bent éppen rajtunk kívül senki, így csak egy észrevétlen oldalpillantással tudtam felmérni a lehetséges kismamát, de a cipőjénél tovább nem is kellett kússzon a szemem.

Igen, a Nő volt. Bíborpirosan válogatott a tesztek között, minél érzékenyebbet szeretett volna, és ha jól ítéltem meg a hangján meg a viselkedésén, nos, akkor a Nő boldog és izgatott volt. És mire én elpakoltam, és nekiálltam kifelé szerencsétlenkedni ordító Palkómmal, a Nő is készen lett, kedvesen mosolyogva megtartotta nekem az ajtót, majd sugárzó, izgatott csíkot húzva maga után elkopogott az ellenkező irányba.

Utánanéztem. Ki tudja, vajon hol lesznek ezek a kényesen kopácsoló cipellők egy év múlva? És ki tudja, talán ülünk mi még valamikor egymás mellett a homokozó partján, szakadt, vintage cipőkben.

Ki tudja..