Itthon vagyok, és túl egy nagy adag ham&eggs-en így, este tíz után, azon morfondírozom, hogy mi a búsnak vettem meg azt a hatalmas adag szűztea tablettát. Vagyis, hogy tudom. A terhesség alatt rámrottyant kilókból még mindig van rajtam úgy négy. És ezek aztán makacsul tartják magukat, gonoszul kacagva terpeszkednek a combomon, én meg utálom őket. Aztán két napja megláttam ezeket a guszta kis tablettákat egy nagyon hatásos dobozban. Ééééés, kerek ötven százalékkal olcsóbban. Ez, nahát ez aztán meg egy akkora lökést adott, hogy szinte futottam vele a pénztárhoz.

Azóta két nap telt el, és én még mindig szaladgálok. Igaz, most valahogy sokkal fürgébben. És egyre gyakrabban. Mert az, hogy ez a tabletta tulajdonképpen egy félárú belépő a klotyóba, az persze nem volt ráírva a fancy dobozra.

Asszem legközelebb nem emelek le minden vackot a polcról, azért mert olcsó, és mert talán, esetleg, egy nagyon kicsit szükségem van rá.

Inkább kétszer is meggondolom, kell-e nekem este tízkor ham&eggs.

Ülünk Palkóval Palermóban egy nagy tér közepén, és várunk. L valahol a tűző napon bankautomatát keres, nekem pedig sikerült elcsípnem az utolsó árnyékos padot, szerencsénk van, fejünk fölé egy hatalmas pálmafa borul. Felcsapom dagadt lábaimat a padra, Palkó a földön az eldobott csikkeket rendszerezi, szieszta van, béke és nyugalom. Persze inkább csak nekem, mert Palkó minden közeledő lépésre összerezzen és az ölembe borul, őt ne is lássák, ő nincs is itt. Szegénykém, sosem gondoltam volna, hogy a sztárság tényleg ennyire megviselheti az embert. Palkó legalábbis kezd teljesen kikészülni a körülötte tomboló hisztitől, és a rajongótábor csak növekszik. Nő vagy férfi, alacsony vagy magas, kopasz vagy hosszú hajú, kövér vagy hórihorgas, tökmindegy, jön mindenki, mosolyog, simogat, kezet ráz, gratulál. Nem tudunk úgy végigmenni egy utcán, hogy ne lenne valaki, aki fel ne figyelne a fehérszőke kis kókuszdiófejre, és Palkónak elege van. Én meg már lassan nem is csodálom.

Most sincs menekvés, megcsikordul a kavics, Palkó pedig rettegve kapja fel a fejét, és nem is hiába. Két feketebőrű, jókedvű fickó integet neki pár lépés távolságról, villog a fogsoruk, de csak masíroznak előttünk, nem jönnek közelebb. Oké, megúsztuk, mosolygok vissza megkönnyebbülten, majd meghökkenve látom, hogy Palkó viszont barátkozni szeretne. Tetszenek neki a fekete emberek, hívogatóan nyújtja feléjük kis kezét, és mosolyog. Az egyik fickó rögtön veszi is a lapot, odasiet mellénk, és óvatosan kezet ad Palkónak. Csak az ujja hegyét. Palkó tétovázás nélkül, szélesen vigyorogva megfogja, mi meg a fickóval szóba elegyedünk. És miután pár mondatban tisztázzuk, hogy Palkó milyen ultracuki és barátságos, a férfi megkérdezi tőlem, honnét jöttünk. Magyarországról, válaszolom, mire ő egy másodpercig kutat az agyában, aztán örvendezve felkiált: - Ááááá! Bukarest!!

- You mean Budapest.. - válaszolom elnéző mosollyal, mire a fickó széles gesztusokkal, mintegy bocsánatkérően kergetve maga elől a szégyenfelhőcskéket elmondja, hogy ő pedig Ghánából jött. Áááá, Afrika, nyelem vissza gyorsan az összes tudományomat Ghánáról, inkább csak mosolyogva bólogatok, amivel a társalgás nagyjából be is fejeződik. És bár a fickó ugyanazzal a vakítófehér mosollyal integet vissza nekünk a park kapujából, mint amivel tíz perccel ezelőtt hozzánk lépett, a szégyenfelhőcskék nálam maradnak.

De most már tudom, hogy Ghána kétszer akkora, mint Magyarország, fővárosa Accra, keletről Togo, északról Burkina Faso, Nyugatról az Elefántcsontpart, délről pedig az Atlanti-óceán határolja.

És, teszi hozzá a férjem, ha néztem volna, azt is tudnám, hogy a "Fekete Csillagok" az utolsó afrikai országként búcsúztak a Foci VB-n.

Az események felgyorsultak itt Palermóban, csak kapkodom a fejem. Micsoda izgalmak!

A hátam mögötti asztalnál a Nő épp egy tányér tojásántottát lapátol kecsesen magába, kenyér nélkül ugyan, de a férjem szerint még valami süti is figyel a tányérja mellett, az orrom előtt pedig Palkó, a város szeme-fénye eszeget egy szelet puha sonkát némi ementáliszerű sajttal megbolondítva. Semmi öklendezés, igaz, a falatok mikroméretűek, és felerészben az asztal alatt végzik, de fogynak, én pedig lélegzet-visszafojtva követem a fejleményeket.

Mi jöhet még!

Giuseppe-vel a liftben találkoztam. Éppen gyanútlanul siklottam lefelé a medencéhez, amikor a negyediken megállt a lift, és két szerelőember nézett be az ajtón. Az egyik ember vállán létra volt, és úgy gondolta, nem illik neki a szállóvendég intimszféráját egy koszos létrával megzavarnia, így hát nem szállt be a liftbe. Egészen addig, míg a másik be nem lökte. Na, hát ő volt Giuseppe. Rá volt írva. A másik emberre nem volt semmi írva, nem is akart ott lenni, diszkréten elhúzódott a létrájával egy sarokba. Nem így Giuseppe. Giuseppe szembeállt velem, vagyis a melleimmel, mert Giuseppe nem egy magas ember, és bánatosan nézte őket egész úton.

– Nincs mit tenni, – csillogtak Giuseppe szomorkás szemei, – anatómiai okokból ide helyeztek minket. Ez van. – mondták a szemek, Giuseppe pedig bánatosan sóhajtott egyet, és megingatta karvalyorrát, hogy hej, te cudar élet, már megint egy nő, aki az arcomba tolja a melleit. Felháborító, micsoda világ van..

Ülünk Palkóval az asztalnál, és pihegünk. Azt hiszem, egy kicsit túlettem magam, aztán hátradőlök, és rájövök, hogy az érzés sajnos már vizuálisan is testet ölt: újra és újra vissza kell húzkodni a pólómat kibuggyanó pocakomra. Jó-jó, azért ez valljuk be, nem is csoda négy prosciutto-s mozzarellás szendvics, egy isteni cappuccino, meg egy tál szalonnás tojásrántotta után. És hiába a gyomromat kellemetlenül feszítő érzés, a szemem ostoba, és továbbra is csak kívánja, kívánja a kaját. Hiába, az olaszok annyira értenek a fenséges falatok guszta tálalásához, még a sütiket, croissant-okat meg sem kóstoltam, csak két kis csokis muffin figyel itt a tányéromon, ezeket sem bírom legyűrni, jaj, mi lesz, hogy fogom én ezt bánni később, ha most itt hagyom. Óvatosan körülnézek, de persze minket figyel mindenki, és nem csak azért, mert enyém a legkisebb, mellesleg aranyszőke gyerek itt, a szállodában, hanem biztosan azért is, mert gyanúsan viselkedem, pont úgy, mint aki meg akar fújni két kis csokis muffint a táskájában. Bosszantó, hogy – látszatra legalábbis – mindenki elégedett azzal a kajamennyiséggel, amit a hasába töm.

Nagy az én problémám, és már éppen elmerülnék benne, mikor változás szele üti meg az érzékeimet, és belibben a terembe a Nő. Ez esetben olyan negyvenes lehet, lengyel, szőke, és egy másik nővel valamint egy nagy- és egy kislánnyal van együtt. Nagyon rafináltan öltözködik, ízlésesen, még éppen nem ribancosan, mégis nagyon nőiesen, kihívóan. A keze és a lába egyszerűen tökéletesen manikűrözött, az alakja szuper, még a szájfeltöltése is jól sikerült.

Kecsesen suhanva belibben, én meg rögtön a kukába dobom sütis dilemmámat, és mélyen elszégyellem magam, no, nem mintha ez a két süti olyan sokat nyomna a latban, már ami az én suhanásomat illeti. A Nő pedig leül, kedvesen vált pár szót a lányokkal, majd feláll, és elindul a kajás pulthoz. Izgatottan várom, hogy mivel tér vissza, hátha, hátha azt a nagy, porcukros krémest fogja magába tömni, kétpofára, vagy nutellás kenyeret eszik eperlekvárral, hogy aztán én is kacagva követhessem a példáját, ha neki így is sikerül, nehogy má’ nekem ne menjen. Aztán koppanok, Csipkerózsika felébred, és tudomásul veszi, hogy igenis számít az a két csokis muffin. Legalábbis a nőnek. Aki nyilván nem véletlenül eszik két barackot, egy joghurtot, meg egy tál gyümölcssalátát reggelire. Mert ez minden, finito, többet nem fordul a svédasztalnál, én meg csak hüledezem. Hogy le tud mondani, hogy meg bírja csinálni, hogy ekkora önuralma van. Így kellene, igen. Elegánsan, nőiesen, keveset, könnyűt, csipegetve, mint a madár. Elméletben el is van döntve. Már csak az a kérdés, hogy vajon a gyakorlatban működik-e? Megéri-e?

Aztán döntök. És miközben a Nő kecsesen majszolja a barackot a gyönyörűen festett szájával, én  beledugom a két kis csokis muffint Palkó kajásdobozába. Úgysem figyel rám senki.

Annak idején, mint minden rendes menyasszony, én is megfogadtam, hogy követem a férjemet jóban-rosszban, betegségben, egészségben. Karakán nő vagyok, amit  mondok, azt be is tartom. Mit nekem Vlagyivosztok, vagy Ulánbátor, ha hív a kötelesség, megyek, még ha a szájamat húzva is. Arról pedig igazán nem én tehetek, ha a kötelesség nem szenvedni hív, mert Szicíliába nem a fogát szívva indul el az ember, és nekem sem kellett kétszer mondani, vidáman, mondhatni szökdécselve szaladtam a reptérre hétfő reggel.

Csodálatos, a kék minden színében játszó tenger, átláthatatlanul kaotikus, végtelenül koszos, ugyanakkor nyüzsgő, jókedvű város, és elképesztően kedves őslakosok, akik már egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rengeteg tizenötödik századi palotával, így aztán azok többnyire szétrohadva, lakottan és lakatlanul lógatják az erkélyeiket életveszélyesen a fejünk fölé.

Tényleg nyaralok, ami azt jelenti, hogy csak egy gyereket terelgetek, ez a gyerek pedig még túl kicsi ahhoz, hogy reggeltől estig csengjen tőle a fülem, ő csak néha rámnéz, azt mondja tátátá, vagy ha nagyon akar valamit, akkor azt mondja, hogy nnni, és ennyi, csak a szívemet járja át a csodálat és az imádat, az idegeimet semmi, azok szabin vannak, láthatóan kisimultak a ráncaim.

Igen, csak hármasban vagyunk, és persze Palkó az, aki most is itt téblábol, vagy mondjuk inkább úgy, királykodik.

Voltam már korábban Dél-Olaszországban, tudom, hogy a bambino itt nagy kincs, és gondoltam, hogy az, hogy a mi bambinonk aranyszőke, csak rátesz egy lapáttal a gyerekeket körüllengő eksztázisra, de azért ekkora rajongásra mégsem számítottam. Minden egyes boltban, pizzeriában, parkban, és az utcán is szájcsücsörítve ugrálja körül a közönség Őpalkóságát, aki csak a mosolynyelvet használva is jobban megérteti magát itt az emberekkel, mint mi, akik az útikönyvből törjük kerékbe a zamatos olasz nyelvet.

Az pedig már csak természetes, hogy a bambino miatt a szállodában nagyobb szobát kaptunk, a reggelinél senki sem szól, ha félórával tovább ücsörgünk az előírtnál, és ha három pincér van a belvárosi pizzériában, akkor mind a három a mi asztalunknál sürgölődik: egyik a babaszéket hozza, másik a bébikaját melegíti, a harmadik meg gügyögéssel szórakoztatja Palkót, miközben a többi vendég csak elnézően mosolyog, és a maffia is csak gőgicsélve siklik el mellettünk, mikor éjfélkor vergődünk hazafelé az útikönyv által sötétedés után hangsúlyozottan nem ajánlott városnegyeden keresztül.

Figyelem! Kopasz gyerek a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/07/02/palkonaplo_hany_centisre_szeretned/

Úgy tűnik, lassan megtörik a jég és lejár a pempők egyeduralma. No persze ez nem jelenti azt, hogy holnap már kenhetem a zsíros kenyeret, és süthetem a rántott csirkét, nem. De legalább felcsillant a remény. Ma ugyanis Palkó érdekődni kezdett egy kakaós keksz iránt, aktív közreműködésemmel meg is szerezte, majd drámai lassúsággal, saját akaratából a szájához emelte. És hosszú percekig vigyorogva majszolgatta.

Hát mit tegyek, ha végül ezt kívánta meg, szegénykém..

Pedig olyan szépen elterveztem. De tényleg. Azt gondoltam, hogy délután szépen lefekszenek a gyerekek, és én is velük, durmolunk egy jót, végre én is kipihenem magam, igy délután majd egy jókedvű kis csapat masírozhat a játszótér felé.

Először Mici aludt el, még ebéd előtt. Aztán ebéd után lecsaptam a két fiút is, akik addig hancúroztak, míg felverték Micit. Félig. Lackót kihoztam a gyerekszobából, belenyomtam az ágyamba, Palkó maradt, üvöltött is csalódottan, hogy elment a haver. Megsajnáltam Micit, őt is kicipeltem az ágyamba, aztán bebújtam melléjük vigyázzfekvésben, mert persze úgy szétdobálták magukat, hogy nekem csak az ágy szélén jutott hely.

Nem baj, eszméletlenül álmos vagyok, mindegy a testhelyzet, lényeg a csend. Öt percig tartott. Öt perc múlva Mici, aki már másfél órája húzta a lóbőrt, magához tért, és fel akarta rázni Lackót. Seperc alatt kizavartam a nagyszobába játszani, közben hallom, hogy Palkó még mindig nem alszik. Vékony cérnára húzódott idegekkel próbáltam aludni. Végre Palkó is elhallgat, halleluja. Csukódik a szemem. Ajtó nyikordul, Mici jön, hangosan mond valamit, közben látom az arcán, hogy tudja, hogy csendben kellene lennie, de nem bírja ki. Azt akarja, hogy felkeljünk. Felkelek, egy darab papírral, csomag színes ceruzával leszerelem, és vissza, irány az ágy. Alszom, alszom, ismételgetem magamnak, de hiába, olyan ideges vagyok Micitől, hogy majd felrobbanok. És nem alaptalanul. Mert most Mici, akit itthon csak a rettenetes jelzővel szoktunk emlegetni, elkezd a vékony üvegezett ajtóval elválasztott nagyszobában fakockákat dobálni egyesével az üres duplós ládába. Hangos, mint a rosseb. Kirohanok, leszidom. Állítom, csak erre várt. Ordítani kezd. Nagy nehezen elhallgattatom, alaposan meglóbálom az ujjamat, hogy irgum-burgum, és megint visszafekszem.

Már majdnem elalszom, mikor megüti a fülemet, ahogy Mici odarecseg a parkettán az ajtóhoz. Látom az üvegen keresztül a sziluettjét, ott álldogál, recsegteti lábával a parkettát és módszeresen piszkálja a kilincset. Remegni kezdek a dühtől. Kimegyek, leszidom, könyörgök neki, hogy csak egy negyed órát adjon, legyen már benne valami irgalom. Nem érti, naná, hogy nem. Lackó ébredezik, otthagyom a bagázst, átmegyek a gyerekszobába. Nem adom fel, nem, negyed óra jár nekem, csak negyed óra, olyan eszméletlenül álmos vagyok, eresszetek, csak egy negyedórára eresszetek. Lefekszem Mici ágyába, Palkó durmol, elnyújtózom, csakazértis alszom egy kicsit. Ordítás. Mici sír. Hisztisen. Lackó dumál, tehát fenn van, én meg egy jó nagy párnát teszek a fülemre, alszom, alszom, alszom. Csakazértis. Tízig sem számolok, nyílik az ajtó, Mici óvatoskodik be: -Mamíííí, a Lackó fel akar kelnííí!

- Akkor keljen, üljön be az űrhajóba, te is mellé, és negyed órára menjetek fel szépen a Holdra!- sziszegem oda neki fojtott hangon, miközben már pontosan tudom, hogy fel kellene adni, de nem visz rá a lélek. Mici nem igazán érti a dolgot, kérdezne, de aztán az arckifejezésemet meg az ujjamat látva inkább eltűnik, én meg az utolsó percekbe kapaszkodom, mert már Palkó is mocorog, és ha felkel, vége minden reménynek. Bevágom magam a fal felé, alszom, alszom, alszom. És ebben a pillanatban megszólal a csengő. És felsír Palkó. Itt a vége.

Most pedig itt ülök, halálfáradtan, morcosan, feszülten, három eszméletlenül friss és kialudt gyerek között, és uzsonnát kell csinálnom nekik, és játszótérre kell vinnem őket, és jön az esti rutin, és én ma lefekszem kilenckor, és legalább tíz órát alszom, és ez tuti, ez biztos, ez így lesz. Pont.

Olvastam egy blogbejegyzést, mely szerint igazán helyénvaló és bölcs döntés volt, amikor egy másik blogbejegyzés szerint egy gödöllői étteremben rendre utasítottak egy nyilvánosan szoptató anyukát.

A szoptatás természetesen nem úgy történt, hogy az anyuka hangos "hahó, ide nézzetek!" felkiáltásokkal kiült az étterem kellős közepére, majd melleit kiterítve arcán a Mindenható Anya szent mosolyával figyelte csámcsogó csemetéjét, miközben apuka filmezett, a család többi tagja pedig szótlanul, ájtatos szemforgatással figyelte a jelenetet, nem. Az anyuka megkérdezte a pincért, hogy HOL szoptathat, azaz el óhajtott vonulni, hogy NE zavarja a többi vendéget, illetve hogy NE kelljen feleslegesen mutogatnia a mellét (három gyerekes, még mindig szoptató anyukaként mondom, hogy nem, mi szoptatós mamák nem szívesen rakjuk ki a mellünket mások arcába, bennünk is maradt szemérem, ami lehet, hogy abszurd azok után, amiken a terhesség és a szülés során végigmentünk, de így van), majd miután a pincér a vécébe irányította anyukát és dedet, a kismama inkább a kulturált körülmények közötti, másoktól diszkréten elfordult, kendő alatt szoptatás mellett döntött. A pincér persze nem bírt magával, és felszólította a kismamát, hogy hagyja abba a szoptatást, erre válaszul a család felháborodva lelépett, én személy szerint csak azt sajnálom, hogy az apuka nem nyomott egy tockost a pincér túlságosan is kifinomult buksijára, amit a szóban forgó egyén remélem még sokat fog a falba verni hülyesége felett érzett szégyenében - az első gyerek születése után.

"Bölcs döntés volt, teszem hozzá, a többi jelenlévő szempontjából biztosan" mondja radikálisan őszinte Szekszkazán barátunk, aki tüzes mivolta mellett is józan paraszti észt tulajdonít magának, majd hosszas fejtegetésbe kezd, hogy nemcsak a szoptatás, hanem már az előkészületek is ingerlik, ahogy az ordító gyerek is, aki nem való étterembe. És persze a szoptatás is rendkívül bosszantó, ami olyan intim, mint a "szarás", sőt, kábé ugyanaz, és egyáltalán. Jaaaj, alig bírok írni, annyira röhögök. Te szegény, te. Úgy elképzellek otthon, ahogy a klotyóban elbújva szeled a szalonnát a kenyered mellé. Mert ugye az evés az legalább olyan ciki, mint a szarás, bár aztán a következő mondatodból kiderül, hogy te még vendéglőbe is jársz, méghozzá nem is egyedül, most akkor hogy is van ez? A csecsemő nem ehet a vendéglőben, csak a felnőtt? Ó, bocsánat, szóval akkor a kétéves sem ehet, mert az nem felnőtt? Vagy az már nem csecsemő, az már ehet? Akkor is, ha szerteszét folyik a szájából a kaja, és kétpercenként leesik a villája? Vagy az evés tényleg nyilvános székelés, akkor pedig te, te okos, józan Szekszkazan, te nyilvánosan székelsz az étteremben a sok-sok hasonszőrű barátoddal és ez rendben van? Esetleg gondoltál már valaha arra, hogy mi van akkor, ha Ti zavarjátok a csecsemőt hangos beszéddel, cigarettázással, csámcsogó székeléssel?

De nézzük csak tovább.

Mert ugye józan paraszt Szekszkazan kulturális színvonalába nem fér bele a csecsemő bömbölése. Pedig, kérem, a csecsemő szoptatás közben nem bömböl. Sőt, megsúgom, kedves Szekszkazan, mert a véleményed alapján gyereket, pláne csecsemőt te eddig valószínűleg csak a szomszédos asztalnál láttál, miközben ugye nyilvánosan székeltél, hogy a csecsemőt azért kell szoptatni, hogy NE bömböljön. Bizony, bizony, ilyen egyszerű a dolog. De persze tudom, a gyerek ne bömböljön, ÉS ne szopjon a vendéglőben, sőt, egyáltalán ne is menjen oda. Vagyis anyuka nem mozdulhat ki esténként, sőt, ha egy kirándulás során a család megéhezik, anyuka maradjon az utcán, és egy padon falatozzon, meg szoptasson, míg egy járókelő fel nem kéri, hogy ugyan már, ne szoptasson az utcán, az olyan, mint a nyilvános székelés. Mégis van ugye egy kulturális színvonal, ugye, hogy ugye. Szóval jobb, ha anyuka otthon marad, naná, hogy hónapokig, sőt, talán évekig, mert ki tudja, mit gondol majd róla józan Szekszkazan, és jó barátja, a Pincér, ha a másfél évessel tér be az étterembe, akinek még kaját kell melegíttetni, és partedlit kötni a nyakába, majd fél percenként rászólni, hogy csendesebben, kicsim.

Szekszkazannak mindent szabad. Beszólni az anyukának, megveregetni a kirekesztő, "bölcs" pincér vállát, és lovagiasan megvédeni az éttermekben legtermészetesebben dolgukat végző, táplálkozó, vagyis nyilvánosan székelő közönséget az éttermekben rohamosan elszaporodó, nyilvánosan kendő alatt elfordulva szoptató kismamák hadától. Bravó. Csak tudod, kedves Szekszkazan, mivel a te orrfelhúzott, kozmopolita értékrendedbe nem fér bele egy gyerek, még a szomszéd asztalnál sem, talán mégis csak gyakorolj egy kis toleranciát, és viseld el azt, hogy mások a vállukra veszik, helyetted is a gyerekszülés és nevelés, közte a szoptatás és büfiztetés gondját. És húzd csak meg magad szépen a sarokban, csendben, a többi finnyásan székelő barátoddal együtt. Mert akár tetszik, akár nem, ez a most még büdöset büfiző gyerek fogja megfizetni a te nyugdíjadat is ám, ha egyszer majd túl nehéz lesz felemelni a kaszát, hogy tanító jelleggel suhints egyet-kettőt a diszkréten szoptató kismamák és a velük szolidarító, étterembe csak szökőévben vetődő családok felé.

Az eredeti cikkben szereplő kismamának pedig bátran ajánlom a kellemesen belvárosi fekvésű, jónevű Gerlóczy kávéházat, ahol az átnyújtott üveges bébiételt a kismama kérése szerint mikrohullámú sütőben vagy forralt vízben melegítik az előzékeny pincérek, és ahol a barátnőm diszkrét kérdésére, hogy hol tudná megszoptatni kéthónapos kisbabáját, a pincér csak nagyvonalúan széttárta a kezét, és azt mondta: - Itt, itt bárhol lehet szoptatni, kedves asszonyom.

Névnapos Palkó:

Ma délelőtt óta bizonyos tisztelettel figyelem Palkó futamodásait a meztelen térdein. Mert persze még nem jár, nem. Csak másfél kör volt, amit végig négykézlábaztam vele, de többé nem társulok, a térdeim sírnak, és kékek-zöldek a dühtől, hogy mit tettem velük, hogy micsoda helyre csavarozta őket a Jóisten. És hiába liheg mellettem Palkó, vidáman, hogy na, gyerünk mami, folytassuk, nem, nem. Vége kicsim. Vagy tudod mit? Állj most te föl egy kicsit, és gyere velem azokon a puha tappancsokon. Csak másfél kört.

Kaptam egy telefont, hogy haldoklik a blogom. Aztán hazaértünk, várt az email is, hogy tudom-e, hogy haldoklik a blogom?

Tudom, tudom, hát persze, nem is vetek cigánykereket miatta, csak hát sajnos két gyerekkel több van itthon, nem mellesleg pedig két hétig esélyem sem volt internethez jutni. És milyen nagyon jó volt. El is mondom nektek gyorsan, hogy az élet internet nélkül egyszerűen fantasztikus, mennyei, káprázatos.

Képzeljünk csak el egy olyan világot, ahol egyszerűen mindenre jut idő. Ahol nem rángatja idegesen a gyerek a szoknyámat, hogy gyere már, mami, mert hiába ültem csak egy mondatra a gép elé, valójában már fél órája ott ülök. Ahol nem folyik el az ember napja a hivogatóan villogó képernyő előtt. Ahol esténként nem szörfölésbe, hanem kellemes olvasgatásba fullad a nap. Ahol félszavas skype-os üzengetés helyett valóban egymással beszélgetünk. Ahol egyszerűen csak többet beszélgetünk, többet játszunk a gyerekkel, lelkizünk a férjünkkel, és az még meg is hallgatja, még rá is ér, mert nincsen internet, és hiába viszketnek az ujjak a számítógép gombjai után. Képzeljük csak el azt a világot, ahol pár óra alatt elintézzük azokat a dolgokat, amiket már hónapok óta halogatunk. És aztán csak nézünk magunk elé hüledezve, hogy na, de most komolyan, ez tényleg csak ennyi volt?

A világban, ahol nincs internet, együtt legózunk órákig a gyerekkel, jut idő napközben is mesére, többször van süti az asztalon, és mindig van idő megkreálni Mici fején a széthullott copfokat.

Ilyen világban éltem én, és ilyen világból jöttem én, ide, haza, ahol a wifi már másnap elkapta az összes érzékszervemet, és ahol aztán gyorsan kiderült, hogy nem is haldoklik a blogom, nem. Mert egyedül én kirándultam vissza egy kicsit a netnélküli ősidőkbe, és Ti maradtatok, látogattatok, olvastatok. Köszönöm, igazán köszönöm, kedves közönség!

Tegnap óta helikopterek keringenek a falu felett, itt volt a belügyminiszter, most a Sárközyt várják. Õ is alászáll egy kicsit gondterhelt arccal aggódni. Remélem Carla Bruni csomagol neki egy pár gumicsizmát. No és egy csomag törlõkendõt, mert hogy víz még mindig csak sporadikusan van.

Holnap a férjem internethez jut, nekem meg most van öt percem elmondani kis közönségemnek, hogy hurrá, nyaralunk. Legalább ennyi előnye van az embernek abból, ha a fél családja disszidál, néha élősködhetünk egy kicsit egymáson, néha vendégeskedhetünk egymásnál. Méghozzá nem is akárhogyan. Ebben a szent minutumban ugyanis egy nem is olyan kis provance-i házacska teraszán ülök, és mindenkinek szívből kívánom azt a kilátást, ami nekem innét megadatik. Most végre teljesülnek romantikus ábrándjaim a messze révedő tekintetű írónőkről, még a hajam is frissen mosva penderedik az arcomba, és a csend sem hiányzik, mert a kölkök (az édesdeden alvó Palkó kivételével) lent vannak a faluban a nagynénémékkel és az apjukkal - segíteni. Tegnap óta ugyanis árvíz van a faluban, a boltokat derékig borítja a sár, a szomszédos városkában kilencen meghaltak, húsz ember pedig eltűnt.

Együtt érkeztünk a viharral, mint a vérbeli katasztrófa-turisták, pedig mi nem árvizet nézni jöttünk ide, ahhoz elég lett volna otthon ülnünk a fenekünkön és nem kellett volna tizennégy órát utaznunk ezernégyszáz kilométeren keresztül. Nem, mi nem a rossz időért utaztunk, a vihar a nyomunkban járt, és rögtön az első, gyönyörű meleg nap után lecsapott ránk, mi meg magunkra kaptuk az összes meleg ruhánkat, és hitetlenkedve néztük bentről az ítéletidőt, amit senki sem hívott, amire senki sem számított. Még a francia szomszédasszony sem, aki tegnap szélesen gesztikulálva, derékig vizesen magyarázta nekünk, hogy még a papája sem látott soha ekkora vizet, pedig hetven éve el sem mozdult a faluból. A szomszédasszony a kocsiját mentette fel hozzánk, a kertbe, most is itt áll, a faluból már rég elvitte volna az utcákon hömpölygő víz. Katasztrófa övezet lettünk, a rádióban tegnap óta többször hangzott el a szomszédos kisváros neve, mint összesen az elmúlt száz évben.

Csak egy napig volt rossz az idő, csak egy napig ömlött az eső, és itt, a provance-i dimbek-dombok között igazi vészhelyzet alakult ki. Órákra eltűnt a villany, ma pedig reggel óta nincs víz, és nem is tudunk szerezni. Ám mindezen nyűggel együtt mi vagyunk a szerencsés fickók, a kiváltságosak, akik csak a tűzoltóautók villogásából és az időnként megszólaló szirénázásból tudjuk, hogy nagy küzdelem folyik odalenn, ha nem is elkeseredett. Mert optimisták a franciák, és tudják, nem csak remélik, hogy a biztosító majd mindent kifizet, persze azért mentenek, lapátolnak, szivattyúznak tovább, mert senki sem szeret térdig sárban járni, és jó lenne ma már biztos helyen aludni.

Az időjárás pedig szeszélyes, reggel óta háromféle jóslatot hallottunk, először azt mondták, hogy lesz még eső, aztán azt, hogy mégsem, végül biztos ami biztos elszórtan várható zivatarokról beszéltek a rádióban, amit aztán a nagynénémmel együtt néma egyetértésben gyorsan ki is kapcsoltunk. Nem idegeskedünk tovább, sokkal biztosabb kinézni az ablakon, vagy kimenni a kertbe, ahol szerencsére ismét süt a nap, huszonkét fok van, és csak a teraszon száradó meleg pulcsik emlékeztetnek a tegnapi mínuszokra.

Most pedig egy időre eltűnünk az éterből, elindulunk Palkóval mi is, segítünk vagy csak szolidarítunk, ahogy tudunk, és élénken reménykedünk, hogy holnap már bele tudunk mászni a medencébe is, és végre megtaníthatom Lackót fejest ugrani, Micit pedig víz alá merülni. Mert ezekkel a projektettel érkeztünk mi ide, gyerekkorom édenkertjébe, ahol mindig harminc fok van, és száraz, szikkadt a föld, és ahol esténként a tűzoltóautók szirénája helyett eddig mindig csak kabócák énekeltek.

Íme, az én személyi asszisztensem, testi kiterjesztésem, meghosszabbított jobbkezem, imádóm, felügyelőm, akinek az élete mindig akkor igazán szép és jó, ha mellettem állhat, megérinthet, nézhet, rajonghat értem amikor

vasalok:

mosok:

hajat szárítok:

 vagy fél kézzel főzök (mert a másik felével a lábát fogom):

Igen, ő Palkó, a munkáltatóm, a MAMI Családi Vállalkozás egynegyed tulajdonosa, szürke hétköznapjaim lelkes közönsége és nem mellesleg életem legszőkébb értelme.

Ma valahogy lépten-nyomon terhes nőkbe botlottam. Hatalmas hassal vonszolták magukat a harmincöt fokban, slattyogó papucsban, izzadtságtól lucskos pólóban, éneztmárnembííírom arckifejezéssel, én pedig amellett, hogy majdnem elsírtam magam nagy együttérzésemben, kedvem lett volna átölelni a világot örömömben, hogy egyik sem vagyok én, éljen-éljen, egyik sem vagyok én.

Lackó is és Mici is nyár végén született, úgyhogy tudom mit beszélek. Míg élek nem felejtem el azt a napot, amikor sírva hánykolódtam Hollandiában, lapostetős házunk legfelső emeletén a padlószőnyegen, mert nem volt egyetlen csempézett helyisége sem a lakásnak, ahol hűsölhettem volna. Napokat álltam a zuhany alatt elefánt nagyságúra nőtt lábakkal, dagadt ujjakkal, visszerekkel, hatalmas, nehéz hassal, és nagyon, nagyon rossz volt.

Masszív riszpekt, lányok. Részemről az egy perces néma álldogálás megvolt.

Mici inkább szóban kreatív:

- Mami, tudod, mit szoktak csinálni a királynók meg a hercegnők?

- Mit, Kicsim?

- Csókolóznak a herceggel.

- ... aha ...

- Mi a Jázminnal királynók vagyunk, és oda is mentünk a Zalánhoz, hogy csókolózni akarunk vele, mert ő a herceg.

- És, mit szólt a Zalán?

- Elfutott..

Okos gyerek, sóhajtottam fel magamban megkönnyebbülten.

Lackó mostanában nagyon eredeti dolgokkal áll elő. A névnapomra például kaptam tőle egy igazi, hand made kirakóst:

Ha azt mondom, hogy vért pisiltem vele, mire összeraktam, elhiszitek?

Palkó egyre bújósabb. Napjaink nagy részét azzal töltjük, hogy Palkó jön, rámborul, megtapasztja magát rajtam cuppanós kis tenyereivel, és sóhajtozunk egymás nyakába. Palkónak pállott kópéillata van, nekem nyilván mamiszagom, néha megsimítom Palkó hátát, ő békésen nyálazgatja a ruhámat, és csak úgy "vagyunk". Meg sem halljuk, ahogy sisteregve ömlik szét a leves a tűzhelyen, és vidáman elfelejtkezünk a mosógép dobjában száradó ruhákról is. Mert minden úgy tökéletes, ahogy van. Legfőképpen mi ketten, összebújva, itt, a világ közepén.

Már megszoktam, hogy engem valahogy mindig megtalálnak a beszólogatós nénik. Valahol mulattat is, ahogy bajuszukat rágcsálva emelgetik az ujjukat, néha kimondottan dühösen, hogy miért rakom le a gyereket maxi cosiban az utcán, ahol biztosan felfázik, hogy miért kíntatom a teszkóban (persze jó lenne egy cseléd, aki bevásárol helyettem, bólogatok buzgón), de rámrontottak már azzal is, hogy miért nincs a gyereken sapka, miért itatom pohárból, vagy hogy miért adok a gyereknek mikróban melegített ételt. Épp csak rá nem förmednek az esetlegesen felsorakozott közönségre, hogy ugyan már, mit néznek maguk itt, segítsenek, vegyék el ettől a nőtől a gyereket, mielőtt valami helyrehozhatatlan kárt tesz benne.

Én nem leszek majd ilyen öreg néni, határoztam el még anno, Lackóval a karomon, aztán tegnap hajszálon múlt, hogy éppen csak betöltve a harmincnégyet be ne álljak a nénikék közé megmondani a frankót. És igazság szerint még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól tettem, hogy nem tettem.

Szép napos délután volt, békésen üldögéltünk az allergológusnál Lackóval, én a próbatömésemmel barátkoztam, Lackó az autóit koptatta, amikor kakasos nyalókával a szájában egy gyerkőc rontott be a mamájával. Teljesen átlagosan néztek ki, a mama jópofa színes cuccokban, a gyereken vagány minőségi szandál, szóval semmi különös. Köszöntünk egymásnak és éppen tekertem volna vissza a fejemet a szoknyámat rángató Lackóhoz, amikor a gyerek kihúzta a szájából a nyalókát, és kiderült, hogy a felső négy metszőfoga hiányzik. Aztán egy szélesebb mosolynál rádöbbentem, hogy nem hiányoznak azok a fogak, ott vannak mind, csak éppen kis, fekete, kakasos nyalóka formájú csonkok formájában.

A következő húsz percben aztán sokat javult a combomon a narancsbőr, és a fenekem is feszesebb lett, mert olyan összeszorított izmokkal ültem, hogy egy Norbi edzés ehhez képest sétagalopp. Nyitogattam, meg csukogattam a szájam, hogy szóljak, hogy megkérdezzem, hogy ez most mi is tulajdonképpen és miért és főleg hogy-hogy? Nincs szeme a kedves mamának? A gyerek foga rohad, és ezt nem látja a család, az óvónő, a gyerekorvos, a nagymama? És miközben ezeket a kérdéseket tuszkoltam lefelé erőnek-erejével a torkomon, a fogatlan gyerkőc tornamutatványokat végzett a padlón, anyuka elnéző büszkeséggel figyelt, néha meg-megszólalt egy kis álnehezteléssel a hangjában, hogy ne csináld Bendikém, kelj csak fel, Bendikém. Aztán Bendike szétszedte a Lackó által összerakott várótermi polifoam-számokat, majd újra kirakta őket. "Biztosan úgy kell odatenni a hármast, Bendikém?" - csüngött a gyereken tovább a büszke anyuka, én pedig végképp lenyeltem a hatalmas gombóc mondanivalómat.

Bendike valószínűleg úgy tökéletes ahogy van, ha megkérdőjelezem, mamája minimum ledzsúdóz, a mellkasomra térdel, és szálanként tépi ki a hajamat. Talán beáldozza magát valaki más, gondoltam gyáván, de hiába néztem körül, sehol egy vállalkozó kedvű öreg néni. Hát persze, ilyen az én formám. És be kell hogy valljam, akkor, abban a pillanatban nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok úgy harmicöt évvel idősebb. És nem használhatom a koromat páncél gyanánt egy gyanútlanul vidám, fogatlan kisfiú védelmében.

Már most spannolom magam a holnapi fogászatra. Persze pozitív tréningre gondolok, valami olyasmire, hogy áááá, nem is az az érdekes, hogy mekkora injekciót fogok kapni, és végül lesz-e gyökértömésem, nem. Ahogy az sem foglalkoztat, hogy vajon fáj-e az idegölés, és hányszor kell majd még visszamenni remegve, hogy mi következhet még. Sőt, még csak azzal sem vigasztalom magam, hogy ugyan már, csak egy ártalmatlan kis fogtömés lesz, valami borsos számlával, amire majd stílusosan szívhatom a fogamat (bár ha jól tudom, gyökérkezelés után nem szabad szivogatni a fogat, persze erre nem gondolok), esetleg diszkréten érzéketlen ajkaimba haraphatok, nem több. De nem.

KIZÁRÓLAG arra gondolok, ahogy majd kezelés után kilibbenek a kapun, széles mosollyal az ajkaimon, könnyű lélekkel (és még könnyebb pénztárcával, de mint mondtam erre NEM gondolok) a nyári napsütésben, és olyan de olyan jó lesz nekem, hogy még a tizenéves fiúk is megtekerik a fejüket utánam. Mert csak úgy árasztom majd magamból a boldogságot. Bizony. Úgyhogy most abba is hagyom a böngészést a neten, bár azt már tudom, hogy gyökérkezelésnél valami spéci fájdalomcsillapítást alkalmaznak már manapság, hogy BIZTOSAN ne fájjon, mint mondtam, én ilyesmire nem gondolok. Ugyan már. Nem is lesz gyökértömésem. Csak bemegyek és kijövök. Voilá.

Megszületett a barátnőm negyedik gyereke. Kislány lett, szép névvel, mindketten jól vannak. Örülök én is, szeretem az ilyen híreket, feldobódom, jókedvű leszek, felszabadult. És most mégis, mégis az első megkönnyebbült sóhaj után, mert valahogy az emberben mindig benne van, hogy most csúszik be valami gikszer, nehogy már minden simán menjen negyedszerre is, szóval az első megkönnyebbült sóhaj után itt motoszkál bennem valami furcsa érzés. Gyomorszorító és kellemetlen, abszolút kiirtásra termett. Nem nekem való.

Barátnőmmel mindig egymás után voltunk terhesek. Ő a kezdetektől nagycsaládot akart, én nem mindig, de aztán csak követtük egymást, ha épp én nem voltam terhes, akkor ő,  jártunk egymáshoz segíteni, csereberéltük a ruhákat, élveztük egymás állapotát, irigykedtünk a másik hasára, én többnyire a hastalanságra, váltakoztunk, mint az évszakok. És ezt érzem, igen, most jönnék én. Most kellene nekem a rajtkockára állni, most következne az én köröm. Annál is inkább, mert körülöttem mindenki vagy szemérmesen sejteti, hogy lesz náluk negyedik, vagy szemérmetlenül megjegyzi, hogy várja nálunk a negyediket. 

Nehéz, nagyon nehéz kimondani azt, hogy kész, vége. Hogy nem lesz több kisbaba, legközelebb már unoka lesz. Talán sosem lehet ezt véglegesen elhatározni, talán sosem lehet ezt a kérdést lezárni. Csak úgy fennhangon bizonygatni, hogy igen, nekem így jó, így kerek, aztán magunkban csendben azt gondolni, hogy á, ugyan már, ki tudja, mit hoz még a sors. (Vagy kit.)

Brékó brékó, itt a sportmelléklet! Örömmel jelentem, hogy ma úszóbajnokot avattunk a családban: Lackó, a família zsenge reménysége az úszóiskola háziversenyén 25 méteres hátúszásban első, mellúszásban második helyezett lett a korcsoportjában. Nem lacafacázott a gyerek, hatalmas önbizalommal iramodott neki és csinálta végig a versenyt, mint egy kis robot, miközben én majdnem elájultam az izgalomtól a lelátón. Olyan feszített izmokkal ültem, hogy estére nagyobb izomlázam lett mintha én úsztam volna végig a medencét a hős és bátor bajnok helyett, úgy ötvenszer, mondjuk.

Amúgy tündéri volt az összes kölök, volt, aki sírva úszta végig a távot, mert alig akart belemenni a vízbe, és volt olyan, aki megfutamodott, ám a végén mégis együtt tudott örülni a barátaival. Megható volt az a sok pici ember a nagy, széles sávokban, ahogy bátran csapkodnak a karocskák, és nem a helyezés a fontos, hanem az, hogy ott volt, hogy megcsinálta, sportszerűen, irigykedés, mérgelődés nélkül. Hatalmas közhellyel szólva, sokat tanulhatnánk tőlük mi, felnőttek.

Képes tudósítás a versenyről:

A hármas pályán kezdődött:

Öles karcsapásokkal szeli a vizet a jövő reménysége, pedig akadt, aki búvárruhában eredt a nyomába:

Itt pedig már közel s távol senki, Lackó nagy előnnyel csapott a célba.

Az érmek azóta is szerves részét képezik a bajnok életének, Lackó természetesen érmekkel a nyakában jött haza, érmekkel a nyakában vacsorázott, ment aludni, reggel azokkal kelt, és naná, hogy az oviba is magával vitte őket. Nincsenek illúzióim, pár napig még biztosan így járkálunk.

Megint eltelt két hét, Palkónapló a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/06/04/palkonaplo_anya_a_padlon_hasalva_burrog/