Palkó ismét a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/05/07/palkonaplo_a_kiskakas_vecepapirt_gurigal/

Hatalmas ordítozásra riadtam ma a békés délutáni szekrényrendezgetés közben. Valaki olyan hangosan és kacskaringósan káromkodott, hogy lehetett sejteni, színház van az utcán, de ahogy kihajoltam az erkélyen, tudtam, hogy nem kellett volna, ez itt nem a vígjáték kategória.

Egy férfi volt a főszereplő, nagydarab, izmos, egyszerű, mint a pofon, és csak ment, ment fickós, szétvetett lábakkal előre, válogatott szidalmakat rikkantva maga mögé, egy szintén nem túl bonyolult nőnek. A nő egy fokkal romosabb állapotban, soványan és görnyedten ballagott az embere után, és néha visszaordított, elegem is lett belőlük egy perc alatt. Már épp a visszavonulással foglalkoztam, amikor a fickó egyszer csak hirtelen megfordult, és felemelt ököllel pár fenyegető lépést tett a nő felé. Az megijedt, meghátrált, aztán ismét a férfi után eredt, de minden lépésén látszott a félsz, az alázat; minden lépésében benne volt a menekülés, a fickó meg szórta, szórta rá szitkot végig az utcán.

Miután ma sikerült úgy elkalkulálnom az útvonaltervezést, hogy kábé kétszer annyi időbe telt odaérnem az Allee-ba, mint amennyi idő alatt ügyeskedés nélkül tudtam volna, a buszról majdnem fejest ugrottunk az aszfaltba Palkóval. Szerencsére egy idősebb nő végül elkapta a babakocsi alját, különben lehet, hogy komoly baleset lett volna a vége, úgyhogy továbbra is utálom a békávét, a magas lépcsős buszokat, és magamat, amiért hatszor meggondolom, hogy kérjek-e segítséget. Be kellene látnom végre, babakocsival igenis mozgáskorlátozott vagyok.

Estére pedig lett egy negyedik gyerekem, ugyanis L 39 fokos lázzal esett haza, azóta is mindenféle extra kívánságokat rebeg elalélt állapotban. És el ne felejtsem, nagymama is lettem, ugyanis Mici  bejelentette, büszkén dudorítva kis pocakját, hogy neki három gyerek van a hasában. Majd miután az első gondolatomat, az "Ó, te szegény!"-t sikerült gyorsan lenyelni, és egy örvendezve csodálkozó "Nahááát!"-ra kicserélni, Mici azt is közölte, hogy mind a három gyerek lány, és hogy akkor ő szülés után elköltözik a lányokkal egy másik lakásba. Mi tagadás, kissé váratlanul ért a dolog, hüledezve rá is kérdeztem, hogy mégis, hová, milyen lakásba, mire ő türelmetlenül csak legyintett egyet: "Jaj már, Mami, hát egy üresbe!"

Ó, hát persze, logikus. Hogy én milyen hülye vagyok!

Vasárnap tartjuk Palkó szülinapját, én meg már most stresszelek. Összetrombitáltam az egész családot, keresztszülőket is, családostul, így aztán leszünk úgy cakumpakk huszonketten. Tíz gyerek, a többi felnőtt, és nekem mindenkit etetnem kell.

De nem ám kispályásan, nem. Nálunk az ünnep ugyanis egyet jelent a Nagy Zabálással, ami nagyon kellemes, ha mi megyünk vendégségbe, ám annál fárasztóbb, ha hozzánk jönnek. Én meg duplán hülye vagyok, mert persze marhára ki akarok tenni magamért, és halálra dolgozom magam, mindezt pár cuppogós dícséretért, hogy már megint milyen ügyi voltam. És persze utána két napig haldoklom a fáradtságtól, takarítom a romokat,  megkönnyebbülten sóhajtozom, hogy egy időre vége, de ugyanakkor valahogy jól is esik ez az egész. Hogy én csináltam ezt a bulit, miattam távoztak emelkedett lélekkel és elnehezült gyomorral, igen, egyfajtam perverz örömmel, büszkeséggel tölt el, hogy én egy igazi magyar, gyomortömős menyecske vagyok, és csak elképzelni tudom, a Nagy Zabálás utáni fáradt delíriumban, milyen is lennék trendi, falatkás, mártogatós partianyuként.

És ilyenkor lázadni kezdek, szétrombolva a perverz elégedettséget. Igen, szakítani kellene a hagyományokkal, és lazábban venni a dolgokat. Valahogy úgy, ahogy egy ismerősöm facebook-olta ki a falára kislánya harmadik születésnapján: "Hát igen, rohan az idő, X-ecske már három éves. Holnap nagy bulit rendezünk. Mit csináljak a vendégeknek? Talán egy gyümölcssalátát"? Aztán azért a képeken látszik, hogy egy tortába is beruháztak, de ennyi, passz.

Igazán irigylem ezt a megoldást. És ennél többet nem is tehetek. Mert ha én állnék elő egy gyümölcssalátával, és végre én is élvezhetném az egész felvonulást, konyhában állás helyett ülve beszélgethetnék, friss elmém ragyogásával kényeztetvén az egybegyűlteket, minimum azt hinné mindenki, hogy szimplán megőrültem, rosszabb esetben egy órán belül üres volna a lakás. Én meg állhatnék ott, leforrázva, ne adj' Isten a gyümölcssalátával a fejemen, mint egy orrbavert boci, aki pedig csak jót akart. Igaz, egyszer az életben magának is.

No, hát nincs nő az új kormányban. Még csak dísznek sem, valami kamutárcával. Még szóvivő szintjén sem.

Vajon kinek a hibája ez?

Ma a szép, megkomponált csokron kívül pár szál vadvirágot is átadtak a filctolltól maszatos kis kezek, természetesen kétcentis szárral. És a nagymamának szánt rajzon is én virítottam, méghozzá menyasszonyi ruhában.

Ennél többet, azt hiszem, egy anya sem kívánhat.

L megint alkotott valami Nobel-díjasat. Javasoltam is neki, hogy szabadalmaztassa gyorsan, szülők ezreit menthetné meg a szellemi leépüléstől, no és persze az anyagi vonzat sem mindegy, mármint hogy húsz évig fizetjük azt a lehetetlen kölcsönt, vagy csak mondjuk még három évig.

Történt ugyanis, hogy az egész heti szép, csendes irodában üldögélés után így, szombaton, a normál napi káosz közepén egyszer csak elege lett a csivitelésből, csendet parancsolt, majd két kimerült homlokvakarást követően feltalálta a "beszédjegyet". A találmány azonnal mély benyomást tett a családtagokban, a kölkök köpni-nyelni nem tudtak, csak hatalmas szemeket meresztve lesték azt az okos apjukat, nekem meg, így utólag visszagondolva, talán nem kellett volna éppen akkor egy pohár víz közepén tartanom. És miközben én fulladozva csöpögtettem ki a vizet az orromon, ő halálosan komolyan elmondta a döbbenettől elnémult óvodásoknak, hogy tíz beszédjegyet kapnak egy napra, de minden megszólalás után le kell adniuk egyet. Úgyhogy most aztán jól gondolják meg, hogy fontos-e az, amit el akarnak mondani, és igyekezzenek mindig tömören összefoglalni a lényeget.

Bennem még ekkor volt annyi tartalék, hogy két nevetéstől gurgulázó köhögőroham között tisztázzam vele, a felnőtteknek nem kell beszédjegy, valamint, hogy némi időhatár sem ártana a jegy mellé. Különben megtörténhet az (ami jegy nélkül is minden nap megtörténik), hogy Lackó reggel elkezd beszélni, és este nyolckor, lefekvéskor hagyja abba, azaz egy beszédjeggyel blicceli el az egész napot.

L szemében elismerő szikra villant, majd kihirdette, hogy tehát: minden gyerek tíz beszédjegyet kap egy napra, egy beszédjegy pedig pár perc beszédre használható. A jegyekre egy nagy száj lesz rajzolva, hogy a kölkök el ne felejtsék, mire való, nekünk pedig végre beköszönt a nyugalom, Kánaán, búcsút inthetünk az esti fülzúgásnak.

Ám a dolgok végül másképp alakultak. Legnagyobb sajnálatomra a beszédjegy kivérzett a részletekben, és sosem került forgalomba. Kivégezte a hatalmas csivitelés, amit a kölkök azért csaptak, hogy magukhoz kaparintsák a beszédjegy kivitelezési munkálatait, és miután hajbakaptak azon, hogy sárga legyen-e a papír vagy “lózsaszín”, hogy mi legyen rajta, és ki csinálja, férjem, a beszédjegy jogi tulajdonosa, úgyis, mint a design-iroda feje, őszinte bánatomra félresöpörte a találmányát. Egyszerűsített a problémán, és előkapta a “varázslabdát”. A varázslabda lényege annyi, hogy aki megkaparintja, az pár percben összefoglalhatja gondolatait, és ugyan én kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy most aztán korlátlan mennyiségben mehet a csicsergés egész nap, L rögtön leintett, hogy nem látom a fától az erdőt, ezzel a módszerrel megszűnik a szimultán csicsergés, szóval jelentősen csökkenthető a zajszennyezés. A többi szabály nem változik, természetesen a felnőtteknek nincs szükségük labdára a beszédhez, viszont a gyerekeknek némán kell jelentkezni a labdáért, ha mondani akarnak valamit.

A delikvensek pedig simán belementek a “játékba”, kapkodták egymás kezéből a varázslabdát, és ugyan egyelőre zajszint csökkenést nem tapasztalok, még most is csorognak a könnyeim a nevetéstől. Ha másért nem, hát már ezért megérte.

Nagy nap ez a mai, bár Palkó, aki épp az előbb húzott el mellettem egyik kezében egy műanyag fedővel, a másik kezében pedig valami autóval, nem tud róla. Pedig ez az ő napja, a Nap csak miatta süt, a mami miatta kap virágot, a kölkök csak az ő kedvéért mászkálnak négykézláb a földön, és neki gratulálnak az időről-időre megcsörrenő telefonban. Mert igen, ma van egy éve annak, hogy Palkó megjelent a Föld nevű bolygón, nagy hajjal, hosszú körmökkel, ordítva, hogy ő biztos rossz helyen van, egyáltalán nem erről volt szó. Nem, hiszen itt hideg van, éles a fény, és mindenféle kezek csapdossák mérlegre, forgatják ruhákba, segítség, rakjanak inkább arrébb legalább két bolygóval, sürgősen, azonnal. Mi meg csak mosolyogtunk, hogy milyen szép, nagy tüdeje van ennek a gyereknek, akárcsak az apjának, milyen szép nagy haja van, akárcsak az anyjának, és a szeme, na az az apjáé, a gödröcskék, az meg jé, az anyjáé.

És nem érdekelt bennünket, hogy Palkó milyen küldetéssel landolt éppen a mi planétánkon, a mi családunkban, persze akkor még nem sejtettük, hogy milyen erősen fognak benne pezsegni kertészmérnök nagypapája génjei, és hogy zsenge korban végzett munkálatai nyomán évek óta gondosan ápolt orchideák egész sora fog bánatosan kiszáradni. És nem sejthettük azt sem, hogy apjához hasonlóan, őt is érdekelni fogják a műszaki berendezések, a drótok meg a konnektorok, és hogy ennek számos ideges „jajmicsinálsz” lesz a következménye. Nem érdekelt minket a sok éjszakázás, a gyötrődő evések, a fáradt veszekedések, a nyakig-kakik, a pénz, az idő, a lakásrendezgetés. Nem, csak ez a duzzogó kis űrlény, akivel ugyan nehézkes még a kommunikáció, de arra már rájöttünk, hogy a „Tácc” nevű bolygóról jött (nyilván, hiszen állandóan ezt emlegeti), szereti a virágokat, érdekli a gravitáció, és kedvence az anyatej.

Egy egész könyvet lehetne írni a sztorikból, amiket akkor hall az ember, amikor villamosra vagy buszra várva álldogál az üvegkalickában. Intim ez a hely. Barátnők sugdosnak az előző estékről, régi ismerősök futnak össze, anyák nevelik kölkeiket, vagy csak álldogálnak az emberek csendesen, egymást méregetve, sóhajtozva, hogy mikor jön már az a villamos.

Micivel kettesben épp egy ilyen társasággal fagyoskodunk, egyik sarokban egy öreg bácsi álldogáll, botra támaszkodva, mellettünk pedig egy középkorú hölgy irogat valamit a mobilján, egészen addig, míg a közeli iskolából egy csapat tini el nem önti a peront. Kiabálnak, viccelődnek egymással, vidáman integetnek a szemközti megállóba igyekvőknek, itt is, ott is megállapodik egy csoport, vagy egy-egy pár. Pattanásos arcú fiú vonszolja miniszoknyás, csizmás, borzos hajú ideálját távolabb a többiektől, vagy az osztály menője támaszkodik magabiztosan fél karjával, az éppen aktuális, büszkeségtől ragyogó barátnőjére; ott egy csapat lány vihog, és akad egy-két komolyabb arc is, magukba mélyülve, vagy a többieket figyelve.

A mi kis bódénkba is jut egy csapat tinédzser, egy fiú, és négy lány. Első ránézésre be lehet azonosítani a szereplőket, színpadon a menő srác, és az udvartartása.

A lányok csacsognak, libegtetik a hajukat egyik oldalról a másikra, feltűnősködően kacarásznak, lesik a srác minden pillantását, aki nyeglén lökve magából a szavakat hanyagul támasztja az oszlopot.

Először csak a poénok röpködnek, mosolyt fakasztóan naív, eredetinek gondolt jópofaságok, aztán a téma rákanyarodik az egyik osztálytársukra, akit újabban valami lánnyal látnak rendszeresen. A továbbiakban átadnám a szót nagymenő barátunknak.

      -         Nem értem, mit eszik a csaj rajta. Hát nem látja, hogy minden kínai azon a gyereken? Hogy néz má’ ki? Nincs egy rendes cipője. A gatyája is kínai. Nézd meg, az enyém Levi’s, nem egy nagy cucc, de mégis valami má’.

Kíváncsi lettem a híres nadrágra. Egy oldalpillantással aláírom, tényleg nem egy nagy etvasz, sötét színű, valahol a srác fenekének a közepén kezdődik, és belelóg az aszfaltba. Aztán, ha már befixáltam, megnézem magamnak jobban a kis divatgurut. Igen, a cuccai egytől-egyig minőségi, márkás holmik. Főleg a szemüvege lehetett egy vagyon, különcködő dizájn, jócskán öregíti nyolcadikos, vagy maximum kezdő gimis viselőjét. És rá is fér a kis hólyagra, mert ahogy nézem, a bőre borotvát még nemigen látott, nyiszlett, nagyképű kis vakarcs ahogy ott feszít a káráló tyúkocskák között, kész röhej. Megvan hát az ítélet, de rögtön el is szégyellem magam. Micsoda egy begyepesedett agyú mámika kezdek lenni, hol van bennem az elnézés az ifjúság iránt?

      - Szerintem nincs is több gatyája. És az a cipő, atyám... De most tényleg, csajok, jár ez az ember valahova? Milyen buli  lehet az má’ ahol ez megjelenik?

      -         Nekem van egy ismerősöm – hadarta az egyik lány lelkesen, - szerintem örült volna, ha egy csaja lett volna az életben. Olyan cikisen néz ki, még a séróját sem tudja belőni, és képzeljétek, a múltkor összefutottam vele, még karácsonykor, az anyjával mentek, és szatyrot cipelt, értitek, olyan zörgős műanyagot. – Hatalmas kacaj.

      -         Nem volt valami kínai bolt a közelben? – „Viccelődött” menő barátunk, majd miután bezsebelte a lányok visító kacagását, összeráncolta a homlokát, és kifakadt: - Nem is értem, hogy élhetnek ilyen béna alakok a Földön. Ezeket ki kellett volna.. Ööö.. Hogy is mondják ezt? Mikor valami kanállal kiszedik a gyereket? Abortusz, ez az! Minek élnek az ilyenek?

A helyeslő morgáson kívül egyéb már nem jutott el hozzám, ugyanis ezen a ponton sietősen távoztunk Micivel. De a téma üldözőbe vett, másnap már arról olvastam, hogy megvertek egy diáklányt valahol vidéken, mert szegényes volt a ruházata, és ez dühítette a többieket.

Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne a mai iskolában azzal a vézna, gátlásos, kopottas kislánnyal, aki én voltam valamikor. Pedig az iskolai mutasd a ruhád, mutasd a kütyüd téma akkor is terítéken volt, főleg hatodik után, amikor már az iskolai köpeny sem takarta be jótékonyan az arra rászorulókat. Nem, én nem éreztem jól magam a suliban, nincsenek rózsás emlékeim, de félnem azért sosem kellett. Most, ennyi év után pedig minden rossz ködbe vész. Anya lettem, és az anyák senkitől sem félnek. De mindennél jobban féltenek.

Valahogy nem szívesen gondolok arra, hogy Lackó másfél év múlva iskolába megy.

Tegnapi mérleg: délelőtti lótás-futás, fogától nyűgös Palkó, három őrjöngő gyerekkel súlyosbított, egész délutánt beterítő, magányos migrén; este hétkor hazaeső, hajnali egyig dolgozó férjjel megspékelve.

Mai mérleg: éjszaka háromszor kelt mami, azóta lázas Mici, fogával nyűglődő, most éppen nem lázas Palkó, kegyelemből itthon tartott, jelenleg az előszobában büntetését töltő Lackó, megbolondítva ezzel a muszáj-projekttel:

Igen, ez itt a vasalnivaló.

Küldjetek légyszi Hamupipőkét. Legalább kettőt.

Nemes egyszerűséggel csak így hívom Palkót mostanában. Meg úgy, hogy "Cuki-muki, Édeske, Csibe". És úgy is, hogy “Te Büdös”. Ez utóbbit persze olyan hangsúllyal, hogy mindenki rögtön megérti, ez a tiszta szeretet megnyilvánulása, az imádat ellensúlyozása, csupa aranyoskodás.

Mégis, hülye dolog, de állandóan összerezdülök, ha valaki meghallja, ahogy Palkónyomorgatás közben felrikkantok, hogy “Jajj, te Büdös!”. Pedig ez semmi. Ez sehol sincsen attól a fickótól, aki a játszótéren csak “Te kis Szaros”-nak hívja a kisfiát, összecsücsörített szájjal, merő gyöngédségből. És Miranda barátnőmnek sem jut eszébe bokáig pirulni, amikor “Édes kis Szemétládá”-nak gügyögi a kisfiát, éppen olyan hangsúllyal, ahogy én a “Te Büdös”-sel szoktam rajongani Palkóért. A mondanivalóhoz kapcsolódó cselekvéssor amúgy mindkettőnknél nagyon hasonló, vagyis adott pillanatban, mikor a kölkünkért érzett imádatunkat már nem bírjuk kordában tartani, akkor felkapjuk gyerekünket, megszorongatjuk, és “Te Büdössss!” vagy “Édes kis Szemétláááádaaaa!” felkiáltással hatalmas puszikat nyomunk a csattanós pofikra. De míg Miranda zavartalanul, ragyogó szemmel csacsog tovább, én megrándulok, hogy jaj, már megint, nem kellett volna, és lopva körülnézek, hogy vajon ki hallott, vajon ki mit szól. És általában senki sem hall, és senki sem szól.

Bezzeg az “Édescuki” vagy a “Cuki-muki”-nál. “Ééédescuki vaaaagy!” – mondom Palkónak, mellettem meg összerándulnak, elnéznek, lemerevednek, vagy a fejükhöz kapnak az emberek.

Nem is tudom. Talán jogos. Talán ilyenkor hozzá kellene tenni azt is, hogy “Te Büdös”. Mondjuk így: “Ééédescuki vaaagy, te Büdööös!!”

Talán. Talán ez így már okés lenne.

Ma megnéztem a statisztikákat, és dobtam egy hátast. Hűha. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sokan lesztek kíváncsiak rám. És megintcsak hűha, aszta. Meg cidri, de mondjuk a borzongatósan jóleső fajtából. És köszönöm a sok levelet, hozzászólást. Igyekszem megszolgálni a bizalmat.

Tipikus nő vagyok. Olyan igazi, olyan nagykönyvbe való, akinek tényleg semmi sem jó. Tessék, most is, miután L elvonszolta a kölköket itthonról, csak, hogy legyen nekem egy kis nyugi, ahelyett, hogy aludnék, felkelek és csak téblábolok itt a nagy, mély csendben, hallgatom a zúgását, már szinte jobban zavar, mint a kölkök csiripelése.

Valahogy minden az én éjszakáim ellen esküdött. A szénanáthám, ami éjszaka mindig a legerősebb, Palkó, aki egyszerre több fogat is növeszt, emiatt aztán napok óta lázas, nyűgös, és csak éjszaka hajlandó enni; a többi gyerek, a tegnap este. Én pedig, nincs mit tenni, kelek, jövök-megyek a két szoba között, hozom-viszem a gyereket, fújom az orrom, aztán még asszisztálok a többi felkeltett gyerek kakijához meg pisijéhez, hordom a pohár vizeket, fújatom az orrukat, és végül pedig bambán ülök az ágyon, mert nehezen alszom vissza, mert már el sem hiszem, hogy érdemes lefeküdnöm.

Persze, hiszen pár perc múlva úgyis történik valami, úgyis beúszik a szobába egy vékony kis hang, belemászik a fülembe a “Mamiii”, én meg kelhetek megint, és vonszolhatom magam tovább, oda-vissza, oda-vissza..

Nem tudom, miért kellett. De tényleg. Olyan szép nap volt, Szegeden voltunk, rokonoknál, minden jól sikerült. Aztán jött az a hülye telefon, és elszürkült a napfényes délután.

Mikor először hívott a tesóm, fel sem vettem. Épp egy érdekes téma közepén voltam, hát majd visszahívom a kocsiból, gondoltam, úgyis mindjárt indulunk. Aztán öt perc múlva megint csörgött, én meg csodálkozva emeltem a kagylót, mert nem szokott ennyire sürgős lenni, két hívás között egy hét azért minimum eltelik, valami történt, valami nem stimmel.

Ritkán szomorkodik az én tesóm. Van rajta valami erős páncél, dacból, büszkeségből, és van benne egy olyan adag könnyedség, pozitív energia, amivel rá se ránt a bajra. Most ennek nyoma sem volt, üres, és szomorú volt a hangja. Tehetetlen voltam, és tudtam, hogy ő is.

“Csak el akartam, mondani, csak el kellett, hogy mondjam neked. Még nem lehet bemenni, még dolgoznak a tűzoltók. Még nem tudom, mekkora a kár. Kaptam egy cigit. Még kell egy kis idő, még fel kell ezt fognom.”

“Én örülök, – mondtam idétlenül, – hogy megúsztad, hogy nem égtél benn.”

Mert igen, a lángok már a plafonon futottak végig, mikor a haverja benyitott abba a próbaterembe, a háromból az egyikbe, lángoltak a több százezer forintos erősítők, hangfalak, és nem volt más lehetőség, ott kellett hagyni, menekülni kellett.

A tűzoltók az egész utcát lezárták. Egy órán keresztül dolgoztak. Mire mi odaértünk, por és korom mindenhol, betört ablaküveg, sötétség. És ott állt a tesóm, kormosan, piszkosan, a barátaival, az üzlettársával, de már felöltve a páncélt, már kihúzva magát. És megmutatta nekünk a romokat, tárgyilagosan, természetesen, határozott hangon, én meg csak néztem, néztem a pusztulást, egy terem meg a folyosó, és persze az elektromos hálózat, a klíma, a kosz és a por, az eszméletlen munka. A bevételkiesés, és a papírmunka a biztosítóval.

Én sírni tudtam volna, de ő már tervezett, már gondolkodott, már telefonált. Holnap nekiáll, holnap megcsinálja, holnap újrakezdi.

És én tudom, hogy sikerülni fog neki.

Brutál internet nagyhatalom vagyunk. Mármint, hogy mi öten. L állandóan a gép előtt ül és amikor csak tehetem, én is a neten lógok.

Friss és ropogós!

http://velvet.hu/poronty/2010/04/23/palkonaplo_palko_elkoltozott/

Duma szempontjából az oviskor verhetetlen. Ez az az időszak, mikor nyiladozik ugyan az öntudat, ott van már a vélemény, de még mindig abból az aranyos, naív gondolatvilágból, ártatlanul csomagolva, mégis, néha nagyot ütve a felnőttek megszokott, begyepesedett gondolatsémáin.

Ütöm a laptop billentyűit a vasalódeszkán, és tudom, hogy megint elegem van. Megint torkig vagyok, megint elönt az életundor ahogy szétnézek magam körül, ahogy végignézek magamon, sajnálkozva, kívülről.

Annyira bírom este a kölköket. Már ha van hozzájuk humorom. Ma szerencséjük van, mert ugyan amellett, hogy mint minden este, ma is dögfáradt vagyok, sajnos az apjuk is az, ráadásul ideges, úgyhogy ilyenkor akaratlanul is kompenzálok. Így aztán ahelyett, hogy ordítozásba fogtam volna, csak megértően figyeltem Mici maga-sem-tudja-már-miért hisztijét, Palkó szemdörzsölgetős nyűglődését, és Lackó rohangálását körbe-körbe a lakásban.

Úgy tűnik, pénteken L végre mennybe megy. Nagy a hűhó körülötte, interjú, sajtótájékoztató. Sok-sok évi munka gyümölcse ez, remélem velünk örül majd mindenki.

Fogalmam sincs, hogy most éppen a leghallgatottabb vagy sem, de nálunk a családhoz a három betűs zenei adó nevetgélős triója szokott szólni reggelente a rádióból. Hogy miért pont ők? Hát nem mondhatnám, hogy a tartalom miatt, viszont van pár érdekes rovat, játék, és egyáltalán, a mi kapkodós reggeleinkhez kell ez a friss pezsgés és kavarodás, hogy ne aludjunk el falattal a szájunkban, hogy elnyomja valami a reggel hat óta folyamatosan zizegő kölköket.

Nem tudom, a többi 11 hónapos kölök hogy termeli be a kajáját, de nagyon remélem, hogy nem vagyunk kirívó eset a sok vigyázzülésben falatot váró, szorgalmasan tátogató gyerek között.

Mindig csodálkozva néznek rám az emberek, ha azt mondom pl. egy vendégségben, hogy fáradt vagyok. Nem úgy a férjemre, akit viszont ugyanezen mondat után mindenki kötelességének érez sajnálkozva meglornyonozni. Persze, értem én, a férjem dolgozik, én meg itthon vagyok, vagyis nem dolgozom, legalábbis nem keresek pénzt, nem végzek termelő munkát, “csak” itthon ülök a gyerekkel, ami ugye csupa móka és kacagás, pihenés és relax a köbön. Hahaha. Ma például reggel hatkor, mikor szédelegve berontottam a gyerekszobába, hogy kihozzam nyekergő Palkómat, aki, jajj, még felébreszti a többieket, mit ad Isten, Mici már teljesen felöltözve ült az ágyán, Lackó pedig tágra nyílt szemekkel sustorgott az emeleten valami mondókát magában. Gyors rutinnal felmérve a helyzetet fásultan konstatáltam, hogy valószínűleg Mici ébredt először, ő riasztotta a többieket, majd a nyomaték kedvéért külön felkérte Palkót egy kis szirénázásra. Jelzem, vasárnap van, ami elvileg az egyetemes pihenés napja, ilyenkor a dolgozó nép szabadságon van, úgyhogy az első gondolatom az volt, hogy visszaparancsolom a kölköket aludni. Aztán persze kijózanodtam, és félredobtam az ötletet, hiszen én kivétel vagyok, hiszen az anyák nem dolgoznak, ők mindig szabadságon vannak, henyélnek, havajoznak otthon a gyerekkel, úgyhogy rájuk az ilyen szombat-vasárnap nem vonatkozik. Sőt, micsoda szerencse, hogy ilyen korán keltettek, így lesz még hosszabb a móka és a kacagás, így  tud a henyélő anyuka korán reggelit készíteni, játszótéren gyereket legeltetni, időben ebédet főzni. Így marad idő vasalásra, takarításra is délután, és este így lehet majd időben nekiállni a gyerekek fektetésének.

Persze ez nem munka, nem, ez az állam által segélyezett móka és kacagás, ahol nem jár a szabadnap, mert miért is járna valakinek, aki úgyis csak otthon van. Szóval.. Tudom én, hogy minden körülmény ellenem szól, és biztos mindenki nagyon hülyén néz rám, de tudjátok meg, hogy én most, így, vasárnap reggel halálosan fáradt vagyok, úgyhogy most megyek, és nem tudom, hogy kitől meg hogyan, de kiveszek még egy óra szabadságot.

Az úgy történt, hogy ma én voltam az utolsó vásárló a piaci lángosos néninél. Szép, csengő hangon kértem két sajtos-tejfölöset, de a szokott, jókedvű piaci kiszolgálás helyett a néni férje duzzogó szemrehányással rámnézett, majd a nejére, és morogva csak ennyit mondott: "dehát éppen most pakoltunk el". Megütött a hangsúly, a mondat veleje, úgyhogy egy pillanatig azt gondoltam, talán inkább menni kéne, de valahogy nem tudtam megtenni, valahogy nem tudtam elhinni a szitut. Nekem a szombati piac mindig a hét egyik fénypontja, a jókedvű, derűs emberek klubja, úgyhogy csak álltam ott, földbe gyökerezve, és végül is ez lett az én szerencsém.

Mert amellett, hogy a bácsi gigantikus mennyiségű sajtot reszelt a vastagon tejfölözött lángosokra, és továbbra is mogorván, de azért megkérdezte, hogy tegyen-e rájuk sót, a néni is rámförmedt, persze emberevő hangon, hogy kérek-e nyers tésztát, ingyen. És miután én bátortalanul nemet mondtam a sóra és igent a tésztára, a bácsi vaskos szalvétacsomókkal kiszolgáltatta a két gyönyörű lángost a kölköknek, a néni pedig nagy körülményesen telepakolt nekem egy hatalmas nejlonzsákot lángostésztával. Mindezek után még bevállaltak egy röpke mogorva gyerekmegőrzést is, mialatt én elvittem a kocsiba a cuccot, majd mogorván barátságos integetéssel megváltunk egymástól.

És miközben a gyerekek már teli hassal őrjöngtek a játszótéren, én pedig azon örvendeztem, hogy mégsem kellett csalódnom, hogy megmaradt nekem a piac varázsa, ott, a kellemes, kora délutáni meleg napsütésben a lángos tésztája életre kelt, és szépen, lassan elárasztotta a kocsi csomagtartóját..