2010.05.11. 13:31
Gyűjtőszenvedély
Egész nap csak kerülgetem a lomokat. Nálunk ugyanis minden gyűjtve van, és hiába nem nyúl már Lackó egy hete ahhoz a joghurtfedélhez, amit múlt kedden rakott félre kézműveskedés céljából, ha kidobnám, öt percen belül eszébe jutna, és keresni kezdené.
Szerencsétlen ember vagyok, anti-gyűjtőként élek mániákus gyűjtögetők között. Itt van például az első számú családi gyűjtögető, a férjem. L ugyanis már vagy húsz éve komoly bélyeggyűjtő, de persze itt nem áll meg a gyűjtőszenvedély. Imádja Maughamot, és természetesen gyűjti is, egyszer majdnem beáldozta az összes spórolt pénzünket egy dedikált, első kiadású Maugham-kötetbe. Szerencsére még időben lefogtam. És persze még mindig nem lehet a pontot kirakni, hiszen L a könyveken és a bélyegeken kívül minden mást is gyűjt. A régi, kinyúlt zoknikon keresztül a “valamire még jó lesz” dobozokig semmit nem dob ki, mindezzel arra kényszerítve becses nejét, hogy erkölcstelenül, a háta mögött végezze el a piszkos munkát.
A gyerekek szalvétát gyűjtenek, Mici csak azért, mert Lackó is, Lackó pedig sajátos módon csak a mennyiségre hajt. Naponta hozza haza az óvodából a szénné gyűrött, összetépett szalvétadarabokat, amiket aztán én simítgatok viszonylag látványosra, és én teszek el a mappába. Ezen kívűl gyűjt színes csokipapírokat, csomagolópapírokat, Hot Wheels autók dobozait, papírrepülőket, műanyag dobozkákat, amikből majd egyszer csinál valamit, és mindenféle egyéb hasznos limlomot.
Az öcsém, ő köveket, Stephen King regényeket és Pesti Esteket gyűjt évek óta, és ezek mellett még ezer hobbija van, a legfontosabb persze a zene.
Anyósom kártyanaptárakat és lakberendezési magazinokat gyűjt, apósom pedig mindent gyűjt, amit meglát és megtetszik neki.
Én, egyedül én lógok ki ebből a sorból. Semmit sem gyűjtök. Volt régen néhány próbálkozás, én is gyűjtöttem bélyeget pár hónapig, még bélyeg szakkörre is jártam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy Béla bácsi azért csinálja az egészet, mert a gyerekeket könnyebben át tudja rázni a cserékkel, mint a hivatásos bélyeggyűjtőket a klubból. Volt egy elég komoly szalvétagyűjteményem is, sajnos, fogalmam sincs, hová lett.
Nagyon szeretek olvasni. Mondhatnám azt, hogy gyűjtöm a könyveket. De bármilyen szépen és magasztosan hangzana is ez, de sajnos nem igaz. Nagyon szeretem a könyveket, szépirodalmat, szakácskönyveket, de nem gyűjtöm őket. Ha meglátok egy olyan könyvet, ami megtetszik, hát megveszem. De nem vezetek katalógust, nem csinálok táblázatokat, nem számozom be őket és nem hajtok bizonyos szerzőkre.
Nem, határozottan nem vagyok gyűjtős típus, sőt. Egy időben, épp ellenkező módon, inkább azzal foglalkoztam, hogy hogyan szabaduljak meg a tárgyaimtól. Volt rá példa, hogy kifejezetten teszteltem magam, hogy meddig tudok elmenni az adakozásban, kidobálásban. Igyekszem nem ragaszkodni a holmikhoz,számos kedvenc tárgyamat, tollamat, sálamat, csecsebecsémet ajándékoztam el látszólag könnyű szívvel, aztán csendben szenvedtem. Sokáig. Mert nem volt olyan könnyű megválni a megszokott dolgoktól, és hiába edzettem a lelkem, máig sajnálok egy-két, ilyen pillanatban elajándékozott darabot.
És azt is tudom, hogy miért. Mert nem egy tárgyat dobtam elmagamtól, nem. Egy tárgyat, tele emlékkel. És nem kell, hogy ezek fontos emlékek legyenek, csak valami megszokott, valami, ami hosszú időre jó érzést adott. Már nem csinálok ilyesmit. Most már inkább az élet szakít el a tárgyaktól.
Épp a múltkor döbbentem rá, mikor a lakásunk ajtaját nyitottam, hogy mennyire más ez a kilincs, mint az előző lakásunk kilincse. És hirtelen belesajdult a kezem, hogy nem, már soha többé nem fogom meg azt a kilincset, soha többé nem lépek be abba a lakásba. Már nem az enyém. Már csak az emléke az enyém. És ekkor, hirtelen megindult bennem a lavina. Az imádott szobám kilincse a régi házban. Az öreg kertkapu keskeny kilincse. A kis, balatoni nyaraló nehezen lenyomható, napszívott fában nyikorgó kilincse, ahol annyi vidám, álmodozó, kamaszos nyarat töltöttem. A főiskolai kolesz szobám kilincse, a bohémélet, a gondtalan vidámság helyszíne. Az ott gyűjtött élményekből a mai napig táplálkozom. Az első “kinti” lakásunk kilincse. Az Oude Markt, a sörök. Az arany diákélet. A második kinti lakásunk. Hollandia, a hideg üvegkapu gombkilincse. A csengőnk hangja. A szomszédos “frit” üzlet illata. Életem minden fontos állomásának a színhelyén volt olyan kilincs, amely még ma is úgy simul a tenyeremhez, gondolatban, ahogy régen, és én zuhanok vissza velük a múltba, hozzák, szinte lökdösik egymást az élmények, a szagok, az érzések. Én meg nosztalgiázom, sírva vagy nevetve, pedig a kezemben sincs, pedig csak a fájó hiányát érzem azoknak a régi, régi kilincseknek.
Ha tehetném, valamennyit összegyűjteném. És nagy becsben megőrizném. Ha tehetném.
5 komment
Címkék: emlék gyerekek gondolatok l gyűjtőszenvedély mici lackó
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
stekelvarken 2010.05.11. 14:15:11
anyabanya44 2010.05.11. 18:22:31
korcsolya 2010.05.11. 22:37:49
Csipkebogyó 2010.05.12. 14:02:59
Leluti 2010.05.13. 08:25:54
Az igazi emlékekhez viszont nem feltétlenül tartoznak konkrét tárgyak. Valamikor elég egy illat, egy hely ami felidéz elfelejtettnek hitt dolgokat és magunk is meglepődünk azon, milyen erősen élnek bennünk.
Olyankor megfogadjuk, eztán sokkal többet gondolunk majd rá, de aztán megy minden a megszokott medrében és újra elfelejtjük, azért, hogy akár évek múlva ismét eszünkbe juthasson.
Az emlékek már csak ilyenek....
Utolsó kommentek