Van egy íratlan szabály, amit mindig betartunk a barátnőimmel. Ez pedig így hangzik: miután  kikuncogtunk vagy kibosszankodunk magunkat férjeink nevelési módszein, korrektül mindig a következő záróakkorddal térünk át más témára: el kell fogadni, hogy a férfi a saját módján közelíti meg a gyereket. Másképp foglalkozik, kevesebbet eteti, kevesebbet regulázza, de annál többet játszik vele. És ez így jó, mert így lesz meg az egyensúly, így van meg a családban a jin meg a jang, az alfa és az omega, a fehér és a fekete.

Nagy szószólója vagyok ennek a nézetnek, mert bár végtelenül bosszant, mikor a férjemre hagyva a kölköket, hazatérve felforgatott lakást és kiéhezett bandát találok, a serpenyő másik felében viszont ott vannak a csillogó szemek, piros pofik, és egy klassz délután. Persze ott, akkor, az adott pillanatban nem mindig vagyok ennyire elnéző, sőt. Ez általában inkább utólag tudatosodik bennem. Igen, mert ott, akkor inkább azon dühöngök, hogy hiába telefonálgattam többször is, tapintatosan, hogy szívem, ugye tudod, hogy hat óra, el kell kezdeni az esti programot, két óra múlva még mindig a nagyszoba közepén hancúrozik az egész bagázs. És megint én, én vagyok a gonosz boszorkány, aki ordítozva rombolja az idillt, hogy legalább egy kilenc órás lefekvés kivitelezhető legyen. Mert kell, mert szükséges, mert ha nem vagyok észnél, akkor borul a kis belső óra, és másnap jön a nagy szívás.

Hosszú sztorit rövidre zárva, tegnap megint kényeztettük a kölköket, én meg már nem bírtam a strapát, és délután kidőltem. Gondoltam, egyszer egy hónapban ez nekem jár, rábíztam férjemre a gyereksereget, és “csak egy fél órára” bekúsztam az ágyba. Nem kellett volna. Délután öt órakor, a legnagyobb őrület kellős közepén szenderedtem el, és este hétkor, Csubakka ordítására ébredtem. Bár egy darabig még azt hittem, hogy továbbra is álmodom, az nem lehet, hogy a gyerekek Csillagok Háborúját néznek, hirtelen Darth Vader hörgött valamit a sötét erőkről, ugyanabban a pillanatban pedig bátor és hős Lackóm suhant át izgatottan a hálószobán. (Lackó akkor szokott így rohangálni mese közben, ha valami “félelmetes”, vagy valami túl izgalmas dolgot lát.)

Szóval Lackó futott be, én meg ahogy tudtam, futottam ki, a tévéhez, ahol valóban L ült, ölében Micivel, és valóban a Csillagok háborúját nézték. Én meg csak kapkodtam a levegőt, hogy nem, ez nem lehet, hogy az én két gyerekem, a három és fél éves, meg az öt és fél éves, azt a filmet nézi, amit én kábé általános iskola hatodik osztályában láttam először, és akkor is félelmetes volt.

- Gellért is látta az oviból – adta meg a magyarázatot L a szokatlan mozira, - nem hagyhatom, hogy Lackó lemaradjon.

- És Mici? – szűrtem a fogaim közt nem túl barátságosan, de L szerint Micit még jobban érdekli a film, mint Lackót. És még kevésbé találja félemetesnek, mint Lackó.

Végig is nézték becsülettel, akárhogy  morogtam. Este fél tízig. Mindössze annyit tudtam elérni, hogy a film alatt pizsamát húzzanak. De a lefekvés a vacsorával tízig tartott, és Palkó, akit a férjem ruhástól rakott le hat körül aludni, éjfélkor tért magához, megzavarodva, felháborodva és farkaséhesen. A kölköket pedig reggel kilenckor seprűvel kellett kiverni az ágyból.

Mert igen, papival másképp múlik az idő, papival át lehet lépni a napirenden, a szabályokon, papit meg lehet győzni, a papit be lehet palizni. Miért is ne? Hiszen ott a mami. Majd ő. Majd ő másnap mindent rendbehoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.