Szervezkedős típus vagyok. Szervezkedős, csekkolós, problémamegoldós, intézkedős, idegeskedős, és mindebből kifolyólag összebonyolítós, elrontós, tönkretevős, megnehezítős, persze szívben és lélekben a legjobb szándékkal eltelve.

Nem értem, egyszerűen fel nem foghatom, miért nem hagyom a dolgokat folyni, folydogálni a saját medrükben, miért akarom állandóan kontrollálni, irányítani a legkisebb eseményt is. Mert megfigyeltem, ha beleszólok, ha megpróbálom kijavítani az apró hibát, ha megpróbálom kényelmesebbé tenni a kényelmetlenséget, akkor csak nő a lyuk, csak egyre jobban ömlik be a víz, csak egyre katasztrofálisabb a helyzet, aztán a végén én viszek el mindent a hátamon, én javítgatom, rajtam csattan az ostor, rám hárulnak a kellemetlenségek.

Csak ezt az egy pici dolgot kellene a helyére tenni. Hogy nem én vagyok a Mindenható, nem én vagyok az amerikai elnök, nekem nem kell jóságosan emelgetnem a kagylót, és mindenkinek a segítségére sietnem, elsímítanom, elintéznem. Néha egyszerűen el kell viselni, hogy ez vagy az nem sikerül, nem úgy sikerül, és igen, utólag azt is be kell hogy lássam, úgy akkor is jobb volt, mint most, mikor így van, ráadásul ezt már én csináltam, és jól megdolgoztam érte, kiharcoltam, hogy szenvedhessek, hát tessék, parancsolj, gratula, ügyes voltál, édes lányom.

Nem pattogni. Hagyni a dolgokat maguktól megoldódni. Lehiggadni, nem idegeskedni. Hagyni, hagyni, hagyni. Ez lesz mától a szabály, mert vagy nagyon hülye vagyok, vagy egyszerűen csak szerencsés, de mit csináljak, ha az élet százszor jobban oldja meg a dolgokat a fejem fölött, mint én valaha tudnám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.