Lackó ma életében először világgá ment. Egyszerű volt a döntés, ő olyan lakásban tovább nem játszik, ahol a versenypálya soha nem dől olyan szögben, nem csavarodik úgy, ahogy ő elképzeli, szóval már húzom is a cipőmet, hallod, mami? Már el is indultam, tudod, mami? És mire kidugom a fejem az ajtón, tényleg a félemeleten ácsorog, könnyes a szeme, nekem meg sajog a szívem, hogy jaj, de bánatos, és röhög a vakbelem is, hogy jaj, milyen mulatságos. Aztán mikor lágyan, némi anyai bánattal búcsút intek a konok kis szőke buksinak, kitör a csalódottság, elönti a lépcsőházat a nyílt kétségbeesés, hogy téged nem is érdekel, mami? Nem is baj, hogy én most elmegyek?

Ó, édes bogaram, ha te elmennél, én belehalnék, sikoltom legbelül, de csak annyit mondok, hogy hát, te döntöttél így, kicsim. Hátha máshol jobb a pálya dőlésszöge, mit is tehetnék én, azon kívül, hogy már harmincszor elmagyaráztam, hogy amit meg akartál építeni, az fizikai lehetetlenség. És sóhajtva bezárom az ajtót.

Aztán egy perc tanácstalan toporgás után hallom, amint a férfiasan visszatartott könnyek kitörnek, és a két kis, trappoló láb visszaindul az ajtó felé. Nem várom be, hogy kopogjon, az utolsó lépcsőfoknál kinyitom az ajtót. És jó szorosan megölelem az én kis vándoromat. Aztán együtt szépen letisztogatjuk a világfájdalmat arról a tehetetlen, bánatos kicsi szívről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.