Nehéz, nagyon nehéz lemondani valamiről, amiről azt hittük, már csak idő kérdése, és a miénk lehet. Amibe annyi energiát feccöltünk, szerettünk, babusgattunk, fejlesztettünk. Akkor is, ha évek munkája fekszik benne, akkor is, ha úgy érezzük, ez nekünk már jár.

Főzés közben mindig szól a rádió. Csak háttérzajnak, többnyire oda sem figyelek. Ezt azonban kár lett volna elmulasztani:

- Hallo, jónapot kívánok, egy számot szeretnék küldeni a férjemnek, és azt üzenem neki, hogy köszönöm a szép köszöntést, de ma nem a születésnapom, hanem a névnapom van... És inkább jöjjön ki a konyhából, mielőtt megint összetör valamit!!

Állok a konyhában, vágom össze a petrezselymet, mikor egyszer csak feltűnik a férjem. Már messziről látszik, hogy feszíti a mondanivaló, és fontos lehet, ha hajlandó otthagyni a kedvéért még a számítógépet is, amit magunk között csak "ribanc"-nak hívok. Nem véletlenül. Ő az, akivel szégyentelenül, nap mint nap késő éjszakába nyúlóan randizik a férjem.

Mondja meg nekem valaki, miért vagyok ilyen harmatfriss éjjel egykor, mikor holnap megint hétkor kelek, és tegnap sem feküdtem le éjfél előtt? És mindeközben tudom, hogy holnap reggel alig fogok tudni kikászálódni az ágyból idegesen, álmosan fogom végigvinni a napot, harmincszor elhatározva magamban, hogy de igen, ma mindenképp lefekszem időben, aztán este megint mehetnékem, olvashatnékom, tévézhetnékem, ihatnékom, beszélgethetnékem, hisztizhetnékem, lelkizhetnékem, ehetnékem, internetezhetnékem, pizzát süthetnékem, arcápolhatnékom, bulizhatnékom, tervezgethetnékem, bármi, csak lefekhetnékem nem lesz.

Nem lehetne inkább valahogy fordítva? Mert ez így nem igazság.

Kajás gyerek a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/08/27/palkonaplo_soha_tobbe_pempo

Zavar engem ez a három évig gyes dolog. És most nem azért, mert nem jó, vagy nem lehet jó, vagy kimondottan rossz, vagy minek, nem ezek miatt. Hanem a "kötelező" jellege miatt.

Halkan mondom, mert amúgy mindenki nagyon szépen megette, kivéve Micit, de ő ugye semmit nem eszik meg szívesen, szóval csak halkan mondom, hogy ma sikerült egy olyan bűnrossz kaját rittyentenem, hogy ihaj. Komolyan, minősítetten negatív kulináris élményben volt részünk, de azért ezt is kedvesen letolták a kölkök, csak épp senki nem kért többet a kondérból.

A teljesség kedvéért: ma öt kölköm volt, abból kettő akkor is repetázik, ha vasszöget sütök meg csilipaprika mártásban, de mondom, ezt úgy látszik nehéz lesz überelni. Pedig jól főzök és jót, a leves pl. most is nagyon fincsi volt, de az utána következő gasztrozuhanás azért megviselt mindenkit.

Ez van, ha nincs idő főzni, kétpercenként egymás haját tépik, és ezt azt amazt kérnek tőlem, hogy csináljam meg, vegyem le, adjam oda, segítsek, vagy hadd segítsenek ők.

Én mindenesetre már ma este tudom, hogy holnap délben nem leszek éhes. A kölköket meg ugye nem kérdezi senki..

Állok délelőtt a konyhában, és kotyvasztom az ebédet. Gombalevest csinálok éppen, pirospaprika is kell, hát benyúlok a spájzba turkálni egy kicsit az üvegek között. Nem könnyű megtalálni a paprikát, pedig egy hatalmas befőttesüvegben van, mint majdnem minden, mióta molyok csattogtatják az állkapcsukat a sűrű polcok között. Aztán megakad a kezem egy kis műanyag dobozkában, és egy pillanatnyi rövidzárlat után egymás fején tapodva öntenek el az emlékek. Mert ebben a dobozban nem paprika, hanem kávé van, rajta név, szoba és ágyszám - mind az anyámé.

Mici áll, kezében egy sárga meg egy zöld műanyag csikóhallal.

- Melyiket választod, Mami? Én a sárgát! - darálja vidáman, én meg mosolyogva elveszem a kezéből a zöldet.

Ó, ha minden ilyen egyszerű volna..

Nem vagyok egy nagy Facebook-os, de most betértem körülnézni, és miután kiröhögtem magam azon, hogy vannak emberek akik képesek magukról kétszázhatvan (!) képet felrakni, és "cupiká"-val fogadni a megjegyzéseket miszerint: "Jaj, de jó kép!" "Na, még mindig dögös maca vagy" stb, beengedtem egy alkalmazást is a köreimbe. Az alkalmazás pedig így szólt: "Amit még 2010-ben egyszer meg kell tenned." (A mondat végén hivatalosan van a pont, erről én nem tehetek.) És tudjátok, hogy mi jött ki?

"Leülni egy csendes sarokba és elgondolkodni."

Rohanok. De hogy hová??

Én nem az a fajta vagyok, aki akkor lángol az ihlettől, ha rossz a kedve. Pont fordítva. Akkor esik jól az írás, ha jókedvű vagyok, ha gondtalan, ha ellágyult, esetleg mérges. Most tehát csak kötelességből rovom a sorokat, meg talán terápiás célból. Hátha segít ez a kiírósdi. Mert napok óta csak kerget a rosszkedv és az indulat egyik szobából a másikba, lefojtott energiák keresik az útjukat, és tehetetlen vagyok, és nem tudom őket elvezetni, mert nincs rá lehetőség, mert nem tudok kitörni. Mert nincs merszem, mert nincs hová.

Hulla, hulla, hulla fáradt vagyok. A negyedik mosás van benn, a kölkök meg csak pakolják, pakolják szét a játékokat, és én még csak rájuk sem szólhatok, hiszen úgy örülnek a régen látott kis szobájuknak. Legszívesebben menekülnék a káoszból. Idő kell, míg nekidőlhetek kipihenni a nyaralást.

Hat gyerekkel magam körül nézem a tengert. Ez inkább olyan nyaraltatás, igen, de azért nagyon jó látni, hogy a kölkök imádnak itt lenni, hogy csokibarnák, hogy tátott szájjal alszanak, hogy mindig farkaséhesek, hogy állandóan tele van mindkét kezük kagylóhéjjal és szúrós csigával. És este a nagypapa hosszú mesét mond, a papival hatalmas várakat lehet építeni homokból, a nagymama mindig elérhető egy puszira, és a mami sem mérges, ha Mici még kijön este kakilni, pisilni, vizet inni, aztán ha már mindenből kifogyott, hát hányni. Persze kuncogva, és mímelve, mert ő nem tud aludni, egyáltalán, aztán persze csak célt ér a sok buzgón lapátoló álommanó, és elnyúlik az a "lózsaszín" csomag is a két nagyforgós, szöszke buksi mellett.

Aztán másnap reggel minden újra kezdődik, a gyerekek habzsolják a perceket, mert mind tudják, hogy ki kell használni az időt, hogy már csak pár nap, és utazunk vissza, a nagyvárosba, ahol aztán kezdődhet a visszaszámlálás megint. Az őszi, téli, tavaszi várakozás.

Mert a kölkök nálunk csak Bibione előtti, meg utáni idővel számolnak.

Ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban élvezem a gyerektelenséget. Még két nap, de felőlem lehetne egy hét is akár. És ezt már hangosan is ki merem mondani, mindenféle micsodaanyaazilyen, minekazilyennekgyerek feeling nélkül is. Furcsán megkönnyebbült szívvel. Mert azért van fény az alagút végén. Nem is olyan nehéz ebbe beleszokni.

Szóval, röviden összefoglalva, úgy tűnik, fogom én még élvezni az életet, nagyra nőtt kölkök mellett is, ha megélem.

- Kilós buli Combtájékon - egyre többen választják végleges leülepedési helyükként Panzej combját. Kollégánk a helyszínről jelentkezik.

Imádtam régen a kandi-kamerás műsorokat. A legnagyobbakat mindig akkor röhögtem, mikor a gyerek valami extrém helyen nekiállt bóbiskolni, csukta be a szemét, aztán gyorsan nyitotta tágra megint, igyekezett, de az álommanók csak lapátoltak, és egy perc sem tellett bele, a kölök feje a tányérban landolt - mondjuk.

Egész jól megvoltam eddig a kölkök nélkül. Eddig, vagyis két szűk napig. Aztán jött L, és alaposan felborította a lelki egyensúlyomat. Mert, hogy milyen szomorúan és üresen ásítozik a gyerekszoba, csak egy kökök horkolászik benne, és hogy mennyire hiányzik neki Lackó, akivel ő milyen okos beszélgetéseket folytat már, meg ugye nekem is furcsa ez a csend, hogy nem hápog benne Mici a kis Donald kacsa hangján.

- Én egész jól megvagyok, kösz. - közöltem foghegyről, majd bemasíroztam a gyerekszobába megtekinteni az egyszem kókuszdiófejet, és nehéz szívvel tértem vissza. 

Mert rádöbbentem, hogy bizony, amit L mondott, az az utolsó szóig igaz.

Tegnap óta megint egy gyerekem van, a másik kettőt nyaralni vitték a nagyszülők. Hármasban vagyunk, és ez akár idilli állapot is lehetne, nagy, pihentető alvásokkal, sétával, beszélgetésekkel, hogy egyebeket már ne is említsünk, ehelyett megmondom, hogy mi van. Két órával azután, hogy a kölkök kitették a lábukat itthonról, L kizárt engem Palkóval a hálószobából, és festi az erkélyajtó külső részét.

Mivel az erkélyajtó kábé száz éve volt utoljára lefestve, valószínűleg még csak nem is mesterember által, tekintve, hogy az előző tulaj egészen annak képzelte magát, tudtam, hogy ez a dolog meg fogja haladni az én lelkes férjem lakásfelújítós műsorokból ellesett szaktudását. Vártam is, hogy feladja, de nem. Aztán szépen lassan telítődött a lakás émelyítő festékszaggal, úgyhogy ablakok kitárva, ajtók bezárva, jobbára az ebédlőben és a gyerekszobában vertünk az idő fenekére Palkóval, negyedóránként számonkérve L-en a nap további részének sorsát, hiába. Este lefektettem Palkót, majd csendben aggódni kezdtem a saját álmomért, de szerencsére aztán a sötét megoldotta a problémát, az ajtót pedig festékkel a hátán kizártuk, szóval mégcsak nem is hánytam össze magamat reggelre.

Persze azt nem mondhatnám, hogy kevésbé vagyok magányos. Mert ma reggel L, ahogy kiugrott az ágyból nekiesett az ajtó többi szárnyának (hát persze, hogy háromszárnyú, kihajtogatható a szerencsétlen), és csak reggelire lehetett közösségbe cibálni, mint megtudtam azért, hogy a délutáni Forma 1-es futamra már csak a takarítás maradjon hátra - ha jól sejtem, nekem.

- De te csak menjél, olvasgassál, nyaraljál! - tanácsolja nekem L, a mester, én meg bólogatok, hogy ja, mert biztosan klasszul lehet mindezt az unalomtól idegesen lábaimba kapaszkodva nyökögő Palkó mellett, akkor inkább elbattyogok a játszótérre azzal mindhárman jól járunk. Ott még talán sétálni és beszélgetni is tudok valakivel..

Figyelem! Felegyenesedett Palkó a Porontyon!

http://velvet.hu/poronty/2010/07/30/palkonaplo_ket_labon_tagasabb_a_vilag/

Avagy: - Atyavilág, hogy tartja már megint azt a kapát!

Avagy: - Istenem, ezt még nézni is rossz!

Avagy: - ?

Akkor úgy elmondanám, hogy mostanában olyan a fejem, mint egy nagy, zsibbadt medicinlabda. Pedig imádom ezt a csöpögős időt. Mindig Leuvent juttatja az eszembe. Ahogy esténként elindultunk L-lel a nagy, fekete ernyő alatt, összebújva róttuk az utcákat, beszélgettünk, miközben az ereszcsatornákban zörgött az eső, és szétfolytak a fények a kockaköveken.

Nagyon szerettem azt a városkát, és gondolatban még ma is sokat járok a kanyargós kis utcákon. Tekerem a lila kis biciklimet, randizom a barátaimmal egy sör mellett, csodálom a Grote Markt-ot, könyvtárba, órára szaladok, éjszakákba nyúló esszéken dolgozom, hétvégén ki sem kelek az ágyból. Esténként buliba, koncertre járok, és még Mauritiusról is vannak ismerőseim.

Hét év telt el azóta, és közben minden megváltozott. Én is. Tekerem a kormányt, randizom a játszótéri mamákkal, oviba szaladok a kölkökkel, úszásra, balettra cipekedem, éjszakákba nyúlóan főzök, vasalok. És hétvégén is hat harminckor kelek.

Né már.. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy nosztalgiám van...

IDE nekem azt a vihart! Éjfélre ígérték, és még mindig semmi, nekem meg szétpattan a fejem. Ülök a South Park előtt, és nem bírok aludni a délutáni két kávétól, amit nem mellesleg azért ittam, mert tegnap is kettőkor mentem aludni. Éjjel. Na, elfogyott a türelmem, megyek, elrakom magam. Pedig azért jó kis buli ez a nyugis éjszakai tévézgetés, csak azért nem árt tisztában lenni a holnapi szívással sem.

Mindegy, majd bedöntöm a három kávét holnap is. Illetve ma. Vagy mi. Jááj, nagyon kéne már az a vihar..

Nyár elején természetesen megint rádöbbentem, hogy nincs egy göncöm sem. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem minden évszakváltásnál előjön ez a probléma. És nyavajogni kezdek.

Idén viszonylag lájtosan kezdődött a nyári szezon, mert tavaly a szülés után ki sem bontottam a nyári ruhás dobozt, nem igazán volt érdemes, így most az újdonság erejével hatott rám minden rég nem látott darab. Aztán valamelyik nap felhívott a férjem, hogy képzeljem, leárazások vannak, én meg egy szerencsésen Lackómicitlen délutánon felpakoltam Palkót, és elvillamosoztunk a közeli plázába.

Alapból utálom a plázákat, de itt a naplómban megfogadtam, hogy mindig az igazat, csakis az igazat írom, szóval be kell hogy valljam, ezúttal istenien éreztem magam. Hűvös volt, kellemes, kevés emberrel. Palkó először aludt, aztán csendben elmélkedett, én meg csak grasszáltam és nézelődtem, és már azt sem figyeltem milyen boltba megyek be, csak még maradhassak, csak még pihenhessek. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy az ujjaim között a ruhák csupa kismellű lányokra szabottak, fenékvonalban végződőek, váll, hát, hasnélküliek, rám pedig egy csomó zavarodott szempár mered, és mindenki gyanús gyorsasággal tér ki az utamból. Végre körülnéztem. Aha. Szóval itt rajtam kívül nincs más gyerekkel és rajtam kívül mindenki épp csak nagykorú. Vagy bőven alatta. Nem vacakoltam tovább, gyorsan megkerestük Palkóval a kijárathoz vezető legrövidebb utat. Hiába, fejlett már bennem a demográfiai érzékenység. Mert mit is mondott erre a szitura a férjem nem is olyan régen, amikor a NewYorker-be akartam bemenni három gyerekkel?

- Én inkább kint maradok a kölkökkel - jelezte rögtön, mikor látta, hová akarok bemenni.

- Ne már, gyertek be ti is, meg akarok mutatni valamit! - erősködtem.

- Kicsim, tapintatlan vagy. - közölte. - Ha mi ide most bemegyünk, három gyerekkel, az kábé olyan, mint amikor a halál nagy, kifent kaszával végigsétál az öregotthon békésen bridzsező lakói között.

És tényleg. Nem is kell hozzá három gyerek. Elég egy is..

Fotósunknak végre sikerült lencsevégre kapnia Micit, amint egy vélhetően igen drága áruház hátsó kijáratán igyekszik elosonni a rá leselkedő paparazzik elől..

Ezúton szeretnék megkérni minden légkondícionáló berendezés tulajdonost, szakértőt, pozitív vagy negatív tapasztalatban gazdag, beszédes kedvű olvasót, hogy lepjen meg egy rövid beszámolóval.