Akkor úgy elmondanám, hogy mostanában olyan a fejem, mint egy nagy, zsibbadt medicinlabda. Pedig imádom ezt a csöpögős időt. Mindig Leuvent juttatja az eszembe. Ahogy esténként elindultunk L-lel a nagy, fekete ernyő alatt, összebújva róttuk az utcákat, beszélgettünk, miközben az ereszcsatornákban zörgött az eső, és szétfolytak a fények a kockaköveken.

Nagyon szerettem azt a városkát, és gondolatban még ma is sokat járok a kanyargós kis utcákon. Tekerem a lila kis biciklimet, randizom a barátaimmal egy sör mellett, csodálom a Grote Markt-ot, könyvtárba, órára szaladok, éjszakákba nyúló esszéken dolgozom, hétvégén ki sem kelek az ágyból. Esténként buliba, koncertre járok, és még Mauritiusról is vannak ismerőseim.

Hét év telt el azóta, és közben minden megváltozott. Én is. Tekerem a kormányt, randizom a játszótéri mamákkal, oviba szaladok a kölkökkel, úszásra, balettra cipekedem, éjszakákba nyúlóan főzök, vasalok. És hétvégén is hat harminckor kelek.

Né már.. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy nosztalgiám van...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.