Hat gyerekkel magam körül nézem a tengert. Ez inkább olyan nyaraltatás, igen, de azért nagyon jó látni, hogy a kölkök imádnak itt lenni, hogy csokibarnák, hogy tátott szájjal alszanak, hogy mindig farkaséhesek, hogy állandóan tele van mindkét kezük kagylóhéjjal és szúrós csigával. És este a nagypapa hosszú mesét mond, a papival hatalmas várakat lehet építeni homokból, a nagymama mindig elérhető egy puszira, és a mami sem mérges, ha Mici még kijön este kakilni, pisilni, vizet inni, aztán ha már mindenből kifogyott, hát hányni. Persze kuncogva, és mímelve, mert ő nem tud aludni, egyáltalán, aztán persze csak célt ér a sok buzgón lapátoló álommanó, és elnyúlik az a "lózsaszín" csomag is a két nagyforgós, szöszke buksi mellett.

Aztán másnap reggel minden újra kezdődik, a gyerekek habzsolják a perceket, mert mind tudják, hogy ki kell használni az időt, hogy már csak pár nap, és utazunk vissza, a nagyvárosba, ahol aztán kezdődhet a visszaszámlálás megint. Az őszi, téli, tavaszi várakozás.

Mert a kölkök nálunk csak Bibione előtti, meg utáni idővel számolnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.