Az úgy történt, hogy ma én voltam az utolsó vásárló a piaci lángosos néninél. Szép, csengő hangon kértem két sajtos-tejfölöset, de a szokott, jókedvű piaci kiszolgálás helyett a néni férje duzzogó szemrehányással rámnézett, majd a nejére, és morogva csak ennyit mondott: "dehát éppen most pakoltunk el". Megütött a hangsúly, a mondat veleje, úgyhogy egy pillanatig azt gondoltam, talán inkább menni kéne, de valahogy nem tudtam megtenni, valahogy nem tudtam elhinni a szitut. Nekem a szombati piac mindig a hét egyik fénypontja, a jókedvű, derűs emberek klubja, úgyhogy csak álltam ott, földbe gyökerezve, és végül is ez lett az én szerencsém.

Mert amellett, hogy a bácsi gigantikus mennyiségű sajtot reszelt a vastagon tejfölözött lángosokra, és továbbra is mogorván, de azért megkérdezte, hogy tegyen-e rájuk sót, a néni is rámförmedt, persze emberevő hangon, hogy kérek-e nyers tésztát, ingyen. És miután én bátortalanul nemet mondtam a sóra és igent a tésztára, a bácsi vaskos szalvétacsomókkal kiszolgáltatta a két gyönyörű lángost a kölköknek, a néni pedig nagy körülményesen telepakolt nekem egy hatalmas nejlonzsákot lángostésztával. Mindezek után még bevállaltak egy röpke mogorva gyerekmegőrzést is, mialatt én elvittem a kocsiba a cuccot, majd mogorván barátságos integetéssel megváltunk egymástól.

És miközben a gyerekek már teli hassal őrjöngtek a játszótéren, én pedig azon örvendeztem, hogy mégsem kellett csalódnom, hogy megmaradt nekem a piac varázsa, ott, a kellemes, kora délutáni meleg napsütésben a lángos tésztája életre kelt, és szépen, lassan elárasztotta a kocsi csomagtartóját..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.