Hatalmas ordítozásra riadtam ma a békés délutáni szekrényrendezgetés közben. Valaki olyan hangosan és kacskaringósan káromkodott, hogy lehetett sejteni, színház van az utcán, de ahogy kihajoltam az erkélyen, tudtam, hogy nem kellett volna, ez itt nem a vígjáték kategória.

Egy férfi volt a főszereplő, nagydarab, izmos, egyszerű, mint a pofon, és csak ment, ment fickós, szétvetett lábakkal előre, válogatott szidalmakat rikkantva maga mögé, egy szintén nem túl bonyolult nőnek. A nő egy fokkal romosabb állapotban, soványan és görnyedten ballagott az embere után, és néha visszaordított, elegem is lett belőlük egy perc alatt. Már épp a visszavonulással foglalkoztam, amikor a fickó egyszer csak hirtelen megfordult, és felemelt ököllel pár fenyegető lépést tett a nő felé. Az megijedt, meghátrált, aztán ismét a férfi után eredt, de minden lépésén látszott a félsz, az alázat; minden lépésében benne volt a menekülés, a fickó meg szórta, szórta rá szitkot végig az utcán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.