Fogalmam sincs, hogy most éppen a leghallgatottabb vagy sem, de nálunk a családhoz a három betűs zenei adó nevetgélős triója szokott szólni reggelente a rádióból. Hogy miért pont ők? Hát nem mondhatnám, hogy a tartalom miatt, viszont van pár érdekes rovat, játék, és egyáltalán, a mi kapkodós reggeleinkhez kell ez a friss pezsgés és kavarodás, hogy ne aludjunk el falattal a szájunkban, hogy elnyomja valami a reggel hat óta folyamatosan zizegő kölköket.

Amióta viszont Lackó is rákapott a rádióhallgatásra, az évek óta jól működő szisztem komoly veszélybe került. Lackó ugyanis az utóbbi időben figyeli a zenét, a szöveget, a reklámokat, nekem pedig egyre gyakrabban kell elcsavarnom a rádió gombját, hogy megszabaduljak a kínos kérdésektől, és ne kelljen látnom Lackó feszült arcát, ahogy forgatja az agyában a kerekeket és raktározza el a témát a fejében, amit ha nem tőlem kérdez meg most pillanatokon belül, akkor egy óra múlva Gellérttel meg Botival fogja megvitatni az oviban.

És vajon mit fog szólni az óvónéni, mikor rajtakapja a fiúkat, amint arról pusmognak, hogy Lackó hallotta a rádióban, hogy egy néni kannibállá változott, mert megette a férje hamvait, vagy ha arról értekeznek, hogy miért jött zavarba a mami, mikor Lackó megkérdezte tőle, hogy mi az a szex és a klimax? És vajon mit fog tenni Gellért mamája, ha Gellért Lackó után szabadon elszavalja otthon a röhögős reggeli műsorban tízpercenként felhangzó potemix-indulót, amit én ugyan igyekszem mindig ellehetetleníteni mind hangerőben, mind terjedelemben, dehát ugye egyrészt nem vagyok mindig jelen, másrészt pedig Lackónak piszok egy memóriája van, elég neki egyszer felfigyelni erre a versikére, máris ott a “vajonmitfogszólni”.

Hiába, én az a fajta szülő vagyok, aki megválogatja a programokat, és nemcsak azért, mert aggaszt a "vajonmitfogszólni". Engem az is aggaszt, hogy a gyerek kérdezősködni kezd, és nekem magyarázkodnom kell. Mert nem elég a választ magában odalöttyinteni, az összefüggésekbe is bele kell menni. Ez pedig, amellett, hogy nekem is terjedelmes, a gyereknek ijesztő is lehet, sőt, felfoghatatlan. Pedig nem egy kölköt nevelnek úgy az oviban, hogy bármit megnézhetnek a tévében, és bármit meghallgathatnak a rádióban. Úgyis meg fogják tudni, úgyis meg fogják látni előbb vagy utóbb. Így érvelnek a szülők. Csak azt felejtik el, hogy a gyerekeknek sajátos gondolatviláguk van, amelyben egy horrorfilm valósággá válhat, a Helyszínelők huszadik része után pedig a gyilkosság egy mindennapos cselekedetté szelídül. Egy nem is olyan szörnyű dologgá, amit aztán esetleg meg lehet csinálni a szomszéd Pistikéjével is, ha azt akarjuk, hogy soha többé ne öltse ránk a nyelvét.

Mert nem, a kölkök nem tudnak relativizálni, ahogy a felnőtteknek szóló média sem, úgyhogy továbbra is meggyőzhetetlenül jobbnak tartom távol tartani e kettőt egymástól.

Ezért is éreztem magam hátbalőve, mikor ma az esti mesében a Kiskirálylány véletlenül agyonnyomta legjobb “barátját”, Spurit, a csigát. Kitört a dráma, Lackó elsötétült képpel keringett a konyhában, hogy félelmetes a mese, és szomorú, sóhajtozott, én meg szinte megsajnáltam, hát ennyire viráglelkű az én kisfiam? Aztán egyszer csak Mici kiabált ki a szobából, hogy gyere, Lackó, jó a vége! Mi van, gondoltam, feltámadt a csiga?

De nem. Csak fényes temetést rendeztek neki. Kábé öt perc a meséből a gyászbeszéd, az elhantolás, a koszorúzás. Gyerekeim ellágyult képpel figyelik, aztán megbeszélik,hogy milyen gondosan eltemette a barátját a Kiskirálylány, ott tuti jó meleg van a csigának, és biztosan örül a szép virágoknak. Ezzel a téma le is van zárva, nem marad kérdés a mese után. Semmi vér, egy kis áttételes erőszak. Hülye mesének indult, jó kis edzés lett belőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.