Ütöm a laptop billentyűit a vasalódeszkán, és tudom, hogy megint elegem van. Megint torkig vagyok, megint elönt az életundor ahogy szétnézek magam körül, ahogy végignézek magamon, sajnálkozva, kívülről.

Egy jó dolog van ebben az egészben. Ömlenek a szavak, rovom a sorokat fáradhatatlanul, motivált vagyok. Mert ki kell törni valahogy, mert ha éppen nem futok el a problémák elől, akkor elébük megyek, és ez mindig a jobbik verzió, most például tök tudatosan alkalmazom.

L mondta jól, ki kell találnom, hol leszek tíz év múlva, és el kell kezdenem dolgozni rajta. A bajom csak az, hogy mindezt sokkal messzebbről kell kezdenem, mint bárki gondolná. Be kell fejeznem, le kell zárnom az önfeláldozást, a mindig csak másokra figyelést. Meg kell tanulnom magammal foglalkozni, egy kicsit magamért élni. Önzőnek lenni. Bajszot ragasztani, és férfiasan kezelni a háttérbázist. Elvárni, hogy valaki megcsinálja helyettem. És elképzelni, hogy nem, nem fog összeomlani nélkülem. Mert nem olyan fontos, nem olyan életbevágó, mint amilyennek én képzelem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.