Ülünk Palkóval az asztalnál, és pihegünk. Azt hiszem, egy kicsit túlettem magam, aztán hátradőlök, és rájövök, hogy az érzés sajnos már vizuálisan is testet ölt: újra és újra vissza kell húzkodni a pólómat kibuggyanó pocakomra. Jó-jó, azért ez valljuk be, nem is csoda négy prosciutto-s mozzarellás szendvics, egy isteni cappuccino, meg egy tál szalonnás tojásrántotta után. És hiába a gyomromat kellemetlenül feszítő érzés, a szemem ostoba, és továbbra is csak kívánja, kívánja a kaját. Hiába, az olaszok annyira értenek a fenséges falatok guszta tálalásához, még a sütiket, croissant-okat meg sem kóstoltam, csak két kis csokis muffin figyel itt a tányéromon, ezeket sem bírom legyűrni, jaj, mi lesz, hogy fogom én ezt bánni később, ha most itt hagyom. Óvatosan körülnézek, de persze minket figyel mindenki, és nem csak azért, mert enyém a legkisebb, mellesleg aranyszőke gyerek itt, a szállodában, hanem biztosan azért is, mert gyanúsan viselkedem, pont úgy, mint aki meg akar fújni két kis csokis muffint a táskájában. Bosszantó, hogy – látszatra legalábbis – mindenki elégedett azzal a kajamennyiséggel, amit a hasába töm.

Nagy az én problémám, és már éppen elmerülnék benne, mikor változás szele üti meg az érzékeimet, és belibben a terembe a Nő. Ez esetben olyan negyvenes lehet, lengyel, szőke, és egy másik nővel valamint egy nagy- és egy kislánnyal van együtt. Nagyon rafináltan öltözködik, ízlésesen, még éppen nem ribancosan, mégis nagyon nőiesen, kihívóan. A keze és a lába egyszerűen tökéletesen manikűrözött, az alakja szuper, még a szájfeltöltése is jól sikerült.

Kecsesen suhanva belibben, én meg rögtön a kukába dobom sütis dilemmámat, és mélyen elszégyellem magam, no, nem mintha ez a két süti olyan sokat nyomna a latban, már ami az én suhanásomat illeti. A Nő pedig leül, kedvesen vált pár szót a lányokkal, majd feláll, és elindul a kajás pulthoz. Izgatottan várom, hogy mivel tér vissza, hátha, hátha azt a nagy, porcukros krémest fogja magába tömni, kétpofára, vagy nutellás kenyeret eszik eperlekvárral, hogy aztán én is kacagva követhessem a példáját, ha neki így is sikerül, nehogy má’ nekem ne menjen. Aztán koppanok, Csipkerózsika felébred, és tudomásul veszi, hogy igenis számít az a két csokis muffin. Legalábbis a nőnek. Aki nyilván nem véletlenül eszik két barackot, egy joghurtot, meg egy tál gyümölcssalátát reggelire. Mert ez minden, finito, többet nem fordul a svédasztalnál, én meg csak hüledezem. Hogy le tud mondani, hogy meg bírja csinálni, hogy ekkora önuralma van. Így kellene, igen. Elegánsan, nőiesen, keveset, könnyűt, csipegetve, mint a madár. Elméletben el is van döntve. Már csak az a kérdés, hogy vajon a gyakorlatban működik-e? Megéri-e?

Aztán döntök. És miközben a Nő kecsesen majszolja a barackot a gyönyörűen festett szájával, én  beledugom a két kis csokis muffint Palkó kajásdobozába. Úgysem figyel rám senki.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.