2010.06.07. 11:37
Nyomás
Megszületett a barátnőm negyedik gyereke. Kislány lett, szép névvel, mindketten jól vannak. Örülök én is, szeretem az ilyen híreket, feldobódom, jókedvű leszek, felszabadult. És most mégis, mégis az első megkönnyebbült sóhaj után, mert valahogy az emberben mindig benne van, hogy most csúszik be valami gikszer, nehogy már minden simán menjen negyedszerre is, szóval az első megkönnyebbült sóhaj után itt motoszkál bennem valami furcsa érzés. Gyomorszorító és kellemetlen, abszolút kiirtásra termett. Nem nekem való.
Barátnőmmel mindig egymás után voltunk terhesek. Ő a kezdetektől nagycsaládot akart, én nem mindig, de aztán csak követtük egymást, ha épp én nem voltam terhes, akkor ő, jártunk egymáshoz segíteni, csereberéltük a ruhákat, élveztük egymás állapotát, irigykedtünk a másik hasára, én többnyire a hastalanságra, váltakoztunk, mint az évszakok. És ezt érzem, igen, most jönnék én. Most kellene nekem a rajtkockára állni, most következne az én köröm. Annál is inkább, mert körülöttem mindenki vagy szemérmesen sejteti, hogy lesz náluk negyedik, vagy szemérmetlenül megjegyzi, hogy várja nálunk a negyediket.
Nehéz, nagyon nehéz kimondani azt, hogy kész, vége. Hogy nem lesz több kisbaba, legközelebb már unoka lesz. Talán sosem lehet ezt véglegesen elhatározni, talán sosem lehet ezt a kérdést lezárni. Csak úgy fennhangon bizonygatni, hogy igen, nekem így jó, így kerek, aztán magunkban csendben azt gondolni, hogy á, ugyan már, ki tudja, mit hoz még a sors. (Vagy kit.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek