Panzej 2016.05.17. 12:44

Helló, Zombinéni!

Sosem gondoltam bele, mekkora mázlista vagyok, hogy a gyerekeim sosem fakszniztak különösebben az éjszakákkal. Nem kérték, hogy az ágyuk mellett égve hagyjam a lámpát, nyitva maradjon éjjel az ajtó, égjen a villany a folyosón, vagy csak üldögéljek az ágyuk mellett kezüket fogva míg el nem alszanak, vagy le nem fordulok a helyemről. Persze a dolgok nem fekete-fehérek, így időről-időre én is felébredek arra, hogy a hálószoba legsötétebb sarkából egy kisebb vagy nagyobb méretű árnyék mamizik némileg kétségbeesve, a frászt hozva rám, majd mellém kucorodva eltöltsön egy jó fél órát az ágyamban, mielőtt vissza tudom kormányozni az övébe. Ilyenkor hárman szendvicsezgetünk az egy-negyvenen, és persze én vagyok az egyetlen, aki egy szemhunyásnyit sem alszik, no de ez legyen a legnagyobb baj, havonta egyszer kibírom.

Úgy egy héttel ezelőtt volt az utolsó rossz álom a gyerekeim körében, és a szoba legsötétebb sarkában ez alkalommal egy, most már igen magasra nyúlt árnyék mamizott óvatosan, kellőképpen rámhozva a frászt. Lackó volt a vendég, aki hezitálás nélkül bújt a paplan alá, majd alvás helyett szégyenlős sutyorgásba fogott. És nagyon hamar megértettem sok mindent, ami fura volt nekem az elmúlt napokban: Lackó, aki többszöri kérésre sem viszi le a hálózsákját a pincébe. Lackó, aki nem akarja este a sötétben levinni a szemetet, inkább gyorsan pizsamára cserél, hogy már ne is tudjam leküldeni. Lackó, aki véletlenül égve hagyja a gyerekszoba előtt a villanyt, és Lackó, aki nem hajlandó a házijához a neten keresgélni.

Lackó ugyanis a neten belefutott zombinénibe. Persze nem kimondottan őt kereste, hanem csomókat egy feladathoz, csak hát a hóhércsomónál sajnos valami másra is bukkant. Hogy képet is lásson a hóhércsomóról, átkattintott a google képkeresőjére, amit egyébként egyszer még én mutattam be neki, és ott, na, ott pillantotta meg "zombinénit".

Annyira bírom Lackót, ahogy egy szörnyetegnek is megadja a tiszteletet: egy zombi néni. Sajnos zombinéni tisztelet ide vagy oda, azóta is Lackót üldözi, aki nem tud aludni, nem tud a pincébe lemenni, egyedül lenni, mert mi van, ha zombinéni egyszer csak megjelenik valahol, felbukkan a háta mögött a tükörben amikor Lackó este fogat mos, szembejön vele a lépcsőházban mikor leviszi a szemetet, kibújik egy bokorból a kertben, vagy ráugrik a sötét pincében. Zombinéni...

Az első pillanatban nehéz volt nem röhögni megszólalni, pedig a gyerek várta, tágra nyílt szemekkel a sötétben a megoldást. Hiszen a szülők mindig mindenre tudnak megoldást. Én pedig keményen próbálkoztam:

- Lackó, zombik nincsenek, zombinéni nem létezik. Hét milliárd ember él a Földön, és még senki sem látott zombinénit. Se bácsit. Legalábbis az én ismerőseim közül. Na jó, a papi ismerősei sem láttak, és tudod mit? Senki, soha nem látott. Mert nincsenek. Ezért nem fog mögötted felbukkanni a tükörben, sem rádugrani a pincében, sem...
- Na de mami, én mégis félek tőle, mert az kép olyan félelmetes volt...
- Oké, akkor Lackó, képzeld el magad elé az aznapi legjobb élményedet. Este gondold végig a napodat, hetedet, válassz egy boldog pillanatot, és ha félni kezdesz zombinénitől, vedd elő az emlékedet, és űzd el vele zombinénit. - Na de amikor fogat mosok? És hirtelen az jut az eszembe, hogy felbukkan a tükörben? Vagy éjszaka egyszer csak bejön az ajtón?
- Lackó, az ajtó zárva van, alaposan bereteszelem esténként. És itt vagyunk mi, megvédünk, papi úgy leüti zombinénit, hogy az többet nem vonszolja magát sehová a gödrén kívül.
Csend. Megnyugszik? Á, nem.
- De Mami. Olyan gusztustalan, ha rágondolok, ahogy néééz...
- Lackó, az semmi, az csak egy maszk, alatta egy roppant csinos néni van, lehet, hogy épp akkora fia van, mint te, akit nem a tükörben ijesztget, hanem ölelget, szeretget, tanul vele, vigasztalja, ha fél éjszaka...

Upsz. Túlszaladtam, érzem. Lackó megfeszül, száján vacogósan bugyborékolnak a szavak:
- De mami, te ugye soha.. te ugye soha nem voltál zombinéni? Még viccből sem?

Lackó szerencséjére, én nem a férjem vagyok. Mert ő biztos, hogy nem hagyná annyiban ezt a jó magasra feldobott labdát, és kicsi nagyfiamban talán örökre megmaradna némi félelmetes tartózkodás a valaha-lehetséges-hogy-zombihoz-köze-volt-mami irányában. Nem, én csak megszorongatom tépelődő Lackómat. És megnyugtatom, hogy soha, semmi közöm nem volt zombinénikhez, és az én kisfiam sosem fog velem találkozni eltorzult arccal a háta mögött a tükörben. Félelme pedig komoly dolog, amivel én is nagyon komolyan foglalkozom. És amikor egy negyed óra elteltével visszakísértem a lehetetlenül álmos Lackót szobájába, kifelé jövet résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Majd minden meggyőződésem ellenére is felkapcsoltam a fürdőszobában a villanyt. A megnyúlt kamasz-árnyék az emeletes ágyról pedig nem kétségbeesetten, hanem hálásan suttogva mamizott köszönetet.

Azóta így alszunk. Zombinéni derengő fényben nem támad. Nyüszítve menekül. :-)

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr798723366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása