2012.11.27. 21:49
A fenéken lőtt lány balladája
Miranda barátnőm mindig tudja, mikor telefonáljon. És hogyan rúgjon úgy belém, hogy ne csak fájjon, de még meg is köszönjem.
Van egy hatodik érzéke, ami csalhatatlanul jelzi, ha megfelelő a pillanat, így aztán ma este, mikor a tegnap kézhezkapott bírósági jegyzőkönyv felett merengve merülni kezdtem a kellemes, langyos depressziómba, megkaptam tőle azt a lendületet, amely egyenesen idáig, a hetek óta ki sem nyitott valaha-volt blogomig repített.
És sok mindenre ráébresztett.
Például arra, hogy mekkora örömforrás volt nekem ide járni. Érdekes volt azt figyelni, hogy milyen sok embert érdekel a sorsom, akár így ismeretlenül is. Szokatlan érzés volt, hogy vannak emberek, akik tényleg szurkolnak nekem, akiknek szimpatikus vagyok, akik nem magukról mesélnek folyton, hanem akiknek én mesélhetek.
Mert az emberek, akikkel én találkozom, többnyire kimerülnek önmagukban. És én állok, udvariasan kérdezek, ők pedig mesélnek, majd megállnak, levegőt vesznek, és várják a következő kérdést, véleményt, vigasztalást, csak vissza, azt sosem kérdeznek.
Szerettem az én kis kukkolóimat. Hiányoznak.
És akkor telefonál valaki, aki egy mondatban lerendezve a saját részét, felőlem érdeklődik.
- Nem késő, indulj már, állj már fel! - viszi be a lövést Miranda, nekem meg fáj, de idáig repülök.
Köszönöm.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kavarodás 2012.11.27. 22:17:51
Nacsi 2012.11.28. 10:07:55
egyedi 2012.11.28. 18:29:23
macskavati 2012.11.28. 18:35:01
Ott vagy a Google Olvasómban ;)
(ez a legmodernebb érdeklődés-nyilvánítás, nemde?)
Utolsó kommentek