Szombat reggel van. Kinyitom a szemem, gyönyörűen süt a nap, és mintha nem is lennének gyerekeim. Végigfut az összes kellemetlen dolog, tennivaló a fejemen, próbálok valami kapaszkodót találni, elvégre szombat van. Nagy a csend. Itthon leszünk, vagy elmenjünk valahová? Szép az idő. No de egész héten csak halogattuk a tennivalókat. Majd szombaton, mondtuk, most pedig szombat van. Pesze van vasárnap is, de azután meg hétfő jön, vasárnap megmozdulni sem szeretek. Erőt gyűjtök a hétfőre. Nagy a csend. Ha most tele lennék két-három-négy éves kölökkel, nekiállnék aggódni. Mit főzzek? Főzzek-e ma? Mert szombaton arra is ráérek. Sőt, mivel szombat van, és közös, családi pihenőnap, nagyot főzök, finomat, minimum háromfélét, hogy mindenkinek jó legyen. Kezd elromlani a kedvem. Pihenőnap. Paprikás krumpli azt kész, legyen már egyszer valami olyasmi, amit én szeretnék enni. Nagy a csend. El kellene rakni a téli ruhákat, Lackónak matek dogája lesz, már három gyerekem hoz haza házit az iskolából. Melyik nap veszekedjek velük? Ma, vagy holnap? L a másik oldalára fordul. Mélyen alszik, az agyamban szinte kihúzódik egy láthatatlan damilszál, én pedig várom, hogy valami megpengesse. Szombat reggel hét óra van. Tegnap összeírtam a nyarat. Egy éve nem voltunk L-lel kettesben sehol, milyen jó lenne nyáron, csak egy pár napot. Három napot talátam, lehetne hat is, de ahhoz Micit el kellene sóznunk tábor után. Kit kérhetnék meg? Már senkit nem merek. A barátnőivel egész héten csak veszekedett. Nagy a csend, a szemem tágra nyílt, most már csak történik valami, szombat van, negyed nyolc, és én talán évtizedek óta nem aludtam nyolcnál tovább, mindig valaki sírt, kiabált, verekedett, kakilt, folyott az orra, éhes volt vagy beteg volt, iskolába, kirándulni, vagy a barátaihoz ment. Nagy a csend. Sorra veszem, miket ígértem meg jövő hétre. Dolgoznom is kell hétvégén, mindegy, azt biztosan majd inkább késő este, mikor a gyerekek már alszanak. Társasozni, azt mindenképp szeretnék velük. Ha kirándulunk, ha nem. De majd inkább vasárnap délután. Ott csak meg kell emelni a kezem, odébbtenni a bábut, a szájamat mozgatni, kukoricát pattogtatni, és néha síró, csalódott gyerekeket vígasztalni, ez így még egész jól is hangzik. Arról, hogy utána négykézláb szedegetem fel a földről a lehullott kukoricát, mert a porszívót előhúzni lusta vagyok, most inkább nem veszek tudomást. Igen, ebbe fogok kapaszkodni, a társasozás jó, némi magnézium és humor, és talán még a vesztes hisztijére sem fogom felkapni a fejem. Nagy a csend, jaj de jó, ahogy nőnek a kölkeim, tényleg egyre könnyebb, legalábbis én nem kellek minden csip-csup dologhoz, elintézik egymás közt. Nyilván egy szál pizsamában vannak, és persze hogy nem húzzk fel a zoknit, pedig mindig erre kérem őket, de most már meleg van. Csak nem fáznak meg, szépen süt a nap, a játékoktól már biztosan nem lehet belépni egyik gyerekszobába sem, dehát istenem, hétvége van, és nagy a csend. Igen, az, hogy nőnek, az vitathatatlanul sok előnnyel jár. Ellátják magukat (ha rájuk szólok), beágyaznak, (ha rájuk szólok), rendet raknak, segítenek (ha hússzor szólok rájuk), tanulnak (duzzogva, némi kiabálás és lelkifröccs után) jaj. Kutatgatom magamban, aztán rájövök, a számítógépet profi módon kezelik, a tabletet már Isti is, mind maguktól, kéretlenül is - na jó, ezt inkább hagyjuk. Hirtelen megrezzen a damilszál a fejemben. Recseg a parketta. Jön egy gyerek. Vajon melyik lehet a négyből? Úgy csinálok, mint aki alszik. Térdmagasságban figyelem az ajtót, bár a léptek nem szaladósak, óvatos, lassú lépések voltak, és tényleg, Lackó tekeri be a fejét, mint egy kis növendék zsiráf, aztán csendben visszahúzva, léptek el. Fejemben elpattan a damilszál, elernyedek. Kinyitom a szemem. Á, tiszta hülye vagyok. Most mit izélek, szombat van, a kölkök nem szépen játszanak, hanem biztosan megtalálták a tabletet,hiába dugom el minden este, és most békésen összebújva mesét néznek Mici ágyában. Ilyenkor még Mici függönyét is összehúzzák, Lackó is bepréselődik, mert hiába olyan langaléta, a lelke még egy gyereké, és én ezt úgy szeretem. Szóval ott ülnek, a rózsaszín függöny mögött, az emeletes ágy aljában, és ha odamegyek, majd gyorsan bedugják a tabletet Mici párnája alá, és úgy csinálnak, mintha Mici épp mesét olvasott volna, vagy kártyáztak volna. Ehhez minden kellék ott szokott lenni az ágyukban.

Nyújtózkodom egyet, eldöntöm, hogy mégis megsütöm reggelire a rántottát és összedobom a salátát. Elindulok. Fél nyolc van. És minden pontosan úgy, ahogy elképzeltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.