Ülök és szájtátva bámulom az én naaaaagy családomat. Egyelőre csak három gyerek, no meg L ül rajtam kívül az asztalnál, a röpke fél óra alatt véghezvitt pusztítás mégis egy hollywoodi múvi forgatására emlékeztet, mondjuk a "Rettegések vacsorája" címmel. A szereplők rajtunk kívül legyenek ...öööö... teszem azt hangyák, így még brutálisabb. Egy vérbeli horror hatalmas morzsazáporral, csapkodó óriás-kezekkel, repkedő zöldségdarabokkal, hangzavarral, súlyosan koppanó szalámihéjakkal. Aztán véget ér a performansz, és a lecsupaszított, kopár asztalon már csak néhány kósza kenyérdarabkát kerget a huzat, a főhős meg "a nő" hangya megtépázva, boldog megkönnyebbüléssel omlik egymás karjaiba, én meg gyorsan elszakadok a múvitól, minek az nekem, éppen elég a valóság is.
Az, hogy pontosan mi is a nagycsalád, mindig a reggelinél meg a vacsoránál tudatosul bennem a legjobban. Mert az igaz, hogy az utcán csapatokban vonulunk, hogy székeket kell húzkodni, kölcsönkérni, ha leülünk egy asztalhoz, és simán ellepünk egy tekintélyes padot, mégis, egy apró mosoly után általában napirendre térünk a dolgok fölött. A reggeli és a vacsora viszont más. Ott még mindig nem tudom megszokni a fel- meg lepakolt edénytömeget, az eltüntetett kajamennyiséget, az állandó kenyérszeletelgetést, az újabb és újabb kaják előpakolászását. A nagycsalád ugyanis meglehetősen nagy étvágyú. Megfigyelésem szerint naponta elfogy nálunk bő fél kiló kenyér, 25 deka felvágott, két és fél liter tej, 4-5 paradicsom és paprika, ha salátát csinálok, akkor persze több is. Ha pizzát sütök, egy tepsi már nem elég. Virsliből tizenpár darab alá nem megyünk, egy 100 grammos teavaj kocka egy napig bírja. Arról nem is beszélve, hogy mióta Lackó rákapott a lekvárra, egy hét alatt két üveg baracklekvár huss, kaláccsal akár gyorsabban is. Ja, igen a kalács, a nagy kedvenc. Ha van, akkor Lackó öt-hat szeletnél hamarabb meg sem áll, eleve "kalácsokat" és nem kalácsot kér a tányérjára.

És bár én adom, osztom és boldog vagyok, ha a kölkök szépen gömbölyödnek, azért a kajára elköltött pénz hónapról-hónapra elkerekíti a szemünket, és néha döbbenve nézünk egymásra L-lel, atyavilág, mi lesz itt pár év múlva?
- Pár év múlva? -merengett el az egyik ismerősöm, akinek "csupán" két nagyobb kamasz fia van - Figyelj, nálunk ezek csupán vacsorára megesznek fél kiló kenyeret ketten. De persze csak miután magukba tömték a déli ebédmaradékot...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.