Ez a nap sem indult másképp, mint a többi. Gurult a rutin, úgy 11 órakor szokás szerint felkaptam játszóterezős gönceimet, belepattintottam Palkót a maxi-cosiba, és levágtattam a kocsihoz. Már éppen a babakocsit bányásztam elő, végighúzva kerekét a frissen mosott kardigánomon, amikor éreztem, hogy valahogy megváltozik körülöttem az univerzum, és elsuhant mellettem a Nő. Akaratlanul is megbámultam. Kecsesen suhant, rövid, szűk szoknyában és fantasztikusan magas sarkú, gyönyörű cipőben. Frissen libbent a haja, ontotta maga körül a parfümillatot, sietett, bájosan szorítva magához pár fontosnak tűnő mappát. Igyekeztem összehúzni magam, nehogy a Nő egy oldalpillantással lesajnáljon, és mikor ez sikerült, akkor meg azon háborogtam, hogy már ennyire láthatatlanná tudok válni, ez már tényleg a vég, pedig rosszul hittem, nem ez volt a vég. Hamuvá és porrá semmisülésem ideje igazából akkor jött el, amikor a Nő nyomába eredve Palkóval és a babakocsival tanúja lehettem saját láthatatlanságomnak. Összehúzni magam? Á, erre semmi szükség. A Nő árnyékában porszem vagyok, az összes szembejövő hapsit mi fogtuk fel Palkóval, mikor azok a Nő után nézve, még bódultan az élménytől belénk gabalyodtak.

Aztán a Nő egyszer csak elfordult, bement egy irodaház kapuján, és minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba. Gurult a rutin a játszótérre, bő egy órára csevegni és homokot túrni. Toporogtam a többi mamával, szakadt kis barna cipőmben, egyik oldalán befelé folyt a homok, a másikon ki, és akaratlanul is eszembe jutott a Nő cipője. Ő biztosan nem venne fel egy tizenkét éves szakadt bőrcipőt. Szomorkásan tágítgattam a lyukat a lábujjammal, pedig ha nem feszegetem, nem is látszik. Hiába, imádom ezt a cipőt. Sosem fogom kidobni. Ezzel ugyan nem lehet billegve mappákat cipelni, de most nem is kell. És amire kell, arra meg tökéletes.

Megbékélten ráztam ki a homokot vintage-é nemesült cipőmből, és búcsút intve a játszótérnek a patika felé vettem az irányt. Hónapok óta a legtöbb pénzt itt költjük el, és hiába van vége a télnek, a tendencia nem javul. Most épp a szénanáthámra próbáltam új csodaszert szerezni, mikor a szomszédos ablaknál valaki halk, diszkrét hangon terhességi tesztet kért.

Kicsi a mi patikánk, és nem is volt bent éppen rajtunk kívül senki, így csak egy észrevétlen oldalpillantással tudtam felmérni a lehetséges kismamát, de a cipőjénél tovább nem is kellett kússzon a szemem.

Igen, a Nő volt. Bíborpirosan válogatott a tesztek között, minél érzékenyebbet szeretett volna, és ha jól ítéltem meg a hangján meg a viselkedésén, nos, akkor a Nő boldog és izgatott volt. És mire én elpakoltam, és nekiálltam kifelé szerencsétlenkedni ordító Palkómmal, a Nő is készen lett, kedvesen mosolyogva megtartotta nekem az ajtót, majd sugárzó, izgatott csíkot húzva maga után elkopogott az ellenkező irányba.

Utánanéztem. Ki tudja, vajon hol lesznek ezek a kényesen kopácsoló cipellők egy év múlva? És ki tudja, talán ülünk mi még valamikor egymás mellett a homokozó partján, szakadt, vintage cipőkben.

Ki tudja..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.