Szétszórt nő vagyok. Nem találom a telefonomat, hatszor visszaszaladok a sapkámért és a bérletem, az mindig a másik táskámban marad. Az életem fele kereséssel telik. Előfordul néha viszont, hogy találok valamit, olyasmit, amit nem is kerestem. És mondjuk örülök neki, és kézbe veszem, és szorongatom, megnézem, kiporolom, kinyitom, kifényesítem, kiolvasom.

Nemrég saját íróasztalom lett, és ennek örömére elővettem egy csomó dobozt, kipakoltam egy csomó fiókot. És szortíroztam, meg fényesítettem, meg szorongattam, meg felpróbáltam, de a legtöbbször csak olvastam. Fedél nélküli könyveket, pad alatti levelezéseket, zeneszövegeket az öcsém bandájának, verseket, amiktől ha több eszem meg bátorságom lett volna, most én lennék Lackfi János, csak persze cicikkel, meg négy gyerekkel meg férjjel. És a naplóimat. Aztán a blogomat. Aztán leporoltam a kedvenc sorozatomat is, most arra vasalok, megint, és gondolkodom. Azon, hogy tulajdonképpen nem is változott semmi. Kicsit átalakult, tény, de a lényeg ugyanaz. Mert amikor gyerek voltam, tanulni kellett. A családom, a játékaim vártak rám. Középiskolában tanulni és dolgozni kellett. A családom és a barátaim vártak rám. A főiskolán meg az egyetemen kicsit javult a helyzet, ott bulizni kellett, és a család meg a tanulás várt rám, majd gyerekeim születtek, ekkor a férjem meg a munkám vártak rám. Most megint fordult a kocka, dolgozom itthon és Bent, a gyerekeim és a férjem pedig, nos, ők pedig várnak rám. 

Multifunkcionális nő vagyok. Nem pedig tökéletes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.