Én nem az a fajta vagyok, aki akkor lángol az ihlettől, ha rossz a kedve. Pont fordítva. Akkor esik jól az írás, ha jókedvű vagyok, ha gondtalan, ha ellágyult, esetleg mérges. Most tehát csak kötelességből rovom a sorokat, meg talán terápiás célból. Hátha segít ez a kiírósdi. Mert napok óta csak kerget a rosszkedv és az indulat egyik szobából a másikba, lefojtott energiák keresik az útjukat, és tehetetlen vagyok, és nem tudom őket elvezetni, mert nincs rá lehetőség, mert nem tudok kitörni. Mert nincs merszem, mert nincs hová.

Úgy érzem magam, ahogy már biztosan érezték sokan, még ha nem is vallották be, még ha le is tagadták, szemérmesen elfedték maguk elől, elkergették maguktól, szóval úgy érzem magam, mint aki gúzsba van kötve, sarokba van szorítva. " Mert ahol gyerek van, ott már kicsi az asszony " olvastam valahol, és tényleg. Tegye fel a kezét az, aki nem ment össze gyerekszülés után. Aki nem veszített az önbizalmából az otthon töltött évek alatt. Aki megmaradt olyannak, amilyen volt.

Néha egyszerűen semmi kedve az embernek kisimítani az összegubancolódott szálakat, megérteni a problémákat, türelmesnek, belátónak lenni. Néha csak ki akar lépni, tovább akar menni, és kész. Nem a házasságomról beszélek, sokkal többről annál. Ha rajtam múlna, most minden szinten tiszta lapot húznék. Vagy kezdeném az egészet előlről. Persze nem lehet. Mert ott vannak a falak, a kötelességek. Mert ott van az idő. És ott vannak a gyerekek.

Nem bírom már a hibernációt. Nagyon szeretném már visszakapni önmagamat. Csöpög már a jégpáncél, ami körbevesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.