Duma szempontjából az oviskor verhetetlen. Ez az az időszak, mikor nyiladozik ugyan az öntudat, ott van már a vélemény, de még mindig abból az aranyos, naív gondolatvilágból, ártatlanul csomagolva, mégis, néha nagyot ütve a felnőttek megszokott, begyepesedett gondolatsémáin.

Néha órákig nevetek, máskor napokig gondolkodom egy-egy szón, kérdésen, monológon. A gyerek megmondja az igazat, őszintén, ha kell, ha nem, és néha úgy érzed, na ezt halkabban, vagy egyáltalán nem kellett volna, illetlenség, kegyetlenség, ciki, de később rájössz, hogy csak neked. Mert a gyereknek bizony még minden fekete vagy fehér, mint ahogy a valóságban is az, hiába árnyaljuk mi felnőttek kényelmesen szürkére a dolgokat, hiába dugjuk a fejünket jó mélyen a homokba, szorítjuk össze a szájunkat, tűrünk megadóan, mind mind olyan arccal, mintha semmi bajunk nem lenne a világgal. A gyereknek ilyesmi mégcsak eszébe sem jut.

Lackó például, aki vérbeli középső csoportosként, mindenféle felesleges megfontolást messziről elkerülve igen gyakran fejezi ki a véleményét illetve feszegeti a világ nagy kérdéseit, már nemegyszer elvégezte helyettem a piszkos munkát.

–        Mami, ugye te is érzed ezt a “büdös bagószagot”? – Kérdezte tőlem csengő hangon nemrég, miközben együtt fuldokoltunk a villamosmegálló fedett részében, ahová az eső elől húzódtunk.

–        Igen, kicsim, érzem. – asszisztáltam lelkesen, és lopva a fickóra néztem, aki

először csak rákvörösen bámulta a kezében füstölgő bűzrudacskát, aztán kelletlenül elpöckölte, és arrébb húzódott.

Aztán persze vannak olyan helyzetek is, amelyekhez nem akarok asszisztálni, sőt, legszívesebben ott sem lennék. Ilyen például amikor Lackó ártatlanul, de azért hangosan megkérdezi, hogy annak a nagyfiúnak miért lila a haja, és miért tesz az orrába fülbevalót, aztán még hangosabban rákérdez arra is, hogy miért ül az a lány még mindig babakocsiban, mikor látszik, hogy nem is kisbaba már. És mondd mami, miért fekszik ez az ember itt az utcán, meg fog fázni, és nézd, mami, milyen iszonyú kövér az a bácsi. Én meg csak állok, reménykedem, hogy mégsem volt ez olyan hangos és nem hallotta senki, keresgélem a szavakat, hosszasan magyarázok, mert nem adom fel, mert talán most majd megérti, megérzi végre, hogy bizonyos helyzeteket nem illik észrevenni, nem illik szóvátenni, de nem. Neki fehér van és fekete, és miután elsuttogom neki, hogy a bácsi azért fekszik az utcán, mert szegény, és nincsen pénze, ő lelkesen, csengő hangon megismétli, és tovább kérdez, hogy miért nincs pénze, miért eszik sokat, miért született így, és miért ilyen a divat. És legközelebb, ha ilyet lát már nem kérdez, nem, de továbbra sem hallgat, hanem elmondja az egész villamos-közönségnek, hogy az a néni azért jár bottal, mert nagyon-nagyon öreg és nemsokára meg fog halni, és az a bácsi meg azért büdös, mert nincs pénze megfürödni.

Nekem meg csak ég az arcom, halkan magyarázom, hogy ne így, Lackó, ne ilyen hangosan, majd otthon megbeszéljük, és bocsánatkérően körbenézek, hogy elnézést a fiam miatt, ő még gyerek, megértik, ugye. És keresem a szemekben a bólogatást, hogy persze, hogyne, felnőttek, megértik, ám reakció ritkán van, ezek itt felnőtt-szemek, és pont olyan tapintatosan néznek félre, mint én szoktam, amikor nem akarom beereszteni kis világomba más tragédiáját, más bosszúságát, más szégyenét, más nehézségeit. Mert hogy van nekem épp elég.

A villamos meg csak zötyög tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.