2010.04.12. 23:17
Választás
Nem megy ki a fejemből a tegnapi néni. Az, amelyik olyan megtörten, magányosan és nagyon-nagyon öregen ikszelgetett a szavazófülke mellett üldögélve. Nem titkolgatta a véleményét, szépen ki voltak teregetve előtte az árkusok, én meg persze nem bírtam megállni, hogy egy pillantást ne vessek a papírjára.
A néni éppen a harmadik ikszet rajzolta reszketeg kézzel, gondosan ugyanarra a papírra. Volt már egy iksz a Jobbik, volt egy az MDF rubrikájában, és került egy bizonytalan szavazat az MSZP karikájába is. Aztán szépen lassan összehajtogatta a papírt, tétován, majd megint kinyitotta, átnézte még egyszer, és ismét hajtogatni kezdte. Itt léptem én ki a teremből, a nénit sajnálva, aki eljött, de minek, aki megpróbálta, de hiába.
L viszont, akinek persze még az utcán hazafelé menet beszámoltam szomorkás választási élményemről, nem tartotta rossz ötletnek a néni módszerét, sőt. Rögtön felvilágosított, hogy a néni az “approval voting” metódust alkalmazta, amely tudományos társaságokban és némely más országokban is igen jól működik.
– A legjobb az lenne, – fejtegette L tovább, – ha úgy lehetne szavazni, hogy mindenki annyi pártot jelöl be, ahányat elfogadhatónak tart. Így például ki lehetne küszöbölni az érvénytelen szavazatokat. Ésígytovább, ésatöbbi, ésakkor – magyarázta L tovább, én pedig csak csendben hüledeztem, és bevallom, nem is igazán értettem, de örültem nagyon, hogy a néni mégsem az a sajnálni való, teszetosza szerencsétlen, hanem egy álruhába bújt bölcs, egy meg nem értett zseni..
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek