Amikor Palkó kókuszdió fejét emlegetem, akkor általában a külső borításra próbálok szinonímát találni. Ám egy-egy tartalmas beszélgetés az említett fiatalemberrel gyakran rávilágít a kókuszdiófejűség tartalmi valóságának mélységeire is. Nevezetesen, hogy hiába tapossa már lassan a hármat, Palkó fejében bizony még mindig több a kóc, mint amit a gyanútlan szemlélődő első blikkre feltételezne.
Mert mit mondott ma nekem Palkó, mikor kismotorja hátán egy lendületes gördüléssel ismét bebizonyította, hogy hiába jártatom a számat immáron másfél éve, hogy ne guruljon eszetlenül a járdáról az autóútra? Még akkor sem, ha egy csendes mellékutcáról van szó?
- Palkó, hová gurultál?
- Ide. - Mutat le maga mellé az úttest szélére.
- Látom, de tudod, hogy hol vagy most?
- Itt! - jött a tömör válasz, hátra sem fordulva, én meg magamban bosszankodom, hogy két, immáron "nagy" gyerekkel a hátam mögött sem voltam képes még mindig  megtanulni kétévesül.
- Palkó, mit mondtam neked, hogy kell átmenni az úton? - teszem fel a következő sületlen kérdést, amire hasonló kaliberű a válasz: - Oda.
És nem tanulok, a kérdés ismét elhangzik, a válasz bosszantóan konzekvens: - Oda. Oda, Oda! - kiabálja most már ingerülten, a szembejövő lány diszkréten a sáljába vigyorog. Nem adom fel.
- Palkó, nézz rám! Nem emlékszel, mit tanítottam neked? Mikor mehetsz csak át az úton?
- Hónap' - néz maga elé Palkó - Zombaton?
Feladom.
- Palkó, akkor mehetsz át az úton, ha van veled egy felnőtt, ha én megengedem. És csak miután körülnéztünk. Megértetted?
- Igenn.
Körülnézünk, az egyik oldalon épp semmi, a másik oldalról csigalassan közeledik valami.
- Gyere, most átmehetünk - fogom meg Palkó kezét és húznám magammal - ha hagyná.
- Ott jön az ótó! - mutat a távolba, én meg hunyorgok, mert még  színében sem vagyok biztos, ugyan már, átérünk bőven, legyintek Palkó aggodalmaira, de a gyerek fejében megragadt az intelem, most már megvárjuk az autót.
Toporgunk hát tovább a hidegben, közben az autó lassú, bizonytalan imbolygás után megáll, kiteszi az elakadás-jelzőt, kiszáll egy nő, csevegnek még, bennem meg már a türelem is megfagyott, de nem kavarom össze a maradék értelmet a buksiban. Ha autó jön, meg kell várni. És lőn. Lassan elgördül előttünk a szürke Golf, óvatosan, a vezetője ügyelni szeretne Palkóra, meg is áll egy pillanatra, de egy fagyott mosollyal továbbintem. A gyereknek tiszta terep kell, inkább menjen. Palkó mellettem áll, aranyosan forgatja a fejét az autó után, aztán rámnéz:
- Kölülnéztem a kejekét. Fojgott. Láttad?
Láttam. A kókuszdiót is, a kócot is. És már most biztos vagyok benne: a következő kereszetződésnél tuti déja vu-m lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

motymoty 2012.02.01. 09:53:27

Egyszer ő is meg fogja tanulni, hogy csak akkor megyünk át mikor nem forog a kerék. Kitartást, nem lehet könnyű. :)

Válasz erre 

cucka 2012.02.01. 10:37:05

nálunk a kismicinek kellene ezt nagyon gyorsan megtanulnia, de ő őrült fénnyel a szemében sikítva vág át a főúton néha. félelmetes. :/

Válasz erre 

ildisz 2012.02.01. 13:25:15

Annyira édes!

Válasz erre 

borzlány 2012.02.14. 11:22:06

Pfff.
Biztasson a tudat, hogy az én éppen hároméves fiam kb pont így működik, csak beszédfejlődésben nem tart még itt. :)
Bennem az tartja a lelket, hogy bizonyára éppen ezerrel fejlődik bizonyos, nekem mint szűkagyú felnőttnek láthatatlan, ám fontos területeken.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: