Nem tudom, hogy miért látszom égőpirosnak, tilitarkának, neonzöldnek, vagy éppen hupililának akkor, amikor semmi mást nem szeretnék, csak beleolvadni a háttérbe, eltűnni a horizonton, árnyékként vetülni a falon. A problémák engem mindig megtalálnak, a dolgok akkor is rajtam állnak vagy buknak, ha én csak teszem a dolgom, és semmi különöset nem csinálok a világon.

Ma épp az utókarácsonyi, visszatapsolt zserbóm sütése közben tette rám a sors a kezét, rántott reflektorfénybe, mert peches vagy, anyukám, suttogta a fülembe, én meg csak pislogtam kábán, makogtam is valamit, mert muszáj volt, aztán a hangomra is rátaláltam, amire aztán végképp semmi szükség nem volt.

Most pedig itt ülök, voilá, egyedül a klotyóban, verem a billentyűzetet, és igyekszem nem belegondolni abba, hogy hányan fognak megsértődni, ha "a"-t mondok, és hányan, ha "b"-t, és hogy mi lesz L-lel, aki az előbb elég konkrétan szórt le az öléből, és fejtette ki, hogy milyen rosszul esik neki minden, ami az üggyel kapcsolatos, de ő nem szól, mert nem akar nagyobb botrányt, azért persze nem érti, én hogy képzelem. És mi lesz szegény pótmamámmal, aki meg a legjobbat akarta, csak közben elfelejtette, hogy L egy ideje már bonyolult. (Ahogy az életünk is, bár az optimizmusunk hal meg utoljára.)

Szóval állt a sors, középen, suhogtatta az ostort, aztán lecsapott. Kettő között arra a harmadikra, aki csak állt, pislogott, és voltaképpen azt sem tudta, mit akar a másik kettő.

Persze szerény véleménye azért volt. Van. Pechére...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.