Úgy érzem magam mostanában mint valami hatalmas, fáradt nőstényoroszlán, aki már elfogyasztotta az ebédre szánt gazellát, és most lustán heverészik az árnyékban, miközben a kölkök táncot járnak a fején.

Mint ahogy ez a valóságban is így történik. Végigborulok az ágyon egy könyvvel vagy a laptoppal, Palkó a nagyszobában játszik, de már nem sokáig, mert gyanús lesz neki a csönd. El is indul, és mire a hálóba vezető ajtóhoz ér, már viháncol, mert nagy vicc készülődik ám, letámadjuk a mamit, megmásszuk, mint a hegyet, összerugdaljuk, összenyálazzuk, kis kezünkkel megmarcangoljuk, ráhasalunk a fejére, ő meg csak hagyja, vagy finoman hesseget, de az is jó, mert ha legurulunk róla, akkor lehet megint mindent előlről kezdeni.

És tényleg, Palkó jön, szuszog, kacarászik, nekem meg végem, beterít a gyerek meg a kópészag, beledugja a fejét a szájamba, lazán gyomorszájon rúg, lihegve mászik át egyik oldalamról a másikra, én meg hagyom, hadd játsszon, hadd csorogjon végig a nyála a karomon. Mert az én kölyköm, mert hozzám tartozik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.