Annak idején, mint minden rendes menyasszony, én is megfogadtam, hogy követem a férjemet jóban-rosszban, betegségben, egészségben. Karakán nő vagyok, amit  mondok, azt be is tartom. Mit nekem Vlagyivosztok, vagy Ulánbátor, ha hív a kötelesség, megyek, még ha a szájamat húzva is. Arról pedig igazán nem én tehetek, ha a kötelesség nem szenvedni hív, mert Szicíliába nem a fogát szívva indul el az ember, és nekem sem kellett kétszer mondani, vidáman, mondhatni szökdécselve szaladtam a reptérre hétfő reggel.

Csodálatos, a kék minden színében játszó tenger, átláthatatlanul kaotikus, végtelenül koszos, ugyanakkor nyüzsgő, jókedvű város, és elképesztően kedves őslakosok, akik már egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rengeteg tizenötödik századi palotával, így aztán azok többnyire szétrohadva, lakottan és lakatlanul lógatják az erkélyeiket életveszélyesen a fejünk fölé.

Tényleg nyaralok, ami azt jelenti, hogy csak egy gyereket terelgetek, ez a gyerek pedig még túl kicsi ahhoz, hogy reggeltől estig csengjen tőle a fülem, ő csak néha rámnéz, azt mondja tátátá, vagy ha nagyon akar valamit, akkor azt mondja, hogy nnni, és ennyi, csak a szívemet járja át a csodálat és az imádat, az idegeimet semmi, azok szabin vannak, láthatóan kisimultak a ráncaim.

Igen, csak hármasban vagyunk, és persze Palkó az, aki most is itt téblábol, vagy mondjuk inkább úgy, királykodik.

Voltam már korábban Dél-Olaszországban, tudom, hogy a bambino itt nagy kincs, és gondoltam, hogy az, hogy a mi bambinonk aranyszőke, csak rátesz egy lapáttal a gyerekeket körüllengő eksztázisra, de azért ekkora rajongásra mégsem számítottam. Minden egyes boltban, pizzeriában, parkban, és az utcán is szájcsücsörítve ugrálja körül a közönség Őpalkóságát, aki csak a mosolynyelvet használva is jobban megérteti magát itt az emberekkel, mint mi, akik az útikönyvből törjük kerékbe a zamatos olasz nyelvet.

Az pedig már csak természetes, hogy a bambino miatt a szállodában nagyobb szobát kaptunk, a reggelinél senki sem szól, ha félórával tovább ücsörgünk az előírtnál, és ha három pincér van a belvárosi pizzériában, akkor mind a három a mi asztalunknál sürgölődik: egyik a babaszéket hozza, másik a bébikaját melegíti, a harmadik meg gügyögéssel szórakoztatja Palkót, miközben a többi vendég csak elnézően mosolyog, és a maffia is csak gőgicsélve siklik el mellettünk, mikor éjfélkor vergődünk hazafelé az útikönyv által sötétedés után hangsúlyozottan nem ajánlott városnegyeden keresztül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.