Holnap a férjem internethez jut, nekem meg most van öt percem elmondani kis közönségemnek, hogy hurrá, nyaralunk. Legalább ennyi előnye van az embernek abból, ha a fél családja disszidál, néha élősködhetünk egy kicsit egymáson, néha vendégeskedhetünk egymásnál. Méghozzá nem is akárhogyan. Ebben a szent minutumban ugyanis egy nem is olyan kis provance-i házacska teraszán ülök, és mindenkinek szívből kívánom azt a kilátást, ami nekem innét megadatik. Most végre teljesülnek romantikus ábrándjaim a messze révedő tekintetű írónőkről, még a hajam is frissen mosva penderedik az arcomba, és a csend sem hiányzik, mert a kölkök (az édesdeden alvó Palkó kivételével) lent vannak a faluban a nagynénémékkel és az apjukkal - segíteni. Tegnap óta ugyanis árvíz van a faluban, a boltokat derékig borítja a sár, a szomszédos városkában kilencen meghaltak, húsz ember pedig eltűnt.

Együtt érkeztünk a viharral, mint a vérbeli katasztrófa-turisták, pedig mi nem árvizet nézni jöttünk ide, ahhoz elég lett volna otthon ülnünk a fenekünkön és nem kellett volna tizennégy órát utaznunk ezernégyszáz kilométeren keresztül. Nem, mi nem a rossz időért utaztunk, a vihar a nyomunkban járt, és rögtön az első, gyönyörű meleg nap után lecsapott ránk, mi meg magunkra kaptuk az összes meleg ruhánkat, és hitetlenkedve néztük bentről az ítéletidőt, amit senki sem hívott, amire senki sem számított. Még a francia szomszédasszony sem, aki tegnap szélesen gesztikulálva, derékig vizesen magyarázta nekünk, hogy még a papája sem látott soha ekkora vizet, pedig hetven éve el sem mozdult a faluból. A szomszédasszony a kocsiját mentette fel hozzánk, a kertbe, most is itt áll, a faluból már rég elvitte volna az utcákon hömpölygő víz. Katasztrófa övezet lettünk, a rádióban tegnap óta többször hangzott el a szomszédos kisváros neve, mint összesen az elmúlt száz évben.

Csak egy napig volt rossz az idő, csak egy napig ömlött az eső, és itt, a provance-i dimbek-dombok között igazi vészhelyzet alakult ki. Órákra eltűnt a villany, ma pedig reggel óta nincs víz, és nem is tudunk szerezni. Ám mindezen nyűggel együtt mi vagyunk a szerencsés fickók, a kiváltságosak, akik csak a tűzoltóautók villogásából és az időnként megszólaló szirénázásból tudjuk, hogy nagy küzdelem folyik odalenn, ha nem is elkeseredett. Mert optimisták a franciák, és tudják, nem csak remélik, hogy a biztosító majd mindent kifizet, persze azért mentenek, lapátolnak, szivattyúznak tovább, mert senki sem szeret térdig sárban járni, és jó lenne ma már biztos helyen aludni.

Az időjárás pedig szeszélyes, reggel óta háromféle jóslatot hallottunk, először azt mondták, hogy lesz még eső, aztán azt, hogy mégsem, végül biztos ami biztos elszórtan várható zivatarokról beszéltek a rádióban, amit aztán a nagynénémmel együtt néma egyetértésben gyorsan ki is kapcsoltunk. Nem idegeskedünk tovább, sokkal biztosabb kinézni az ablakon, vagy kimenni a kertbe, ahol szerencsére ismét süt a nap, huszonkét fok van, és csak a teraszon száradó meleg pulcsik emlékeztetnek a tegnapi mínuszokra.

Most pedig egy időre eltűnünk az éterből, elindulunk Palkóval mi is, segítünk vagy csak szolidarítunk, ahogy tudunk, és élénken reménykedünk, hogy holnap már bele tudunk mászni a medencébe is, és végre megtaníthatom Lackót fejest ugrani, Micit pedig víz alá merülni. Mert ezekkel a projektettel érkeztünk mi ide, gyerekkorom édenkertjébe, ahol mindig harminc fok van, és száraz, szikkadt a föld, és ahol esténként a tűzoltóautók szirénája helyett eddig mindig csak kabócák énekeltek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.