Mostanában szinte viszketnek az ujjaim egy cigaretta után. De nem akkor hiányzik, mikor társaságban vagyok, nem. Hanem amikor egyedül ülök itthon, csendben filózgatva, akkor úgy el tudnám forgatni az ujjaim között, el tudnék játszani a füstkarikákkal, élvezném ahogy a füst elborítja a tüdőmet, megcsípi a torkomat, aztán kiáramlik, egy kis bódulattal elsöpörve az összes feszültséget.

Évek óta nem dohányzom. Főiskolán kaptam rá, főiskola végén adtam fel, könnyedén, egyik napról a másikra, és eszembe sem jutott mostanáig. Csak leszaladok ide a boltba, gondolom, aztán kuncogok egy kicsit, mert nem is biztos, hogy lehet még kapni fehér multit vagy fehér Pall Mall-t, igen, ezekkel rongáltam a tüdőmet annak idején. Aztán persze nem megyek sehová. Büdösek lesznek az ujjaim, a hajam, ki kell menni az erkélyre, á, nem éri meg az egész. “Persze, bele se kezdj, ha már egyszer abbahagytad”, bíztat az öcsém is, én meg csak kísértem magamat tovább, hogy tulajdonképpen nem is kellene tudni róla senkinek, hogy egy szál, az igazán nem a világ, miközben tudom, hogy csak egy rövid pihenésre, egy cigiszünetre vágyom, egy másodpercnyi távollétre,egy kis kirándulásra az unalom, a bezártság, és a taposómalom triászából. 

Aztán Palkóra nézek, ahogy lelkesen vigyorogva liheg a lábamnál, majd sóhajtva előhúzom a tegnap megkezdett mogyorós csokit. És gyorsan elfelejtem azt az egy szál cigarettát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.