Mici még karácsony előtt nekiállt búzát csíráztatni. Úgy hozta haza a kézműves foglalkozásról, hogy "nézd, mami, ez itt a lucabúza, én ültettem". Megnéztem. Búzamagok szanaszét szórva egy marék föld tetején. Na, ebből sem lesz semmi, gondoltam, és egy kicsit megreparáltam. Tettem rá egy kis plusz földet, mélyebbre nyomkodtam a magokat, és felraktam az egészet a konyhaablakba.

Naponta öntöztem Lucabúzát. Mici néha gondosan érdeklődött felőle, levetette magának a magas ablakpárkányról, megöntöztük és örvendeztünk a csírákon, az első kis zöld hajtásokon.

Lucabúza pedig szépen belehúzott az elmúlt hetekben, ma már kábé tizenöt centi magas, és lassan kalászokat is érlelhetne, ha nem kezdené hirtelen a totális összeomlás jeleit mutatni. Régen oly egyenes, büszke lobonca összekuszálódva, fáradtan hajlik az anyaföld felé, én pedig rémülten öntözgetem, szomorúan húzgálom ki egyik elszáradt tincsét a másik után, mert Lucabúza immáron csak az enyém, Mici természetesen feléje sem néz már, felelős vagyok Lucabúzámért.

Aztán ma reggel szomorúan konstatáltam, hogy nincs tovább. Lucabúzát le kell aratni a napokban, idő előtt, zölden. Az illata egyébként finom, és a levele lédús, bevallom, egyt már elrágcsáltam. Az egészet azért mégsem vagyok hajlandó, hiába, nem vagyok én birka, nem tudok így nyersen legelészni.

Így aztán marad a tanácstalan öntözgetés, meg a dilemma: mit csináljak kis maroknyi, hőn szeretett Lucabúzámmal?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.