Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz. Késő éjszaka van, de én nem alszom. Nem téveszthetem szem elől a gyerekem. Ez valami kőbe vésett törvény, én vagyok az anyja, tudnom kell, látnom kell, hogy mi történik. Pedig a kép órák óta ugyanaz. Mégis. Fekszem az összetologatott három széken és figyelem azt a kínlódó, torzonborz szőke buksit.

Palkónak az arca szinte lila a láztól, halkan nyöszörög, és minduntalan belegabalyodik az infúzió zsinórjába. Már megint nem csöpög, biztosan megtört valahol a cső. Felállok, megigazítom, aztán mérek egy lázat. 39.5 - mondom a nővérnek, ő pedig elmegy az orvosért. Szimpatikus fiatal ember, ő vett fel minket, ő szúrta be a branült a gyereknek, és neki sikerült harmadszorra vénát találni Palkón a vérvételhez. Algopyrin injekciót hoz, belenyomja a branülbe, aztán beszélgetünk. Van mondanivalója, megjött a vérvétel eredménye.

- És? - kérdezem fojtott hangon, majdnem megfulladok az idegességtől. - Az eredmények egészen barátiak - kezdi bíztatóan az orvos, aztán elmagyarázza, hogy Palkó vérképe jó, baktériumot nem találtak, így nagy valószínűséggel vírusos tüdőgyulladás, esetleg egy nagyon kezdeti stádiumban lévő bakteriális tüdőgyulladásról van szó. Mindkét esetben szerencsésnek mondhatjuk magunkat. És most nyugodjak meg, próbáljak aludni, holnapra többet tudunk. Ha tényleg vírusfertőzés okozta a betegséget, akkor gyógyszerelni sem nagyon kell. Itassam a gyereket, és figyeljem az infúziót, búcsúzott a doki, én pedig némileg megnyugodva visszakuporodtam a három darab székemre, és hagytam, hogy tovább marcangoljanak a gondolataim. Hajnal felé aztán csak agyontaposott a fáradtság.

Három napig élveztük a klinika vendégszeretetét. És ebben a szóban csak az élvezet volt irónia. Mert a kórház személyzete, az ápolók, az orvosok mind-mind nagybetűs Emberek voltak. Akiket nem darált be a rutin, akik nem fásultak bele, akik egy feneketlen kútból merítettek nap mint nap derűt, energiát, empátiát.

Palkó pedig, hála a szakszerű gondoskodásnak, gyorsan felépült. Hazatérve kétszer körbeszaladta a lakást, és azóta is pontosan olyan szigorú tekintettel lóbálja felém húsos kis mutatóujját, ha valami nem tetszik neki, mint régen. Semmi változás nem látszik rajta. Boldogan kacag, nyugodtan alszik.

Jöhettek boldog, szürke hétköznapok. Itthon vagyunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.